Szeretet nélkül
Negyvenöt esztendeje lettem tanyatulajdonos. A Tiszazugban. Szomszédainkkal hamar összecimboráltunk. Beültek mellénk a Zsiguliba – a párom vezetett –, és összehoztak bennünket jó ismerőseikkel, a közeli, tíz kilométerre lévő településen pálinkafőzdét működtető Szmutkó Mihályékkal. Az évek során mind bensőségesebbé vált kapcsolatunk a családdal. Már-már barátivá. Mihály, Esztike s a lányuk, Gizi. Szmutkó a minap töltötte be a kilencvenkilencet. Régóta hajtogatta: „Meg kéne már halni!” Csak az odavezető úttól tartott. Alighanem kegyes volt hozzá a kaszás: a születésnapján Mihály fölült a kistraktorjára, és rendet rakott a háza körüli gyümölcsösben. Két napon át munkálkodott. Akkor mentőt hívtak hozzá. Újabb két nap múlva óhaja meghallgatásra talált.
Ez idő szerint nem élek a tanyán, de véletlenül éppen ott időztem. Ahogyan szoktam, ezúttal is bejelentkeztem telefonon Szmutkóékhoz, látogatóba. Akkor értesültem a friss halálhírről. Szíven ütött. Bár Mihályt már nem ölelhettem át, özvegyének annál nagyobb szüksége volt egy baráti ölelésre. Esztike kilencvenhét éves. A lányától kértem engedélyt a vizitre. Nem volt szíves. Érthető: a mama súlyos beteg. Effélékkel próbált hárítani: „Olykor eszelősen ordítozik”, „Már alig van magánál”, „Szerintem meg se ismer”. Erősen bíztam benne, hogy az idős asszony mégis rám ismer majd. Nem hagytam magam lebeszélni, megállapodtunk. Reggel nyolckor az anyjánál van a gondozónő, az majd beenged meg kienged. Ennek tudatában nyolc óra után pár perccel megjelentem a kapuban.
A pálinkafőzdét már rég nem az elhunyt gazda, Szmutkó Mihály működtette. Eleve a lánya, Gizi megélhetésére létesítette, s amint elkészült, a lányát maga mellé rendelte segítségnek. Meg hogy mielőbb beletanuljon az új mesterségébe. Nyomban ott kellett hagyja a gyógyszertárat, ahol asszisztensként dolgozott. Engedelmeskedett az apa akaratának. Eltelt kevéske idő: újra engedelmeskednie kellett, s nem követhette a szíve szavát. A snájdig egyenruhás pénzügyőr a szükségesnél gyakrabban érkezett ellenőrizni Gizi pálinkafőzői ténykedését. Mihály pont ezt nem akarta. Egy pénzügyőr vőt. Gyorsan körülnézett a településen: ki legyen a veje? Olyasvalaki kell, aki görgetni tudja a cefrés hordókat, elvégzi a felöntéseket, amellett nem egy felkapaszkodó figura. Van mit a tejbe aprítania. Elindult vőkeresőbe.
Hamar talált is egy fiatalembert, aki alkalmasnak tűnt. Egy kovácsmester sarját. Kollár Dezsőt. Egyke, ahogy az ő lánya is. Nem porlik szét a vagyon. Bár kitanulta apja mellett a vaskovácsoló szakmát, nem azt űzte. „Túl mívesen dolgozik, fölkopna az álla” – tudatta magyarázatul a kovácsmester. Ezért aztán a vasútnál szerzett állást a fiának. Az anya azonban előhozta fiacskája szebbnél szebb kovácsoltvas műremekeit – a vizsgatárgyait –, dicsekedni akart velük. Ugyan már, érdekelte is Szmutkó Mihályt! Neki se Kollár Dezső lassan kiforró kézműves tehetsége kellett! Aki a tárcsát emelgette a helyi állomáson: indulhat a vonat! Sikeresen belecsábította a Szmutkó-vagyonba. Mert Mihálynak akkorra már százhektárnyi termőföldje is összejött pazar pálinkafőzdéje mellé. A rendszerváltás segítette hozzá, ő maga azon készült gazdálkodni. A Kollár fiú is rendelkezett ingatlannal. Nem is akármilyennel. Egy még nem teljesen kész emeletes kőháza emelkedett a település második legfontosabb betonútja mentén. Amelyik a vasútállomásra visz. A ház készen volt, csak a kerítése meg az erkélykorlátja hiányzott. „Mert Dezső még meg akarja álmodni a mintát, hogy milyen is legyen” – csúfolódott az apa. De a fiú tudta, milyet akar: amilyen senki másnak nincs! Mindegy, ez nem számít. A lényeg, hogy nem nincstelen. A parti létrejött, megtarthatták a lagzit.
Mihály köztudottan a semmiből érkezett. Édesapja az első világháború hadirokkantjaként tért haza a falujába. Feleségét, aki három fiúgyermekkel ajándékozta meg, elvitte a tífusz. Mostoha kellett a gyerekei mellé. Csakhogy nemcsak a mesében gonosz a mostoha, de a valóságban is. Szerzett fiait a nő kiforgatta a vagyonukból. A saját fiának kapart, akit hozott a házasságba. Ó, mennyit hallgattam ezt a történetet! Hányszor és hányszor újra? A regét az apát eltaláló nyolc golyóról, amelyek közül a nyolcadik még a fején is átment, a brassói kórházról, ahol legalább az életét megmentették, de az egyik szeme meg egyik lába odalett, az apja és a mostoha közös kisbabájáról, akit a gonosz asszony megarzénezett. Mihály kisfiúként az ajtón át hallgatta ki a mostoháját, amint az a szomszédasszonyával sustorgott. „Minek kéne még egy ötödiket is fölnevelni?” – tanakodtak az asszonyok. Bár az idő tájt nagy volt a csecsemőhalandóság, Mihály mindhalálig azt vallotta, az öcsikéjét megarzénezték. Azok voltak a tiszazugi arzénes idők.
A mostoha tényleg kiganézott a nem saját fiai alól – mégis mindhárman fölcseperedtek. Az elsőszülött Mihály ráadásul vagyonos ember lett. Tégláról téglára építette föl az életét, a vagyonát, igaz, a boldogságra már nem futotta. Elszegődött napszámosnak egy nagygazdához, és az, csodák csodája, hozzáadta a lyányát. Mert a szerencsétlen leányzó egy mihaszna nincstelenbe lett szerelmes. „Akkor inkább ez a dolgos napszámos legyen a vejem!” – mondta a nagygazda. És már csak büntetésből is hozzákényszerítette Esztikét Mihályhoz. Kaptak tanyát, földet, tehenet, lovat.
Esztike a menyasszonytánc után eltűnt a teremből. Mindenütt keresték, s meg is találták. A lovas fogaton. Menyasszonyi ruhában hentergett a szeretőjével. Mihályt mintha sósavval öntötték volna le. Még övé se lett a mátkája, s már meg is csalta! „Ez így lesz ezután” – látta át éles elméjűen. „A végére járok!” – határozta el. Elment az őszi vásárra, de csak tettette. Neki se indult. Elrejtőzött és figyelt. Még az este fúrt egy mély vájatot a szalmakazalba, oda bújt be. Idejében jelezte heves szívdobogása, hogy nem alaptalan a gyanakvása. Már jött is a kurafi. Kerékpáron. Mint aki hazajön. Halkan szállt le, halkan támasztotta oda járművét a falnak. S már surrant is a bejárat felé. Mihály fölkapott egy furkósbotot, hogy agyonüti, majd ugyanilyen gyorsan el is dobta a furkót. Ő is óvatosan, halkan lépkedett. Dél felé járt. Vigyázott, nehogy meglássák bentről az árnyékát, amelyet az erős napsütés mögéje vetett. Büszke volt magára, hogy ennyire ura tudott maradni az indulatának. Csak merüljenek bele minél jobban! Majd akkor dobban be a szobába! Az ajtóban a kulcs rá volt fordítva. Mihály ellenben nagyon erős volt: benyomta az ajtót a vállával. És ott állt a szoba közepén. Vészjóslón. Akárha maga Toldi Miklós volna!
A szerető gyorsan kereket oldott, a menyecske beugrott a kútba. Kihúzták. Azt követően majd nyolcvan esztendőt töltöttek el együtt: Esztike és Mihály. A férfi a két asszonyt hibáztatta minden bajáért, bánatáért. A mostohát meg a feleségét. Egyszer, amikor az ötliteres demizsont cipelve kikísért az autóhoz, bátorságot merítettem, és megkérdeztem:
– Ha olyan léha nőszemély volt Esztike, amilyennek lefesti, miért vette feleségül?
– Még mindig inkább ő, mint a nyomor! – felelte. – A nyomortól jobban féltem.
Gizi egyre jobban belejött a pálinkafőzde körüli tennivalókba. Kedvelték a kuncsaftok is. Végeláthatatlanul sorjáztak a cefrés hordók az udvaron. Fölváltva virrasztottak, ő meg az édesapja, míg ki nem főtt az adott főzető cefréje. A legtöbben bíztak bennük, nem ólálkodtak, míg el nem készül a pálinkájuk, de olyan is volt, aki kivárta. Tetszett a főzde hangulata. Ősszel, amikor már hűvösek az esték, jólesett a sárgaréz kupolájú kőmedencére letelepedni, akárha kemencepadka lenne. És diskurálni. Egy éjszakába nyúló estén kettesben maradtunk, és Gizi elsírta a szerelmi bánatát. Hogy szakítania kellett a kedves és vonzó pénzügyőrrel. Hozzámegy Kollár Dezsőhöz. Már ki is tűzték az esküvőt. Meglepett, hogy nem hívott meg. Se a templomba, se a lagziba. Talán pont azért, mert beleavatott a bánatába. Azzal is meglepett, amikor felkért, hogy segítsek a házuk berendezésében. Nem vagyok lakberendező, de jólesett a hiúságomnak. Csakhogy már nem tudtam segíteni. Az emeletre fölcipelt hatalmas barna bőrgarnitúra teletömte a lakóház közepét. Maga az épület tetszetős lett volna, de mindjárt, ahogy beléptem, elképedtem. Nem fa-, hanem betonlépcső vezetett föl az emeletre, mint egy többlakásos városi házban, s a kovácsoltvasból készült korlát is inkább oda illett volna, bármennyire is műremek volt. E korlát Dezső keze munkája, míves alkotás. Mégis bizarr. A betonhoz illett, a belső enteriőrhöz azonban nem, mert lépcsőházfílinget kölcsönzött a lakótérnek. És a böszme bőrgarnitúra lett a hab a tortán! Hiába volt szép és értékes önmagában minden jelen lévő tárgy – ennél disszonánsabb helyszínen még sose jártam.
Akadt még egy alkalom, amikor meghívást kaptam a házhoz. A kis Dezső féléves körüli lett, meglátogathattam. Ebből a furcsán berendezett nappaliból nyílt a szülők hálószobája. A szobát nagyjából betöltötte a franciaágy, jobbra-balra maradt egy-egy méter. A kisbaba az ágy közepén aludt. Anyja a hitvesi heverő bal oldalára ült le, gyermeke közelébe, nekem az utcai frontra néző teraszajtó elé helyezett széken mutatott helyet. Ezúttal is jót diskuráltunk. Halkan, hogy a gyerek föl ne ébredjen. Egyszer mégis fölébredt, és elkezdett jobbra-balra forgolódni, sőt hasra is. Majd egy teljesen váratlan lendületet vett, és gurulni kezdett az ágy jobb oldala felé. Fölkiáltottam, az anyja azonban nem kapott utána. Én valószínűleg átvetettem volna magamat az ágyon, Gizi is felugrott ugyan, de furcsa döntést hozott: körbekerülte az ágyat. Csakhogy gyermeke nem várta meg, hogy odaérjen, lezuhant. Szerencsére semmi baja nem lett. Valahogy mégis rossz előérzetem támadt egész jövendő sorsuk miatt.
Gizi lelkes és áldozatos anya, a történetük mégis tele lett tragikus fordulatokkal. Módos család egyetlen gyermekeként mindennel elhalmozták Dezsőkét, és meg lehetett jósolni, hogy még meg se örökli a vagyont, máris eltékozolja. Ez a jóslat azonban csak egy sztereotípia, ennél jóval körmönfontabbul alakult az életük. Dezsőke katonai akadémián szeretett volna továbbtanulni, ám a Corvinusra íratták be. Az első félév ötszázezer. Albérlet háromszázezer. A fiú mindjárt az elejétől nem bírja az egyetemet. Talán a tanulnivaló is sok, az albérleti magány elviselhetetlen, de főleg amiatt lázadozik, meséli az anyja, hogy a tanárok előnyben részesítik társait, akik milliárdos autókkal járnak az órákra. Hitetlenkedve jegyzem meg a telefonban: az egyetem mellett aligha akad parkolóhely. A fiú félévkor nem vizsgázik le semmiből, viszont elvégez egy pálinkafőző tanfolyamot, s nem hajlandó tovább a fővárosban maradni. Ám a családi otthonban sajátos hobbija támad: alkalomról alkalomra fojtogatja az édesanyját. Pszichopata lett? Nem föltétlenül.
Egy ideig Gizi állta a sarat, szó nélkül cipelte az összes ránehezedő terhet. A legsúlyosabbat is, hogy a fia ellene fordult. Mihály az összes környező házat házhelyestül megvásárolja, hogy ne legyenek szomszédaik. Dezsőke lebontatja az épületeket, és internetről rendel munkásokat, akik elhordják a bontási anyagot. A meglévő főzde mellé digitalizált pálinkafőzőt csináltat. Költ, amire csak kedve tartja, és ha az anyja nem szerzi meg az éppen szükséges pénzt a nagypapától, hisztériás fojtogatósdit rendez. Kijelenti, hogy sosem fog fizikai munkát végezni. És valóban: új főzdéjében minden folyamat gépesített. Ő nem a bérfőzéseket intézi, hanem saját, különleges pálinkákat főz, és különleges üvegeket rendel hozzá Csehországból. Egyelőre az eladás nem megy, ki az ördög ad ennyi pénzt három deci málnapálinkáért? Talán egy újabb tanfolyamra kéne jelentkeznie, és marketinget tanulni? A család mindenesetre örül, hogy a gyerek legalább csinál valamit. És tényleg, nem adja fel. Megnősül, születik egy kislánya, aki immár hároméves, most kezdte az óvodát. Albérletben laknak, pár házzal odébb a családi otthontól. Gizi és a menye nem jönnek ki egymással. Hogyan is jönnének? Az unokát se viszik át az ágyát nyomó nagyanyjához. Gizi ugyanis mostanra beteg lett. Nagybeteg. Bár a betegségét senki nem akarja néven nevezni.
Elveszítgetem a fonalat. Éveken át fölhívtuk egymást csütörtök esténként – így tartottuk a kapcsolatot. Olykor Esztikét is telefonhoz kértem. De főleg Mihályt hagytam panaszkodni. A régi dolgokra. A mostohára, az oroszokra – egy fegyveres katona előtt térdre rogyott az életéért könyörögve; mennyiszer, de mennyiszer hallottam –, a kommunistákra, akik nem elég, hogy lesöpörték a padlásokat, mostanság veszett rókákat hajigálnak a repülőkről, hogy kiirtsák a magyarságot. Aztán egy napon úgy éreztem, már nem szívesen beszélget velem. Talán mert a jelen jobban fájt neki, mint a múlt. És a jelenről gyötrelmes szót ejteni. A vő meg az unoka fosztogatják a hosszú élet keserves munkájával teremtett vagyont. A lánya beteg, de erre a betegségre még gondolni sem akar, nemhogy kibeszélni bárki idegennek. A lánya lett volna a támasza. A támaszuk. Neki meg a feleségének.
Esztikéhez érkezem, részvétet nyilvánítani. De sokszor megfordultam ezen az udvaron! Hosszú ideig laktak a kerítésen túli épületben, amelyet szétfúrtak a patkányok. Esztike a sok fizikai munkától elég hamar lenyomorodott, ám dolgozott, szótlanul, tovább. Emlékszem, sparheltben tüzelve végezte a befőzéseket a forró nyarakon, nem volt gáztűzhelye. Mihálynak minden évben háromszázhatvanöt üveg őszibarackbefőtt kellett, mindennap megevett egy üvegnyit. A csirkék is velük laktak a verandán, hogy el ne vigyék őket a patkányok. Végül kénytelenek voltak átköltözni az addig sterilen tartott kőházba, amelyet a boroshordók tárolására létesített pince fölé építtetett Mihály. A lányának. A házhoz tizenkét lépcső vezetett föl. Most számoltam meg először a fokokat, amikor eljöttem a legutolsó látogatásra. Mihálynak minden reggel le kellett cipelnie a feleségét székestül ezen a lépcsősoron, este meg vissza. Mert nem tartották meg Esztikét a lábai. Említettem Mihálynak a betegliftet, hogy létezik ilyen, de elengedte a füle mellett. Minek költene ilyesmire? Lent, a nappali tartózkodási helyükön láttam zuhanyozót, mosogatót – bár sosem használták ezeket. Esztike vájlingban mosogatott. És pár évvel ezelőttig még ő főzött meg az egész családra; igaz, Mihály mindent odahordott a közelébe. De arra például sose jöttem rá, hogy az a hely, ahová a király is gyalog jár, az hol lehet Esztike számára? Mert illemhelyet sehol nem láttam. Csak fent a házban. Egy vödörről meg aligha tudna fölállni szegény idős asszony.
Elég hamar rám ismert, amikor a csütörtök esti telefonbeszélgetéseket szóba hoztam. Félhomály volt a szobában, a redőnyök leengedve. Egy fotelban ült, a lába előtt egy kosár, néhány mindennapi tárggyal. Egy nem túl makulátlan cappys üvegben némi víz, abból ihatott, ha szomjas volt. A kosárban kekszet láttam, és fémpoharat. A gondozónő megtörölgette, mielőtt öntöttem volna a rostos őszibarackléből, amit hoztam. Esztike szívesen ette a szájába adott banánfalatokat is. Mint aki erőre kap, elmeséli, hogy egész éjjel a földön feküdt, mert lecsúszott a fotelből, és elakadt a lába. Semmi esélye nem volt fölállni. Amikor észlelte, hogy menni készülök – csak ebben az egy órában maradhattam vele, amíg a gondozónő is velünk volt –, hirtelen nyugtalankodni kezdett.
– Nem tudom elfogadni – szólalt meg váratlanul nagyon határozottan –, hogy nem fektetik koporsóba… Már nem divat, azt mondja Gizi. Ő itt a környéken egy ismert ember volt… Valaki. Én ezt nem bírom elviselni.
Megjegyzem, azt is mondta a lánya: Anyu föl se fogja Apu halálát.
Hazaérve fölhívtam Gizit. Szóba hoztam a Gondosórát, hogy kéne szerezni az édesanyjának.
– Az egy nagy hülyeség – hárított szinte gorombán. – Csak állandóan riasztana bennünket. Ez úgyse maradhat így. Keresünk neki egy otthont. Éjjel összevissza csörömpöl a lámpával. Mondták a szomszédok.
– Nincsenek is szomszédaitok…
– Állandóan jajveszékel.
– Csak éjszakánként. Meg napközben. Amikor egyedül van…
– Még csak egy vagy két hete tart ez az állapot.
– És mikor lesz…?
– Mi? – kérdezett vissza ingerülten. Hallgattam. – Ja, a temetés? Nem lesz. – Hallgattam. – Bekerül egy izébe.
– Urnába – segítettem ki.
– No igen. És betesszük valahová a főzdében. Majd megvárják egymást.
– Kik? – kérdeztem vissza most én, értetlenül.
– Hát ők. Apu az Anyut.
Elköszöntem.
Vissza a tetejére