A kipottyant fióka
(részlet a Hálóban című regényből)Megtorpant, amikor a híd közepére ért. Mint akit múlt és jövő sarokba szorított. Nem válaszút állt előtte, inkább csak egy palló, amely átvezetheti a szakadékon. Aranyifjú, huszonkét éves, az élete eddig akár egy bélelt bölcső. Tegnapelőtt az édesanyja letérdepeltette a kórházi ágya elé: „Esküdj meg, hogy nem hagyod magára a húgodat!” Megesküdött, mi egyebet tehetett, ámbár abban a pillanatban fogalma sem volt, mire esküszik. Az édesanyja halálos beteg, meg fog halni. Egy közlés, egy ultimátum. Nem lehet felfogni. Nem tudja, és nem is akarja felfogni, hogy kidőlnek az otthona falai. A Ferenc József híd korlátjának támaszkodva bámulja a Dunát. Mennyit emlegették hitoktatói az ördögöt! Hitte is, meg nem is. Bizonyos benne, hogy a sátán itt áll közvetlenül mellette. Érzi a jelenlétét. Az Újszövetségből tudható, hogy megkísértette az Úrjézust: vesse le magát a templom párkányáról. Ha valóban az Isten fia. Megtisztelő, ha úgy vesszük, hogy őt is megkísérti. Májusi hajnal volt, Pest felett felkelni készült a nap. Amelyik cezúrát von a volt és a lesz közé.
Büser Arnold a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem végzős hallgatója. Júniusban esedékes az abszolutórium, utána a következő tanév során három államvizsgát kell letennie az oklevélig. Nem közgazdász akar lenni, hanem újságíró, ámbár ezt a döntését már nem beszélte meg a szüleivel. Merő bölcsességből. Aki időt nyer – várat nyer. Tizenhét éves korában mindent elsöprően érezte a papi hivatást. Vagy csak el akart rejtőzni a ferences szerzetesek közé? Hogy kivédje a pénz és a nők vonzását? A másik ötlete sem aratott sikert. Hogy Párizsban avanzsáljon női szabóvá. Pedig a Fuggerek, akiket a kalapos ősök oly áhítatosan emlegettek a felmenőik között, elismerően tekintgethettek volna le az égből kései utódjukra, hogy ilyen sokra vitte.
Anyuska már mindenféleképpen látni akarta a fiát. Kiváló alkalom kínálkozott rá: az Emericana ez évi ünnepsége. A bajtársi egyesület a fennállásának ötéves jubileuma alkalmából szónokképző tanfolyamot szervezett, vizsgaként pedig versenyt hirdetett, amelyet Büser Arnold nyert meg. Ezért fogja ő tartani most az ünnepi beszédet. Erről nem maradhat le az édesanyja. Azért is kihagyhatatlan az alkalom, mert végre el akarta juttatni fiacskájának a nagy titokban megszerzett frakkot. És azt a szempontot sem akarta szem elől téveszteni, hogy egyúttal részt vehetnének Irénkével egy dunai hajókiránduláson, közvetlenül a nagygyűlés előtt. Hátha megakadna rajta a szeme valakinek. Anya és lánya tehát a legkorábbi vonattal utaztak fel Budapestre. Miután beadták a gondosan becsomagolt frakkot a Szent Imre Kollégiumba, elsiettek a hajóra. Az ünnepségre azonban már nem jutottak el. Arnold két üresen maradt széknek szónokolt.
Büser Lajosné rosszul lett a hajókiránduláson, mentő vitte el a szálláshelyére. A kihívott orvos szerint: azonnal kórház. A kollégium orvostanhallgatói a Kéthly-klinikát javasolták. A diagnózis: urémia. Vége a veséjének. Pont három hete történt. Arnold azóta minden délben bement hozzá. Csak tegnap, szombaton nem.
A korábbi napokon, a délelőtti és a délutáni előadások között rendre szerét ejtette, hogy beugorjon a klinikára. Micsoda szerencse, hogy a Szentkirályi utcában van, így simán útba ejthető a Szerb utca és a Ráday utca közötti rohangálásai közepette. Ha valahol messze, Budán feküdne az édesanyja, akkor is el kellene jusson hozzá. Megfoghatatlan, hogy az esküjét vette. Tegnapelőtt, péntek délben. Akkor mindjárt még nem ijedt meg olyan nagyon, visszament az egyetemre. Érdemes bejárni a pénzügyi jogra, Wekerle remek előadó. Végig oda tudott rá figyelni, értett mindent, még jegyzetelt is. Utána beült a többiekkel a Vén Diákba egy sörre. Átöblíti, föllazítja az embert. A Kecskeméti utca végén volt egykor a városkapu, jól belátható innen a Ráday utca. Reggelente szinte futva teszi meg ezt a távot, mintegy negyedóra alatt, hazafelé viszont lassan bandukol. Kiélvezi a sétát, megnézegeti
a járókelőket, különösen a nőket figyeli. Szívesen provokálja az elegáns kosztümös pesti hölgyeket. A Kecskeméti utca mindkét oldalán jelentős már a fák koronája, a madarak őrjöngve csivitelnek, legyen este vagy nappal. Felöltőjét épp csak a vállára veti, és pimaszul belenéz minden női arcba. Ezt Pápán nem merné megcsinálni. A hölgyek legtöbbje zavartan lesüti a szemét, de olyan is akad, aki a nézést kihívóan viszonozza. A férfi kísérők rá se hederítenek az ő kis játékára. Elfoglalt képet vágnak, és a sétabotjukat fitogtatják. Ahogy elérte a Ráday utca elejét, ahol már gyérebb a forgalom, egy nyugtalanul mozgó pontra lett figyelmes. Áramütésként érte a gondolat, hogy ez a kollégium előtt mászkáló alak őrá vár. Meggyorsította a lépteit, sőt futni kezdett feléje. Gyöngyi néni állt ott, édesanyja apáca nővére. Minden köntörfalazás nélkül az arcába mondta, hogy az édesanyja menthetetlen. Gyógyíthatatlan az urémiája. Talán akkor, akkor rögtön oda kellett volna rohannia a klinikára, de képtelen volt. Egyedül akart maradni. Megvacsorázott, amint szokott, majd fölment a szobájába, hogy gondolkozzon. A fogason, egy vállfán lógott a frakkja, élete
első frakkja. Már három hete nem érkezett beakasztani a szekrénybe. Mi lenne, ha felvenné holnap, és ebben menne a bálba? Bálba! Hogy mehetne el a bálba, ha egyszer haldoklik az édesanyja. Milyen igazságtalan is ez a sorstól. Annyira készült erre a bálra. Ráadásul ő az egyik rendező. Ez alól nem bújhat ki, és nem is szeretne. Lejárta érte a lábát, hogy a Gellért Szállóban rendezhessék meg az Emericana jótékony célú pünkösdi bálját. A meghívót is ő szerkesztette, végig ott volt a nyomdában, hogy hibátlanul sikerüljön, nehogy elírják valamelyik védnök nevét. Egészen addig ott bábáskodott, amíg a piros zsinórral el nem kezdték összefűzni a meghívó három lapját. A legutolsó oldalon szerepelnek a rendezők, Büser Arnold az ötödik név közöttük. Remekül sikerült az embléma is, a színe ugyanaz a piros, mint a zsinóré. Olyan pirosat akart, amilyen pünkösdkor a papi miseruha. Ovális babérkoszorú övezi a bál monogramját: EPB. Vagyis az Emericana Pünkösdi Bálja.
Nem szégyen, hanem kifejezetten dicsőség, hogy alig akad arisztokrata a védnökeink között, agitálta a rendezőtársait. Mit ér az egész, ha csak a tányérsapka színe különbözteti meg egymástól a diákegyesületeket? Az övéké zöld, a fekete Turul-sapkát a tudományegyetem hallgatói viselik, a műegyetemi Hungária kéket hord, és a csak ez év elején alakult legitimista Szent István Bajtársi Szövetség színe a fehér. Az Emericanának épp az a lényege, hogy ellensúlyozza a Turul és a Hungária túlzó nacionalizmusát és antiszemitizmusát, továbbá a frissen létrejött Szent István Bajtársi Szövetség legitimizmusát. Éppen mintaként van itt a kezében az alakuló báljukra készült meghívójuk. A Pannónia Szálló összes termeiben rendezték. Nekik, úgy látszik, nem sikerült megszerezniük a Gellért Szállót. Pedig micsoda nevek díszlenek a címlapon! Károlyi József gróf, a szövetség fővédnöke és Kétly László báró, a szövetség fővezére. Kétly? Szent ég, vajon ez ugyanaz a név, amelyet a klinika visel? Az mintha „Kéthly” lenne. Kissé megborzongott. Figyelmeztetést is kiolvashatott volna a névegybeesésből, de inkább átugrotta ezt az akadályt. Hangosan, csúfolkodó hangon kezdte fölolvasni a jeles védnöki garnitúrát: Csekonics István gróf, Cziráky József gróf, Esterházy Móric gróf, Jankovich Béla, Kállay Tibor. Mifene, se címük, se rangjuk? Kemény Árpád báró, Lónyai Elemér herceg, Pallavicini György őrgróf, most a jó Ugron Gábor következik, tehát ő is, és végül Zichy Aladár gróf úr is a nevét adta. Arnoldék is jótékony célból rendezték a báljukat, a meghívójukon viszont ez áll: „A Foederatio Emericana által a szegény sorsú egyetemi hallgatók felsegélyezésére 1927. május 24-én a Gellért Szálló összes termeiben rendezendő jótékony célú bál”. Megint megborzongott. A „szegény sorsú egyetemi hallgató” státusza, meglehet, már tőle sincs fényévnyire. Megpróbált az édesanyjára gondolni. Elképzelte Anyuskát a kórházi ágyon, amint leáll a veséje. Hiába küzdöttek érte három héten át az orvosok. Erőlteti, hogy elképzelje a halált. Anyuskája halálát. De nem megy. Nem tudja elképzelni. Képtelen rá. Csak az űrt érzi. Ami ezután lesz. A sajnálatot, az együttérzést akarta volna átélni, de éles eszével tökéletesen átlátja, hogy valójában önmagát sajnálja. Legalább szégyellni akarná magát. Megpróbált szégyenkezni: „ilyen hitvány volnék?” De hisz rettenetesen szereti az édesanyját! A linzerre gondol, amit Anyuska a frakk mellé dugott a csomagba. Mindennek vége. Linzer és tisztaruha-csomagok. A pénztárból kicsent koronák, utóbb pengők, melyek jótékonyan megfejelték az apa által megállapított hivatalos zsebpénzt. Anyuskája mindig átlátott rajta. A fiú elmosolyodott, és forró gyöngédséget érzett. Farsang idején heti bontásban küldözgette a pénzecskét, tudta, hogy a fia elherdálja. Mégis beleírta minden levelébe, hogy vigyázzon a pénzre, arra költse, amire küldte, pedig tisztában volt vele, hogy mindhiába.
Mostantól e csomagocskák nélkül kell majd élnie? Elsírta magát. Végül nem ment be a kórházba. Este már nem is lehetett volna. Reggel pedig, amint felébredt, rohant, intézkedett, hogy a bál helyszínén minden rendben legyen. Nem határozta el magát semmilyen irányban. Halogatta a döntést, és igyekezett elhessegetni az édesanyjával kapcsolatos gondolatokat. Elméje minden szabad kapacitásával a frakkjára gondolt. Mi lenne, ha mégis fölvenné diplomaosztás előtt? Ma este. Hiszen hol van még az ő diplomája. Addig még annyi a vizsga.
A bál kezdete este fél tízre volt kitűzve. Vacsoraidőben keveredett vissza a kollégiumba, addig rengeteg szerveznivaló akadt. De nem csak a vacsorára tálalt grízes tészta várta, a konyhás nénik kedvelték Büser Arnoldot, és félretették az ebédjét, így most azt is megehette. Karalábéleves, rántott hús és petrezselymes burgonya. Eszébe jutott, hogy Anyuska küldeményeiben mindig lapult valamilyen húskészítmény is, főleg szárazkolbász. Ezentúl erre se építhet. Most már úgyis késő van, hiába menne oda, nem eresztenék be. Majd holnap. Holnap tényleg erőt vesz magán, és szembenéz az édesanyja szenvedésével.
Akkor viszont akár el is mehetne a bálba. És akár fel is vehetné a frakkot. Egy villanásnyi idő telt el a döntés és a megvalósulás között. Aznap éjjel a Gellért Szálló összes termeiben magán hordozta élete első frakkját. Hiába, hogy megvetette az urakat, és hallani sem akart soha semmilyen „úri foglalkozásról”, most büszkeség és gőg feszítette a vitorláit, legalábbis úgy siklott ezen az éjszakán a ragyogó táncparketten, mint egy vitorlás hajó, s rendkívül imponált neki, hogy a bál ugyanazon a helyszínen folyik, amelyik néhány éve még Horthy főhadiszállása volt. Persze nem kedvelte Horthyt, már hogy kedvelte volna. A fehérterrortól is undorodott, már hogyne undorodott volna, és amit hallott róla, azt mind Horthy nevéhez kötötte. Aztán meg az a történet a fehér lóval. Épp itt, a szálló előtt állhatott meg valahol a fővezér, miután Nemzeti Hadserege élén színpadiasan bevonult a fővárosba, hogy tetemre hívja a „vörös rongyokba öltözött” várost, a bűnös Budapestet, ahogy a későbbiekben is sűrűn deklarálta. Arnold szerette a színházat. Lebiggyedt ugyan gúnyosan az ajka, amikor elképzelte a híres jelenetet a szálló falán túl, illetve a szálló előtt, ám mindennek dacára imponált neki, hogy most ezt az egészet innen belülről van alkalma elképzelni. Ismereteit egyébként innen-onnan szerezte. Szemtanúk, fültanúk, no meg a sajtó. Arra a napra, 1919. november 16-ára statáriumot és hajózási tilalmat rendeltek el a Dunán. Olyan szigorú megelőző biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, mintha ellenséges ország fővárosába készültek volna. Nem volt egészen indokolatlan: a román hadsereg csapatai a nemzetközi megállapodás értelmében azokban a napokban vonultak ki Budapestről és a Duna–Tisza közéből. Helyüket Horthy katonái foglalták el. Mivel Károlyi nagyvonalú, úri gesztussal szélnek eresztette a magyar honvédeket, az ország védtelenné és védhetetlenné vált. „Nem kell hadsereg többé!” „Soha többé nem akarok katonát látni!”, mondta a hadügyminisztere. Károlyi látványosan akarta bizonyítani, hogy a háborúnak vége; legfőképpen azonban az antant lelkületére szeretett volna hatni a demilitarizálás gesztusával, azt remélve, hogy a tekintélyes testület meghatottan borul majd le a nemzet nagysága előtt, de az persze rá se retyetye. Horthy fővezér természetesen szívesen továbbment volna, egyenesen a Várba, de aznap ezt még nem tehette meg. Megszállt tehát az útjába eső első fogadóban, s ez történetesen a Gellért Szálló volt. 1920. március 1-jén választották meg kormányzónak, s egy hónap múlva, április 1-jén végre áttehette székhelyét a királyi várba. Felesége pedig, amint a fáma tartja, szőni kezdte sohasem teljesülhető dinasztikus álmait.
A hídon fogatok hajtottak el Arnold mögött, a bál pesti vendégeit szállították haza a Gellértből. A lovak ütemes patazaja és a város ébredő hangjai azt a benyomást keltették, hogy a világ éppúgy forog tovább, mint eddig. Korgó gyomra is arra ösztökélte volna, hogy induljon végre hazafelé. De ki szeret elébe rohanni a fátumnak? Biztonságban érezte magát ott, a híd korlátjánál, ahová lecövekelt, mintha téren és időn kívül lenne. A híd vasszerkezetének idomai durván elválasztják egymástól a járdát és az úttestet, a gyalogos pici pontnak érzi magát a vaskerítés tövében. A pici pont, Arnold, gyöngéd hálát érzett a Ferenc József híd szerkezeti alkata iránt, amiért elrejtette a világ szeme elől. Egy osztrák felségjelzésű hajó haladt el alatta. Ha most elutazhatna bárhová! Bécsbe, Münchenbe! Az apja elkísérte Münchenbe. Azt akarta, mielőtt az egyetemre megy, tökéletesítse a némettudását. A pápai üveg- és porcelánkereskedő sok pénzt áldozott a fia nyelvtanulására. Első kísérlete dugába dőlt, amikor a cseregyerekprogram keretében akarta kisfiát német szóra vinni Leoben közelében egy Mura-parti házban lakó családhoz. 1922 nyarán azonban sikerrel szervezte meg a müncheni utat. Egy patikus házaspárral levelezte le Arnold számára a szálláshelyet. A pápai állomáson meg lehetett váltani a jegyet egészen Münchenig. Összenevettek, amikor meglátták, hogy a keresett lakcím, ahová Apuska szobát foglalt, éppúgy egy folyóparti házban van, mint annak idején, a világháború első nyarán. Münchenben Arnold már felnőtteskedő fölénnyel csúfolkodott a régi histórián, amikor Apuska egyik kezében a bőröndöt szorongatta, másikban a kisfia kezét, s amikor meglátta a családi házzal szemben a mély árkot, amelyben alant a Mura zúgott, valósággal fölkiáltott.
– Emlékszik, apám? Azt mondta, ilyen veszedelmes helyen nem hagylak, még játszás közben beleesel a folyóba.
– Nagyfiú vagy már, az Isarba nem fogsz beleesni. – Apuska vette a lapot, s noha nem volt viccelődős alkat, most neki is jólesett ez a tréfás pengeváltás. Mindent körültekintően rendezett el a fia körül. Kiválasztott a közelben egy vendéglőt, ahol ebédelhet és vacsorázhat, reggelit a háziasszonyától fog kapni, akit Frau Apothekerinnek kellett szólítania.
A gyógyszerészné asszony már a következő vasárnap délután magával vitte Arnoldot a Löwenbräu pincéjébe, vagyis a sörgyár hatalmas helyiségébe, amely tele volt asztalokkal. Mikor tapsvihar közepette fölállt a dobogóra egy vékonydongájú, bajuszos fiatalember, talán maguk a rajongók sem gondolták, Arnold pedig a legkevésbé, hogy világtörténelmi szereplővel szívnak közös levegőt. Noha ez idő szerint már a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vitathatatlan egyszemélyi vezetője volt, s hívei szinte hipnotizáltan rajongtak érte, sőt az első rohamosztagait is megalakította, senki sem sejthette, hogy a fickó, mire majd vegetáriánus lesz, kifordítja a sarkaiból Európát. Egyelőre sörivónak látszott, literes korsóját a dobogó mellé tolt asztalra helyezte, és beszélni, helyesebben ordítani kezdett, mivel akkor még nem találták fel a hangszórót. Arnold az üvöltő szónoklattól nem értette a különös fickó nevét, amikor a gyógyszerésznétől az iránt érdeklődött volna, de Frau Apothekerin föltalálta magát, ujjával lerajzolta a név betűit a kockás terítőre: H I T L E R. A szónok teljes órán át beszélt, s az egészségügyi szünet után egy újabb liter sör társaságában a következő órát is végigüvöltötte. Dialektusban beszélt, Arnold nem sokat értett belőle, de annyit igen, hogy sokat emlegeti a zsidókat meg a bolsevizmust, persze elítélően. Magyarországot ellenben kiemelte mint követendő példaképet, talán a numerus clausus miatt. Inkább ijesztő, mint impozáns volt a két félidős beszédet fogadó tapsorkán. Arnold sose felejtette el az itt kapott leckét. Egyetemi évei alatt, amikor a szónoklás fortélyait tanulgatta, minél jobban tudatosítani akarta magában a felismerést: milyen nagy felelősség szónokolni. A tömeglélek túlságosan manipulálható. Alkalma adódott egy félig játékos, félig komoly tapasztalatot szerezni, amikor az Emericana szónokképző tanfolyamot rendezett, s a végén egy szónoklási versenyt – természetesen ő is benevezett. Akkortájt vitte vissza az egyetemi könyvtárba Marx Das Kapitalját, melynek kikölcsönzéséhez a Szent Imre Kollégiumot alapító csanádi püspök atyának a megbízhatósági garanciájára volt szükség. Feltehetően ragadt rá jócskán dialektikus gondolkodás a műből, mert briliánsan oldotta meg a versenyfeladatot. A disputában be kellett bizonyítsa a versenyt szervező intézményről, a Foederatio Emericanáról, hogy nincs rá semmi szükség, teljesen fölösleges a létezése, tehát föl kell oszlatni. Az első díjért küzdő ifjú oly meggyőző erővel, akkora hatásfokon játszotta el a rábízott szerepet, hogy mindenki hasát fogva nevetett a fonák helyzeten, a főtitkár viszont kénytelen volt félbeszakítani a versenyszámot, mert megrémült az esetleges következményektől. Ám az abbahagyatott szónoklat megkapta a fődíjat.
Feltehetően e sikeres beszéden felbuzdulva bízták meg a következő feladattal: „A diákok között vehemensen terjed az antiszemitizmus – tartsa vissza az emericanásokat, hogy a gyűlölethullámmal sodródjanak.” De tán azért is, mert egy korábbi alkalommal, amikor meg a legitimista beütések ellen harcolt – persze többedmagával –, egyúttal az antiszemitizmus ellen is szót emelt, és mindenekelőtt azzal érvelt, hogy minden érzület és megmozdulás meddő, amely „anti”-val kezdődik.
Az ünnepi szónoklatra a régi Országháza jó akusztikájú üléstermében került sor, a Nemzeti Múzeum mögött, a Sándor utcában. Nem írta meg a beszédét, csak a hatásosnak szánt mondatokat jegyezte fel egy cédulára, és ezekből építkezett. Tisztában volt vele, hiszen az egyetemen gyakran megtapasztalhatta, hogy az ifjúság rokonszenve mindig a tüntetők pártján áll, s még a komolyan gondolkodó emericanások közül is sokakat magával ragadott a tömeghangulat. Egy Szomory-darabot mutatott be a Nemzeti Színház, s ez váltotta ki az izgalmakat. A színház környékét, a Blaha Lujza teret elözönlötte a felbolydult egyetemi ifjúság, és a színház napokig nem tudta megtartani az előadásait a színigazgatót pfújoló ordítozástól. A jobboldali beállítottságú bajtársi egyesületek szervezték a megmozdulásokat, ez egyértelmű volt a szövegből, melyet hol a tömeg skandált, hol meg egy-egy vezéregyéniség üvöltött be. Nem volt alaptalan a félelem, hogy a fellángoló antiszemitizmustól az Emericana is tüzet fog.
Arnold nyomban érezte, amint e nagy múltú helyiségben fellépett a szónoki pulpitusra, hogy elveszett, tán még ki is kergetik a teremből, ha frontálisan szembefordul hallgatósága hangulatával, különösen, ha ezzel próbálná a szónoklatát elkezdeni. Persze arra, hogy ez brutális öngól lenne, már a felkészülés idején is gondolt, ezért eleve úgy sorakoztatta fel előre kiagyalt csattanóit, hogy azt a látszatot keltse, mintha magasztalná ezt a nagyszerű és bátor megmozdulást. Majd elkezdte a feledés homályából előcsalogatni és a hallgatóság emlékezetébe visszaidézni a fehérterror történetének egyes mozzanatait, s ahogy lépésről lépésre haladt, eljutott a humanizmus gondolatáig, majd végre is kijelenthette, hogy az ököl és a felelőtlen ordítozás legfeljebb a csőcselék fegyvere lehet, de nem a legmagasabb rangú iskolában tanuló egyetemi ifjúságé. Több mint egy órán át beszélt, és hallgatóságát a hűvös és udvarias várakozásból átvezette a dübörgő tapsolás lelkes állapotába. Örült a sikernek, s főleg annak, hogy a feladatát ilyen szerencsésen teljesíthette – de egy pillanatra sem feledkezett meg a Hitler beszédét követő tapsorkánról.
Hány óra lehet? Mióta áll itt? Hirtelen arra gondolt: ha nincs ez az emericanás évforduló, s Anyuska nem akarja föltétlenül szónokolni hallani a fiát, föl se utazik Pestre, és talán meg se betegszik. Önáltatás és időhúzás. Most azonnal bemegy a kórházba. Egy búcsúpillantást vetett a folyóra, és megindult a Szent Imre Kollégium irányába. A vasárnapra ébredő város még csendes volt, pihent. Úgy érezte, felvérteződött, jöhet bármi. Épp csak hazaszalad átöltözni, frakkban mégsem illik kórházba mennie. Meglepte, hogy amikor belépett a kapun, a portás fölállt, s úgy adta át neki a levelet, melyre kézzel volt ráírva, hogy „Sürgős”. Jéghideg áramlott szét a tagjaiban. Fölszakította a borítékot. „Fogadja részvétünket. Édesanyja hajnali négy órakor kiszenvedett…”
Amikor lecövekelt a hídon.
Már nem volt jelentősége, hogy frakkban megy-e, vagy anélkül. Úgy ment, ahogy volt. Rohant. Most már rohant, pedig nem volt hova. Kórházi szobában lehet legélesebben megélni a szeretett lény hűlt helyét. Az agónia elmúlt, és a csatakos küzdőtér helyén kínosan fehérlik a frissen vasalt tiszta ágynemű. Odaállt penitenciaként a kórházi ágy lábához a hűtlenség látszatába zuhant fiú, a nővérek s a betegtársak tekintete a bőrét is lenyúzta a frakkjával együtt. „Borzalmasan megszenvedett a halálért”, közölte a szobatárs, és befordult a fal felé.
Legalább maga lehetett Arnold a gyászában. Ahogy órákon át a Dunát, most az üres ágyat nézte, örök mementóként.
Vissza a tetejére