Egy görög bölcs azt tanácsolja: egyféle dologgal foglalkozzék, aki lelki derűben akar élni. Módfelett vágynék a folyamatos derűre, de a lelki alkatom kicselez és ravaszul dramatizálja a helyzeteket körülöttem. A nagyrévi tanyámra igyekeznék haza egy július közepi hétfőn, rekkenő hőségben, s bár már jó pár éve, hogy csöppet sem élvezem az autóvezetést, a mai napon kicsattanó jókedvem van. A Szentendre-szigetről, Surányból indultam útnak reggel, Pestig semmi gond, a Hungária körút a szokásosan borzalmas, de éjszakára behűtöttem egy palack vizet, abból locsolgatom a fejemet, micsoda találmány, hogy eddig sose jutott eszembe! Teherautók és kamionok sorfala között centizek a kis Renault 5-ösömmel, pici gáz, locsolás, pici gáz, locsolás. A hideg víz jótékonyan sokkolja a fejbőrömet, végigcsorog a halántékomon, a nyakszirtemen, be a pólóm alá, nem gondoltam volna, hogy ekkora élvezet! S még nagyobb: megtapasztalnom, hogy csöppet sem vagyok ingerült, amiért ilyen soha véget nem érő e délelőttön a Hungária körút. És végre az M5-ösön! Nem kísért a száguldás, de most beletaposok a gázba, már nem kell a hidegvizes palack, már amúgy sem hideg, mintha az ablakon beáramló forró szél is előre hajtaná a kicsi kocsit, ég veletek teherautók és kamionok, milyen rég éreztem ezt az örömet, hogy röpít az autó, és ez szabadságot jelent, még énekelni is kezdek, miért ne, régen mennyit énekeltem. Míg kicsi volt a lányom, bármerre mentünk a Trabanttal, be nem állt a szánk, kifejlett repertoárunk volt népdalokból. „Tavaszi szél vizet áraszt...” És ekkor a kormány mélyéről, a motorházból valahonnan, recsegő vashangon sikoltozni kezd az autóm. Gyorsan-gyorsan lassíts, lassíts, behátrálok egy gázpalackokat szállító teherautó mögé, hogy is nyomhatnám tovább a gázt, nézem a kilométerkövet, még csak a harmincas, százharminchat Pesttől a tanya! Babonásan rossz hely ez a harmincas kilométerkő, éppen itt szorult meg egykor, réges-régen a Trabi főtengelye, pedig egy órával azelőtt hoztam el az Ecseri úti Trabant-szervizből. Ez a recsegő fémhang kísértetiesen hasonlít, a Renault is a múlt héten volt szervizelve. Megyek a teherautó nyomában, nyolcvannal. Képtelenség, hogy ez most megismétlődik... képtelenség, hogy autómentő vigyen innen haza. És hova haza? És honnan annyi pénzt? És hogy tudna a lányom értem jönni az autópályán Kecskemét felől? És mi lesz velem, ha leáll a kocsi ebben az őrületes hőségben? Nem, nem leállni, minden kilométer nyereség, minden megtett kilométerrel esélyesebb vagyok, hogy legyőzöm a régi történetben rejtőző kísértetet. Fenyegetően sikoltozik a motor, kapaszkodom a kormányba, és regisztrálom a kilométerköveket. Azt mondják, a halál előtt vagy a rendkívüli életveszély pillanatában végigfut az ember emlékezetében az egész élete, nem vagyok életveszélyben, de hirtelen fokozott tétje lett ennek az autózásnak. Mintha élőlény lenne, olyan szimbiózisban lüktetek a körülölelő négykerekű járművel, s különös fény vetül azt elmúlt napok képeire.

Hivatalosak voltunk a hétvégén egy lagziba. A lányom, a vőnek való meg én. Miután ugyanezen a hétvégén a vőnek valónak részt kellett vennie a Nemzeti Lovardában, Budapesten a háromnapos díjugrató versenyen, s miután lova egy olasz barátunké, aki szintén jelen akart lenni, kézenfekvőnek látszott, hogy az olaszt is meghívatjuk a lakodalomba, melyet a Szentendréhez közeli Leányfalun tartottak.

Van egy hosszú drapp selyemszoknyám, azt választottam öltözetül. Kimostam, felteregettem a tanyaudvaron, de nem elég körültekintően, mert lányom kölyök-Bernáthegyije lehúzta, és megforgatta a sáros piszokban. Rossz ómen! Kimostam ugyan a szoknyát, de reggelig nem száradhatott meg. Mit reggelig: hajnali négykor keltünk, hogy a versenyezni készülő kanca fényesre glancolva időben felérjen a lószállítóval a fővárosba. Lányom azt tanácsolta, teregessem ki esetleg a selyemszoknyám a terepjáróban, mely a leszállítót volt hivatva vontatni. Vacilláltam kicsit, de mikor megláttam, hogy a nyavalyás ebecske a fogai nyomát is benne hagyta a kelmében, elhagyott a humorérzékem. Úgy döntöttem, külön utazom. Nem velük.

Az esküvő maga Szentendrén zajlott le, az evangélikus templomban. A menyasszony vendégei voltunk, aki egy dán fiúhoz készült férjhez menni. A szertartás voltaképpen a vőlegény családjának szóló gesztus volt. Dán nyelvű zsoltárok, melyeket a dán rokonok énekeltek el. Idegen a fülünknek, idegen a szívünknek. „Nálunk ez nem ilyen hosszú – közli kifelé menet olasz barátunk. – Nálunk az a lényeg, hogy kimondják az igent.” „Persze, mert ti addigra már leisszátok magatokat és sietni kell” – ugratja a lányom.

Ezúttal nem kell tartani tőle, hogy bárki is leinná magát: roppant puritánul bánnak az itallal. S a hangulattal. Nyilván ez a visszafogottság is a dán családnak szól. Három órakor volt az esküvő, és vacsoráig csak egy korty pezsgőt kapunk. A zene pedig nem szólal meg! De a lagzi helyszíne lenyűgöző. Akár egy hollywoodi filmben, olyan. Nem a szokásos U-alakú asztal köré kell telepednünk, hanem tízszemélyes asztalok köré a gyönyörű fekvésű leányfalui kertben, tetszetős mértani alakzatot alkot az asztalok együttes látványa, harmonikus és bensőséges, s miközben jól lehet közlekedni a közökben, mégis az együttlét és az összetartozás melegét biztosítja. Egyedül a táncparkett idétlen. A kerti gyermekhomokozót lefedték egy négyszögletű pallóval. Amikor fölléptem rá a környező homokból, megbillent alattam. Megvontam a vállam: engem nem zseníroz, úgyse táncolok.

Nem táncolok, mert két éve eltört a bal lábfejem. Eltört, mert félbénák a lábfejemhez vezető izmaim. Vagyis hol bénák, hogy nem. Nem észlelem, hogy nem emelődik a lábam, amikor emelem. Nem táncolok, mert nem merek. Ki kellett pipálnom a táncot. Kiiktattam az életemből, pedig fontos volt. Nem táncolok, hisz nem kockáztathatok. Nem?

Olasz barátunk velem szemben ül, az ültetési rend szerint. Tizenkét éve él Magyarországon, de rosszul beszél magyarul. Ilyeneket képes mondani: „jönt”, „vant”. A lá-nyomék boldogulnak vele, de engem ingerel. Hogy ennyire ne legyen nyelvérzéke valakinek! Amikor a vacsora végeztével végre játszani kezd a zenekar, barátian rám kacsint: „Jönt?” „Nem tudok már táncolni” – rázom meg szomorúan a fejem, s még hozzáfűzöm: „Nem mozdul a bal lábam.” „De, mozdulni!” – biztat, s képtelen vagyok ellenállni. Pocsék a palló, illeg-billeg, de meglepően engedelmeskedik a lábam. Alkalmasnak bizonyul a lábbelim is, és megbízhatónak a kar, amelybe kapaszkodom. Óvatos és gyöngéd. „Jó!” – kiált fel, s egy pillanatra nem emlékszem a koromra, bár sose bánkódom amiatt, hogy már hatvanéves vagyok. Barátom az olasz, de a táncban én nő és ő férfi. Átölel és tart a karja. „Jaj, de jó!” – kiált fel. „Én szeret élni! Neked és nekem nem szabad megöregedni!” Gyöngül a lábam, és mindkettőnk teste csatakos az izzadságtól. „Nem büdös, csak vizes!” – közli. Mármint ő. Remélem, én sem bűzlöm. Meghajlik a nyakam, hogy beleszippantsak a vállába, de nem teszem meg. Az már kacérság. Az már nem férne bele. Barátnőm élettársa. Az olaszban olyannyira jelen van az élet, hogy lehetetlenség nem gondolni a szerelemre. „Lehet akarni ami van és ami soha nem lehet...” Ez meg egy francia filozófusnő tanácsa. Azt akarom, ami van. Ezt a táncot, vele. Ezt a tökéletes pillanatot, melynek nincs múltja és nincs jövője. Van ugyan egy közös történetünk, mely emlékeztet erre a mostanira, de az sem múltja e jelen pillanatnak. Még az sem biztos, hogy a véletlenen túl köze van egymáshoz a két esetnek. A barátnőm válságos időket élt, mert előkerült élete nagy szerelme, és vissza akarta szerezni az olasztól. Annak idején a fickó szakított, s szerintem csak a barátnőm életét akarta újra darabokra törni. A szerelem terén azonban fölösleges tanácsokat osztogatni. Az olasznak drukkoltam, már csak a barátnőm érdekében is. Egy napon füllentett valamit az olasznak, de nekem elmondta, hogy elutazik a régi szerelméhez. Éppen szüreti bál volt a faluban. Sok éve ennek. A lányommal úgy döntöttünk, elhívjuk magunkkal a bálba, nehogy otthon őrlődjön. Nem ostoba, minden bizonnyal érezte, mi zajlik a háttérben. Talán, mert végül ő került ki a játszmából győztesen, ekkortájt nevezte el a riválisát „amorosó”-nak – fölényes iróniával. De ezen a szüreti báli éjszakán még sejteni sem lehetett, hogy az olasz vagy az amorosó lesz a vesztes. Emlékszem, azúrkék selyemingben jött. Letelepedett az asztalunkhoz. Akkoriban még egyáltalán nem szólalt meg magyarul. Semmi egyéb kommunikáció nem állt rendelkezésünkre, csak a tánc. Táncoltunk tehát, táncoltunk egészen addig, míg elviselhetetlenné nem vált testén a vizes ing. Jól emlékszem, hogy a táncom vele ezen az éjszakán női gesztus volt ugyan, de anyai. Úgy ölelte a két karom, mintha víz fölé akarnék tartani egy fuldoklót. Az érintésben, ahogyan a vállát és a kezét fogtam, sokkal inkább caritás jelent meg, s nem Erós. De azért megjelent Erós. Ahogyan ezúttal is jelen van. És boldog vagyok. Örömmámorban úszik a lelkem. Tehet-e gálánsabb gesztust férfi egy öregedő nőnek, mint hogy egy pillanat erejéig félretolja a korát, mint ami nem számít? Nem vagyok vigasztalan, mégis vigasztalásra szorultam és megvigasztalódtam.

Csodálatos, hogy ennyit kibírt a lábam, de most már vissza akarok menni az asztalunkhoz. Nem akarom túlfeszíteni a húrt. Remek lagzi ez, csak a hangulattal van baj. Mintha pórázon vezetnék. A távolságtartó zsoltáréneklés a templomban, aztán a muzsika hiánya a vacsora végeztéig, s immáron éjfél van, a menyasszonytánc ideje. A szokásjogilag kötelező lakodalmas-blokkot rühelli játszani a zenekar. Úgy látszik, magasztos művészi elhivatottságuk, íz és zamat nélkül játsszák a népzenei idomokat. Bosszantóan halkan, s mintegy idézőjelbe teszik. Unokaöcsém vállalta, hogy veri a lábos fenekét, és kiáltozza, hogy „eladó a menyasszony!”, de a főszerep a rigmusokon lenne. Kissé kínos, hogy épp ebben a negyedórában nem hogy az egekig csapna, inkább zátonyra fut az ünneplés heve. Ott állunk körben, a táncpalló körül, tapsolunk és biztatjuk a menyasszonyt és táncosait, hogy kendőzzük a zenekar szűkkeblűségét, s ekkor hirtelen, minden átmenet nélkül játszani kezdik a „Szerelem-vonat”-ot. Pillanat alatt kialakul a sor, én is önfeledten csatlakozni igyekszem. És rettenetes dolog történik. Beleakad a bal lábfejem a pallóba, és teljes testsúlyommal végigzuhanok. Hatalmas reccsenés a fejemben. Meggyőződésem, hogy megsemmisült az arcom. Igazából abban sem vagyok teljesen biztos, hogy élek... Hogy a reccsenést túléltem. Fogalmam sincs, mi történhetett. Máskor kiválóak a reflexeim – hogyhogy nem tettem magam elé védekezőn a kezem? Belecsapódtam a földbe, mint egy meteor. Elvágódtam, akár egy ólajtó. Ne szépítsük: a szó legszorosabb értelmében pofára estem.

Olasz barátom segít föl, odakísér egy padhoz. Óvatosan nyúlok az arcom felé, bizonyosan benne, hogy nincs többé, csak egy véres torzó. De lát a két szemem, és a tenyeremre nem tapad semmi vér. „Gyere, állj fel, gyorsan, csatlakozzunk a sor végére, hogy ne mondjanak rád semmit, mert azonnal mondani, én tudom.” így, szinte hibátlanul, a magyarul rosszul beszélő olasz. Én engedelmeskedem, bár fáj minden csontom, szaggat az arcom, megyek vele, mert még mindig tart a mámor.

Nem hallom a zajt az autóból. Lehetséges ez? Mikor maradt abba? És mi ez? Ha megúszom és hazaérek, épp olyan csoda, minthogy az eséstől nem görbült egyetlen hajamszála.

Ha sikerülne a lelki derű – hogyan történhetnének meg a csodák?