„Hát van Isten?” - tette fel a kérdést váratlanul és teljesen száraz hangon egy nagyrévi asszony, miközben a pulykákat hajkurásztuk, s fulladoztunk az állatok ürüléke és kihullott tolla keltette portól. Provokatívan az arcomba nézett, de nem hiszem, hogy választ várt volna.

 

Nagyréven még soha nem volt árvíz, és most van. Nagyrév, ez az állítólag ötezer éves múlttal büszkélkedhető település nem épített a falu alá gátat, mert magaslaton fekszik, és a Tisza még soha nem fenyegette meg. A folyó fittyet hányt a múltnak, tavaly megnyaldosta a falu rév felé eső széleit, idén pedig bekúszott egészen az országútig, körbefogta a templomot, elfoglalta a buszforgót, s úgy tűnik, birtokba veszi itt az egykori téesz kétszázas tehénistállóját is, mely most pulykanevelde. Az istálló túlsó végén majdnem az ablakig ér a víz, a bejárat előtt pedig fokozatosan emelkedik a vízszint. Ki kell menteni belőle az állatokat.

 

A Duna mellett nőttem fel, a Tisza választott hazám. Szeretem, hogy ilyen nagytermészetű, ennyire érzékeny folyó. Egy évtizede az aszályos időszakban vékony vízsávvá apadt, tilos volt fürdeni benne, mert a szomszédoktól vérhasjárvány bacilusait hozta magával. Mikor ez év tavaszán szoros egymás után kétszer megmérgezték, lenéztem rá az ugi hídról: halottnak tűnt a felszíne. Szürke volt, sápadt és nagybeteg. Felismerésként érint a gondolat: „a Tisza bosszúja”. De nem mondom az asszonynak; nem tartozik rá. Vajon gondolt-e együtt érző szívvel a szerencsétlen folyóra, mikor az nyomorúságos élőhalottként folydogált el a rév alatt, alig két kilométerre innen. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” - határozta el viszont a folyó, s óriássá duzzadt, hogy újraéledjen - bár az emberek gyötrelme árán. El lehet-e felejteni a véres haltetemeket? A tévéhíradó most is a helyszínen van. A nagyrévi iskola előtt feltörő buzgárból törpeharcsák szökkennek elő. „Az élet él, és élni akar.”

 

A falutól öt kilométerre van a tanyám, de mostanában nem ott lakom. A színházban dolgozom Kecskeméten, a lányom ott jár gimnáziumba. Hazajöttünk húsvét hetére. Végigjártuk a fenyegetett falvakat. Legelőször Tiszakürtön szerettünk volna beállni a többiek közé, valamit segíteni. Azon a napon, amikor tetőzött Szolnokon a víz. Hatalmas készültség, nagy riadalom. Az iskola szállásolta el a katonákat. Udvarán katonai sátrak. A lányom itt fejezte be a nyolcadik osztályt. Az igazgatóhelyettes a „katasztrófa-felelős”. Egy dzsipet vezet a gáton. Jó viszonyban vagyunk vele, szeretnénk köszönteni. Egészen közel lépünk az autóhoz, integetünk, jó, hogy rá nem hajt a tyúkszemünkre, és továbbhalad. Leballagunk, a fogadóhoz. Épp nincs mit tenni. Homok van, zsák nincs. Férfiak és asszonyok állnak, várnak. Nem annyira ijedtek, inkább elutasítóak. Főleg az ismerősök. Mit keresünk itt! Ez az á eseményük, az ő tortájuk, ne akarjunk belőle szeletet. Nem elég nagy a veszély, talán ezért „tesznek rá még egy lapáttal”. Megnézzük Szelevényt és Csépát. Úgy hallottuk, kitelepítenek néhány házat. Hatalmas csönd. Várakozás. Néhány ember üldögél a nyúlgáton. Nézik a tengert. Az egyik kertben bent van a Tisza. Homokzsáksor próbálja útját állni. Egy asszony, a ház lakója, tereget. Tesz-vesz. Láthatóan nem hagyná magára a házát, történjék bármi. Kerítésére papundekliből feliratot aggattak: „Tilos vizet venni.” Mármint a kerítés tövében alámerülni készülő nyomóskútból, nem a Tiszából.

 

Csak másnap megyünk be Nagyrévre. Elakad a lélegzetünk. Itt valódi végvári harc folyik. Van, ahol három gátat is építenek. A folyó áthatol a homokon, szikes földet hordanak elé, az megállítja. Két tűzoltóautó szivattyúzza az iskola előtt feltörő buzgárt, nem lehet lefojtani. Sehol nem látom a polgármestert. Mint megtudom: hosszas betegszabadságát tölti. Pedig még két éve volna hátra. Én meg azért nem szavaztam Pesten, hogy őt segítsem újra hatalomra jutni! Imponált, hogy új iskolát építtetett a falunak. Most az is csatatér. A polgármester azért haragszik, mert lefaragtak a fizetéséből. Vessen magára a falu! Oldja meg, ahogy tudja, az árvízhelyzetét.

 

Nagyrév túlsó végére igyekszünk, ott van barátnőnk pulykatelepe. Baloldalt minden utcában áll a víz, az öreg temető is alámerült. Barátnőnk, mint mindig, most is derűs. Hihetetlen lelkierővel és humorral fogadja az élet kisebb-nagyobb csapásait. Kint járt a tévé, megörökítette a „vízipulykáit”. Az a gond, hogy nem hajlandók kijönni az istállóból. Az ezerötszázból háromszázat sikerült kiterelni, azok közül is jó néhány legyökerezett az istálló előtt. Hajnalban a víz még csak néhány centi volt, most úgy harminc lehet. Feltehetően meg fognak fulladni.

 

Három fekete motoros érkezik. Az öltözetük is fekete, a motor is. „Beindult a katasztrófaturizmus” - súgja oda barátnőnk, majd hozzájuk siet, megkéri, ne hajtsanak a pulykák közé. Kikötik fekete ménjeiket, s gyalog indulnak neki árvizet csodálni. Barátnőnk egyszer csak ledobja a cipőjét, és beront mezítelen lábbal a trágyás vízbe, hogy kimentse az aléló állatokat. Erre az asszonyok is elszánják magukat. Rajtuk gumicsizma van. Méregetem a helyzetet: nekem se volna gusztusom csizma nélkül. Viszont találtunk végre munkát. Hazaautózunk a csizmánkért. A visszaúton az iskolánál már ki kell szállnunk a kocsiból, személyautókat mostantól nem engednek át. Folyik a víz az országúton. Hónunk alá vesszük a negyvenkettes lábbeliket - ilyet találtunk hirtelenjében otthon -, s igyekszünk a pulykatelepre. Az a terv; hogy ötvenesével szállítókocsira pakoljuk a makacs jószágokat, s a traktor áthúzza őket a vízen.

 

Nehéz munka. Nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szervezetten csináljuk, s ez jó. A három asszonyon kesztyű van, rajtunk meg a barátnőmön nincs. Nekik van igazuk: nemsokára csupa seb a kezünk. Ha elvétjük, hatalmasat ütnek ránk szárnyukkal az állatok.

 

Ekkor szegezi nekem az istentagadós kérdést az egyik asszony. Egyik másik fordulónál felvillan bennem: őrültség volt erre a munkára vállalkoznom, hiszen gerincsérvem van.

 

Pontosan addig tartott, amíg bírtuk. A pulykák most látják először a napot és az eget. Egy gólya száll el felettük, rikoltva, szárnyukkal verdesve köszöntik. Gyönyörű látvány: köröskörül a víz a fenyegető, mely azonban most oly békésen tükrözi az eget - s a zöld mezőben a rengetegnyi boldog fehér szárnyas. „Milyen jó, hogy ki kellett őket hozni - mondja barátnőnk. - Mindig is azt akartam, hogy kint nevelkedhessenek...”

 

Tíz nap múlva kezdett el apadni. Megint átutaztunk Tiszakürtön. A buszforgóban lányom észrevette régi osztálytársát. Kezet fogtunk vele. Most érkezett vissza a Dunántúlról. Oda menekült a rokonaihoz az árvízveszély elől. Vitte a mobilját, hogy értesíthessék a szülei, ha netán elvitte volna a víz az otthonát.

 

Büszkén mesélte, hogy egyetlen zsákot sem töltött meg homokkal.