Tiszakürt azonnal megtetszett, amiért három út is átvezet rajta. Ha Kecskemét felől autózom a tanya irányába, gyorsabb és kényelmesebb a 44-es útról ott fordulni Szolnok felé, ahol a 442-es beletorkollik. Ennek ellenére majd minden esetben Tiszakürtön vágok keresztül. Nyitottabb szellemű falu, mint tiszazugi társai, és szeretek a levegőjében megmártózni.

Amikor a tanyán éltünk, lányomat, Ritát ennek a falunak az iskolájába írattam. Igen jó tanári kar működött benne akkoriban. Nemcsak szakmailag voltak kiválóak, az iskola szellemisége is elsőrangú volt. Az állami gondozottak a kilencvenes évek végéig kollégiumban laktak, és impozáns volt, ahogy a tanárok ezt a mintegy negyven (többé-kevésbé sérült lelkű) fiút szervesen bele tudták építeni az egyes osztályközösségekbe.

Érdekeltek ezek a fiúk. Előszeretettel hívtuk meg őket vendégeskedni a tanyára, olykor nem is kis létszámban. Felejthetetlen az a vasárnap, amikor nyárfák alatt csipetkét gyúrtunk a készülő bográcsgulyásba, persze mindenki másmilyet, s megpróbáltuk aztán a levesben azonosítani, ki melyiket csinálta. Gondolom, kölcsönösen jó érzéseket keltettünk egymásban, de az elég hamar kiderült, hogy ez az otthon-pótlékot kínáló kokettáló játszadozás az alapvető lelki sérelmet nem oldhatja. Akadtak, akik sokáig kijártak hozzánk, akadtak, akik elmaradtak, megint mások érdeklődtek, nem csatlakozhatnának-e, s volt, aki szívesen eljött „napszámba”. Volt, akinek heteken át süteményt küldtem dobozban, amikor elment továbbtanulni valahová a Jászságba, s olyan is akadt, akit megkértem, ne jöjjön többé, mert kitekerte a kisfecskék nyakát. Mindössze egyetlenegy fiú fordult felénk család utáni vágyból. Ennek az egynek az életében játszottunk szerepet. Kérdés, hogy milyet?

P. R. saját elmondása szerint hetedik osztályos korában került állami gondozásba a nagyanyjával való közös megegyezés alapján. Találkozásunk időpontjában már elvégezte az általánost, és egy szőlészeti szakiskola oktatásaira járt. Ezt a kétéves tanfolyamot azért szervezték, ott helyben a kollégiumban, hogy a végzett diákoknak, ha nincs okosabb gondolatuk, további képzést biztosítson. Tiszakürthöz meglehetősen nagy területű szőlő (Bogaras) tartozik, szükség esetén tehát kenyeret kínál. P. R. nem volt buta fiú, de kifejezetten utálta a szőlészetet, a tanfolyam befejezése után Kunszentmártonba ment kőművesnek tanulni. Lakhelye továbbra is a kollégium volt. Pontosabban ebben az időszakban már egy családi ház, mert a kilencvenes évek vége felé feloszlatták a kollégiumot, és négy családi házba költöztették lakóit. Az ok ismert: „hogy élet-közelibb életet élhessenek”. Az állami gondozás intézeti formájában bajosan tudták elsajátítani az „enyém-tied” szétválasztását, a pénz vásárlóértékéről pedig a leghalványabb fogalmuk sem volt. P. R.-en nem változtathatott sokat a családi ház mint nevelési forma, hiszen már nem volt gyerek. Inkább negatív változást észleltem. Kortársaival együtt bűzlött a pacsulitól, de úgy tűnt, ő bűzlik legjobban. Kizárólag márkás spray-ket használt. A „családi házas” nevelési formában megbeszélték a nevelők a gyerekekkel, mennyi tisztítószer jut fejenként. Nem volt alacsony ez az összeg. P. R. kevesellte. A sötétkék öltönyéért is háborgott, amit a záróvizsgájára kapott. Azt hiszem, az volt a szemlélete, hogy „ennél több jár neki”.

P. R. szülei alkoholisták voltak. Hárman voltak testvérek. A bátyja és a nővére elég nagyok ahhoz, hogy felismerjék helyzetük tarthatatlanságát, és személyesen kérték a GYIVI-től állami gondozásba vételüket. Az apai nagymamával megállapodtak, hogy a hatéves P. R-t ő veszi szárnyai alá. Nővére úgy élte meg, hogy áldozatot hozott az öccséért. Tőle tudom, és igaza volt. Az anya talált magának egy másik kapcsolatot egy másik városban. Remélte: a segítségével megkapaszkodhat. Ő valóban kigyógyult az alkoholból, újra férjhez ment, és ott is született gyereke. P. R. nem tudja megbocsátani. Úgy éli meg, hogy elhagyta az anyja, cserbenhagyta. Az ő szempontjából igaza van. Az apa magára maradt a borosüveggel.

Elváltak útjaink. P. R. mint végzett kőműves bátyja hívására Budapestre ment dolgozni. Állami gondozottként nem volt prototípus, hiszen valamilyen szintű családi háttere megmaradt. A nagyszüleivel és a testvéreivel eleven maradt a kapcsolata, kizárólag az apa-anya viszonylat volt súlyosan terhelt. Albérletben lakott. „Főleg belsőburkolással foglalkozik”... „ki se látszik a munkából”. Időről időre beszámolt telefonon az életéről. Abból, amiket elmondott, azt a következtetést lehetett levonni, hogy halálra dolgozza és halálra keresi magát. Igen gyakran dicsekedett külföldi megbízatással. Lám – gondoltam –, aki akar, az érvényesül. Aki dolgozik, annak sikerül. Büszke voltam rá. Jó volt arra gondolnom, hogy én is egyengettem az útját.

Az egyik albérlőm teljesen lepusztította a pesti lakásomat. Logikus ötlet volt, hogy P. R.-t bízom meg vele, hozza rendbe. Ismertem a keze munkáját, láttam dolgozni a tanyán, lelkiismeretes munkás volt. Elvállalta. Néhány hónapos olaszországi megbízatása utánra.

Neurotikus alkat, mindig egyszálbél volt, de most, amikor hozzáfogtunk a lakás renoválásához, csont és bőr. Fölajánlottam, míg ő a falakat simogatja, meleg ételen tartom. Nagyon szerette a jó leveseket. Az ebédeléseink hosszúra nyúltak, nagyon sok volt a mondanivalója. Részletesen beszámolt a rokonairól, a barátnőjéről s az összes velük kapcsolatos gondjairól. Ha a Praktikerbe mentünk bevásárolni, útközben is végig mesélt. Régen is eljátszottam a gondolattal: „mintha a saját fiam lenne!” Ráhangolódtunk egymás hullámhosszára. Halványrózsaszínre festette mindkét szobát, a mennyezetet fehérre, és jó színt talált a csíkhoz, mely körbefut a falon. Tetszett. Hagytam, hadd csináljon mindent ízlése szerint. Egy nap megkérdezte, van-e lakójelölt, ha nincs, szívesen kivenné, összeköltözne a barátnőjével. A lány egy fejjel magasabb volt nála, magas sarkú csizmát hordott, ettől P. R. még alacsonyabb lett. Platinaszőke hajába itt-ott fekete tincs volt festve. Földig érő fekete kabátot hordott, és a gödöllői agrárra járt egyetemre.

Meglepett az ajánlat. Mondtam: drága lesz neki. Végül olcsóbbért adtam, és megegyeztünk. Éreztem, hogy valamiért fontos, hogy a mi lakásunkban lakhasson, s nem tudtam, mivel teszek rosszabbat: ha megengedem, vagy ha megtagadom.

Amikor az első lakbér esedékes lett volna, kétségbeesett jelenetet rendezett. Amiért még mindig nem utalták át számlájára a pénzt az olaszok. Hihető volt a történet, de mérget vettem volna rá, hogy minden alkalommal így lesz. Ez a dolgos, szorgalmas, szépre vágyó fiú krónikus hazudozó volt. A hazudozó emberek mindig elbizonytalanítanak: nem tudom eldönteni, hogy szándékosan hazudnak-e. Ha nem adom ki neki a lakást, sose jöttem volna rá, hogy nem alkalmi, hanem életvitelszerű a hazudozása. Vannak emberek, akiknek élet-halál kérdés, hogy sikerül-e önmagukról kialakítani egy látszatot.

Meglepett, de nem keltett ellenszenvet, ahogy berendezkedett. Vásárolt kéz alatt egy hófehér hálószoba-garnitúrát, két éjjeli szekrénnyel és természetesen hitvesi ággyal. Az ágyneműn extrém mintázatú huzat, bár többnyire nem látszik, mert a hatalmas, fehér-fekete csíkos takaró az egész fekhelyet beborítja. A kékszínű szőttes-szőnyeghez, melyet ott hagytam a szobában, ugyanolyan selymet szerzett az ablakra függönynek, és egyáltalán, az egész lakosztály a bőségre utal. Megvilágított akvárium halakkal, terrárium hörcsöggel, káprázatos virágcsokor. Nem valódi, de nem is talmi, különféle anyagokból, tulajdonképpen műremek, bár nekem nem kellene. Primadonnák budoárjába való. Három darab mobiltelefont üzemeltet, de engedélyt kér rá, hogy szerződést kössön a T-Com-mal. A vonzerő: egy akciós telefonkészülék.

Nehezen vasalom be a lakbért, részletekben fizet, és mindig késve. Elújságolja viszont, hogy megvett egy öreg Fordot, igaz, még nincs jogosítványa. Megcsodálom a számítógépét, kiderül, van Chello-előfizetése. (Kell is, hogy egy belső burkolónak az albérletében internetes hozzáférhetősége...) Érdeklődöm a barátnő hogyléte felől. Megtudom, hogy P. R-nek nem sikerült elérnie, hogy a lány ideköltözzön, sőt, már szakítottak is, mert a barátnő „még élni akar”. P. R. e célra nem alkalmas, mert rendkívül elfoglalt, és nagy fogyatékossága, hogy nem mer alkoholt inni. Így viszont roppantul kedélytelen az egyetemi bulikon. P. R. büszke rá, hogy nem fogyaszt alkoholt egyáltalán, és saját magáról ez a legpozitívabb véleménye. Tapasztalatom szerint, a korábbi vele kapcsolatos élményeim alapján a kevés alkohol is megárt neki, agresszív lesz tőle és brutális, önmagától kell tehát őrizkednie.

Felnézek egy napon a lakásba, és ott találok egy sárgahajú trampli alkatú nőt egy hároméves fekete bőrű kisgyerekkel. Bemutatkozunk: ő P. R. nővére. Próbálom elképzelni, milyen lehetett mint athéni táncosnő – mert öccse régente azt mesélte róla. Mostani története kevésbé romantikus. A kisfia apja egy Olaszországban állomásozó fekete bőrű matróz, akit valamilyen tiltott pénzügyi manőver miatt sittre vágtak. Behív egy kávéra, ismerkedjünk kicsit össze. Én vagyok az utolsó, mondja, aki még bízik az öccsében, de megpróbál kiábrándítani. Felkészít rá, hogy P. R. el fog költözni, mert nem bírja fizetni a lakást, a legutóbbi lakbért a nagymamájuk a nyugdíjából finanszírozta. „De hát annyit dolgozik!” – vetek ellent. Legyint egyet. Beavat a titokba, hogy eddig P. R. minden adósságát elrendezte, de ennek vége, holnap Olaszországba utazik. (A sittről nem esik szó, arról csak az öccsétől tudok. A fogság holnap ér véget.) Úgy veszem ki a szavaiból, hogy ő volt az olaszországi megrendelő is. Talán épp az volt a pedagógiai hiba, vélekedik, hogy eddig a pénzügyeit mindig elrendezte. Hitetlenkedve csóválom a fejem a pazar enteriőr közepette. Hogy meggyőzzön, előhoz egy halom kifizetetlen csekket. Valamennyi a címemre, de egyik se a nevemre. Beh’ nagy szerencse! Mind luxus-adósság. A UPC és a T-Com (érthetetlen) hitelezései, körülbelül összesen 150 ezer forintról.

P. R. valóban elment. A bátyja, aki Sárospatakon dolgozik, odaköltöztette. A címe ismeretlen. Telefonszámai nem felelnek. A primadonna-csokrot a lakásban hagyta, és ráírta: „kézcsók!” Nekem nem maradt adósom egy fillérrel sem, csak a hiszékeny cégeknek.

Nem értem az egészet. A felszínen talán csalódott vagyok, de a mélyben érzem: így evidens a történet. Szegény álmodozó! Vajon valóban nem volt esélye? A nővére azt állítja, azért adta be a nagyanyjuk a tizenkét éves fiút állami gondozásba, mert üzletekből lopkodott. Miért kínlódjon vele, olcsóbb, ha az állam eltartja.

Az egykori kollégium épületében Tiszakürtön ma mozgássérültek otthona van. Az utcákon szerte, mindenfelé össze lehet találkozni a kerekesszékesekkel. A falun nem múlik, őket is befogadta, éppen úgy, mint az otthon korábbi lakóit.