A kolera
Kegyetlen nyarak jártak a mostani esztendőkben. 1830-ban a tikkasztó szárazságot a város marhaállományának pusztulása is tetézte. A marhavész százával sorvasztotta a jószágokat, egész nyáron temették az emberek az elhullt állatokat. Az 1831-es esztendő sem sok jóval biztatott. Az utakon por kavarog már hosszú hetek óta, jelezve, hogy itt aztán réges-régen nem hullott egy szem eső sem. A határban az aratók szomorúan látják az összetöppedt, kiszáradt búzaszemeket, a rövid kalászokat, az alacsony búzaszárat. Az árpa még csak-csak mutat valamit, de a búza…. Az bizony éhínséget jelez.
Rosbach Ferenc dr. aggodalmasan nézegette a háza előtt elhaladó, nyomasztóan üres utcát. Hatvanhét évesen már semmit nem várt az élettől. Nőtlen volt, hivatása hol ide, hol oda dobta Magyarországon. Mire állandó helye lett Abonyban, már túl volt az ötvenen, s úgy vélte, hogy ha eddig nem, ezután már minek megnősülni. Kényelmes állása volt, az állandó fizetés fejében viszonylag kevés beteggel kellett foglalkoznia. Leginkább a birtokos nemesek vették igénybe orvosi tapasztalatát, esetleg a városban élő zsidók, ha már az ő orvosuk, aki csak kirurgus volt, nem tudott segíteni. A parasztok valamiféle babonás távolságtartással kezelték a személyét, s messze elkerülték. „Ha jön a halál, hadd jöjjön, úgysem tehetünk ellenében semmit!” Tulajdonképpen Rosbach is egyetértett evvel. Annyi halált látott már élete során, hogy megtanulta elfogadni mint az életre pontot tévő utolsó pecsétet. Az persze, hogy mi van a pecsét mögött, őt is izgatta. Mert látni és megszokni idegenek halálát egészen más dolog, mint a saját halál. És hát ami utána jön…. Jön egyáltalán valami? Vagy marad a nagy feketeség, az áthatolhatatlan sötétség, az öntudatlan semmi?
Szóval Rosbach doktornak bőven akadt ideje egyéb dolgokra is. Leginkább olvasni szeretett üres óráiban, amelyből azért elég sok volt. Hatalmas, Bécsből hozatott karosszékében ülve olvasgatott, néha-néha elbóbiskolt. Közel állt hozzá a poézis, ifjú korában kacérkodott a versírással, de aztán kénytelen volt belátni, hogy gyenge, közepes költőnek lenni nem nagy dicsőség. Inkább gyönyörködött a debreceni Csokonai verseiben, de kiváltképpen Berzsenyi Dániel nyűgözte le, akit soproni tartózkodása során személyesen is megismert. Csodálta a vad, vidéki nemes zabolátlan természetét, kifogyhatatlan életerejét. Soha nem hitte volna, hogy ez a nyers külső mennyire érzékeny lelket takar. Az ellentétek e különös keveredése elgondolkodtatta az emberi természetről, előítéletekről, látszatról és valóságról.
Szokásos elmélkedéséből, vagy inkább elmélázásából, szolgálólánya, Krupincza Ilona határozott, nyers hangja zökkentette ki.
– Méltóságos doktor úr, levelet hozott a futár, azt mondta, fontos, azonnal olvassa el.
– Jól van, Ila, add ide, majd elolvasom.
– Méltóságos uram, azt mondta, csak úgy mehet vissza Kecskemétre, ha megbizonyosodik róla, hogy a doktor úr valóban kibontotta, elolvasta a levelet!
– Akkor hívd be, Ila, a futárt!
A futár belépett a szobába, kissé meghajolva üdvözölte Rosbachot.
– Doktor úr, elnézést az erőszakért, de Batta főszolgabíró úr parancsba adta, addig nem mehetek sehová, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy a levelet felbontotta, elolvasta!
– Jól van, fiam, legyen úgy, ahogy a főszolgabíró úr akarja.
Rosbach doktor feltörte a lepecsételt levelet, kibontotta, elolvasta.
– Na fiam, most, hogy megbizonyosodtál a felbontásról, elolvasásról, menj nyugodtan!
– Köszönöm, méltóságos uram, indulok tovább Györgyére!
Rosbach kiküldte a szobából Ilonát, s mereven maga elé nézve mormolta: Elkezdődött, amitől tartottam, elkezdődött. A hőség, az elhullás, láttam, előre láttam… A nap nem táplál, égetve pusztít. Idő kérdése volt csak… Betelt az idő…
Batta főszolgabíró levélben utasította Rosbachot a legszigorúbb járványügyi előírások meghozatalára. Keletről olyan vész közeledik, amely nem kímél sem nemest, sem nemtelent, sem magyart, sem zsidót, sem cigányt… Itt a kolera.
Lassan besötétedett. Rosbach kivitte látcsövét az udvarra s a Marsra szegezte. Soha ilyen vörösnek, ilyen fenyegetőnek nem látta. Lánggal lobogott a bolygó, felkészült a halálos támadásra. A háttérben, távol a déli égbolton, a kígyóra emlékeztető Skorpió körvonalai rajzolódtak ki az éjszaka előrehaladtával.
Másnap jöttek az első jelentések. A hatóság által felállított egészségügyi zárlat körbevette a várost. Fegyveresek vigyázzák a rendet, Abonyba egy légy sem repülhet be. Füstölnek, mésszel fertőtlenítenek. A határban két hazaigyekvő zsidó halt meg, holttestüket mésszel leöntve elföldelték. A városban Bevíz Erzsébet volt az első áldozat. Rosbach kérésére a város földesurai a határban lévő pajtákat átadták ispotálynak, oda szállították a magatehetetlen betegeket. Az orvos tudta, hogy nincs segítség. Itt az emberinél magasabb pusztító erők tomboltak, s válogatás nélkül öltek gyengét, erőset, öreget, javakorabelit vagy fiatalt, férfit, nőt, gyereket. Mintha a végítélet kegyetlen angyalai tomboltak volna mindenhol. Kétségbeesés, pánik uralkodott, az emberek visszahúzódtak házaikba, s reménykedtek a vész elmúltában. Rosbach doktor a házakat járta, az ideiglenes ispotályokban próbálta a haldoklók kínját szerény eszközeivel enyhíteni. Az orvost árnyékként követte Telek Mária, aki lassanként elérte a vénlánykort, s akiről a faluban azt tartották, hogy különleges képességei vannak, érti a csillagok beszédét, tudja, mit susognak a fák, ismeri a mindenféle nyavalyákra való füveket, virágokat, gyökereket.
– No, Mária – mondta neki Rosbach –, lássuk a tudományod!
– Méltóságos doktor úr – felelte az –, itt nem segít az én tudományom, nincs gyógyszer, nincs imádság, semmi nincs. Ami ki van parancsolva, annak meg kell történnie! Nem segít itt semmi, csak az idő. Ami jött, elmegy. A kérdés, olvasunk-e az idők üzenetében? Értjük-e az ég akaratát?
– Jól van, Mari – mondta az orvos –, mi azért tegyük meg, amit tehetünk.
Időközben a vármegye Nagy József személyében új doktort küldött a városba. Az új orvos lelkiismeretesen végezte dolgát, és szívesen vette tapasztalt, öreg kollégája segítségét. Képzett emberként ő is tudta, hogy a járványra nincs ellenszer, egyet lehet tenni, a halállal küzdők fájdalmát mákfőzettel csillapítani. Azután mésszel fertőtleníteni, elkülöníteni, kijárási tilalmat elrendelni, füstölni. S imádkozni, reménykedni…. Nagy József erejét megfeszítve dolgozott, de a hatósági munka szinte minden idejét elvette. Kegyetlen intézkedéseket kellett hoznia. A szülők nem vehettek részt gyermekük temetésén, a férj nem kísérhette feleségét a sírhoz, a gyászmiséket kongó templomban kellett tartani. Az elhunytaknak új temetőt kellett nyitni Szőlős, Szele felé. Rosbach doktor pedig csak járta, járta a házakat, ispotályokat.
Egyik este, éppen olvasás közepette, különös érzése támadt. A világ forogni kezdett vele, a gyomra furcsán kavargott, ajkai forrósodtak, s hamarosan ellenállhatatlan hányinger vett rajta erőt. Tudta, hogy itt a vég. Még tiszta tudattal végigfutotta életét. Minden szép volt. Minden jó volt. Életében egyszer megtapasztalta, hogy az ember több, mint ötven, hatvan vagy nyolcvan év. Valaha, gyermekként, amikor felnézett az égre, látta a ragyogó csillagokat, látta az ég különös ábráit, s arra gondolt, mindez nem lehet véletlen. A mennyboltozat végtelenségében neki biztos, kimozdíthatatlan helye van.
A benne lévő szilárd anyag híg löttyé változva vitte magával életerejét. A láza is egyre nőtt, félig öntudatlan állapotban, önmagát már kívülről szemlélve arra gondolt, hogy hamarosan kilép e földi létből. Hűséges kísérője, Telek Mária pontosan tudta, mi történik a doktorral. Nem sírt, nem sajnálkozott. Egy égből jövő sors beteljesedett. A visszatérés nem gyász, nem bánat. Törvény.
Dr. Pataki Valér körzeti orvos hatalmas karosszékében ült szolgálati lakásában. Többször, többektől megkérdezte, honnan van e díszes ülőalkalmatosság. Senki nem tudta. Valaki azt mondta, hogy 19. század eleji bécsi műhely alkotása. Pataki éppen az 1831-es kolerajárvány abonyi történetét olvasta, s közben a világ pusztulásáról elmélkedett. Minden hanyatlik, mindennek vége. Süllyedünk. A világban tomboló pandémia rögeszméssé tette, makacs hitté vált benne a sors változtathatatlanságának gondolata.
Bár nem volt kötelező számára a fertőzött betegek felkeresése, lelkiismerete nem engedte magukra hagyni őket. Valamiféle gyermekkori, régen elsüllyedt hittanórán megtanult kötelességtudat éledt benne újjá. Nem hitt, de tenni akart. Vagy mégis hitt? Maga sem tudta.
Magányos volt, házassága kudarcba fulladt, gyermekei nem keresték, volt felesége újra férjhez ment. Megtartotta rendeléseit, a betegeket ellátta jó tanácsokkal, felírta a gyógyszereket, de tudta, hogy az igazi betegség maga az élet. S az nem gyógyítható.
Egyik nap arra ébredt, hogy ajkait láz verte ki, megállíthatatlanul köhög, s ereje lassan, de visszavonhatatlanul elhagyja. Tárcsázta a kórházi ügyeletet.
Közben megpróbált gyógyszerekkel segíteni magán. Remegő ujjakkal pattintotta ki a levelekből a tablettákat, majd megpróbálta markába szedni az asztalról. Érezte, hogy egyre fogy az ereje, bármennyire is erőlködött, nem tudta szájához emelni kezét. Azután hirtelen valami megmagyarázhatatlan nyugalom járta át. Nagyapja ült mellette, s gyermekkoráról mesélt. „Kisfiam, amikor elállítottak cselédnek a református paraszthoz, az istállóban aludtam, a jászolban, mint a csecsemő Jézus. Hajnalban mindig jött Kálmán bácsi, csavargatta az ujjamat, s mondta, hogy kelj fel, gyerek, az oláhok már tolják a napot! Látod, lassan kilencvenéves leszek. Azért élek ilyen sokáig, mert egyszer láttam az égen a Kisjézust a Máriával. Akkor már tudtam, hogy szeret engem az Isten…” Nagyapját hallgatva eszébe jutott, hogy vele is hasonló történt. Az óvodából jött haza, de közben bement a keresztanyjához, aki hazáig kísérte, megvédve egy várható veréstől, amit a késésért kapott volna. Emlékezetevalószerűtlen élességgel idézte fel azt a délutánt. Pontosan látta a házat, amely előtt a keresztanyja azt mondta neki, hogy ha jó gyerek lesz, akkor megláthatja a Jézuskát. Háttal állt a háznak, felnézett az égre, s látta, teljes bizonyossággal látta, amint Mária egy díszes karosszékben ülve mosolyog rá, s egyik kezével a Kisjézus kezét fogta, aki éppen ellépett anyja térdétől.
Akkor jó gyerek volt? S ha igen, jó ember is lett? Akkor ő is sokáig fog majd élni?
Pataki Valér kinyitotta szemét, s végtelen fehérséget látott. Percek teltek el, mire rájött, hogy az a meszelt mennyezet. Lassan érzékelte a karjából kilógó áttetsző csövet is, érezte, amint a tű enyhe fájdalmat okozva megmozdul a vénájában. Élek, mégiscsak élek, gondolta. Milyen furcsa és különös. Valójában soha nem is gondoltam arra, hogy meghalhatok. A következő pillanatban egy fehér köpenyt látott maga előtt.
– Üdvözlöm, kedves kolléga, üdvözlöm újból ideát!
Vissza a tetejére