A fiatal nem gondolkozik rajta, milyen lesz majd öregen. Engem sem foglalkoztatott soha az öregedés kérdése. És tovább lapoztam volna a könyvben, ahol azt olvasom, hogy a hanyatlás, lényege szerint, fejlődés lehet.

Nem élvezem, hogy cserbenhagyogat a testem. Nagyszerű egység voltunk, és mostanában olyan, mintha le-letöredezne belőlem egy darab. A múlt nyári lábfejtörés következtében nemrég, az augusztus 20-i falunap bálján, táncba hívtak, és nem engedelmeskedett a bal lábam. Ugri-bugri táncpartnerem kénytelen volt visszakísérni csüccsre a székemhez. Elkámpicsorodtam. Ó, de szerettem táncolni! Még itt, ebben a művelődési házban is roptam – igaz, annak már majd negyed százada... Ennek tehát vége? Soha többé nem élvezhetem a tánc önfeledtségét és eksztázisát? Töméntelen fizikai akadályt támaszt a testem, és arra kényszerít, hogy immár csínján bánjak testi valómmal. Kénytelen-kelletlen elfogadom. Olykor kicselezem, a csel azonban rögvest benyújtja a számlát. Szomorúan szemlélem a testem különféle tájain felbukkanó stoptáblákat, és a visszavonulási riadót sem szívesen hallgatom. A józan eszem arra int, hogy elfogadjam, s az elfogadás pillanatában és gesztusában ráeszmélek: történik valami bennem... Lepattannak a kötelékeim. Azon kapom magam, hogy ami fontos volt, nem fontos, s amihez görcsösen ragaszkodtam eddig, már nem ragaszkodom. Csupafáj sokszor a testem – de a lelkemben nem remélt távlatok nyílnak. Érdekes, hogy a fizikai teljesítőképességem hanyatlását rosszabbul viselem, mint hogy elmúlok nő lenni. Szép nő voltam. Elhitette velem a világ, és magam is láttam a tükörben. Meglep, mennyire nem fáj az elválásunk. Ritkán nézek tükörbe – nem azért, mert félek a szembesüléstől. Az arc nem csak öregszik. Feltehetően magán viseli a változást is, mely szívem szerint való. Talán tanúskodik róla, hogy elhagynak a sóvárgások, melyek egész életemben gyötörtek.

Létezhet-e recept rá, hogy az ember öregedése ne szánalmas, hanem mondjuk „emelkedő” hanyatlás legyen? Sokat segít, minden bizonnyal, hogy női felmenőim jól vették a kanyart. Anyai nagyanyám nagystílű dáma az ifjúkori képein, de számomra a nagymamaság inkarnálódott benne. Ősznek hagyta a haját, és szüntelenül munkálkodott. Új ruhát varrt, hogy még boldogabb lehessek az esti buliban, és egész nyáron hatalmas befőzőlábosokat kavart lekvárral tele. Két infarktusából fölépülve kerítést épített, és továbbra is háromszázharmincháromszor vágta oda a rétestésztát a gyúródeszkához. Olykor ellepte mindkét kezét és karját az ekcéma, s legfeljebb akkor hagyta el a jókedve, amikor gézeket kellett magára csavargatnia. Édesanyám pedig rácáfolt arra a közhiedelemre, miszerint a nők letagadják a korukat. Inkább többnek mondta magát, mint kevesebbnek. Mivel alapvetően túlzó természet volt, inkább felfelé kerekített. Mihelyst betöltötte hetvenkilencedik életévét, máris nyolcvannak mondta magát, s büszke volt arra, amit az öregség meghagyott neki: szálfaegyenes tartás, karcsú termet. Van egy szerencsétlen barátnőm, aki mindenben az ellenkezője. A változó kor kapujához érve teljesen meghibbant. Amikor fogyókúrázik és farmerbe bújik – irigykedő elismeréssel csettintek; amikor fodrászhoz és kozmetikushoz szaladgál – megértően bólogatok; amikor tinédzseresen vihorászni kezd, és kapcsolatokba bonyolódik – aggódva csóválom a fejem; amikor teherbe esik egy nős embertől, hogy a világnak s főleg önmagának azt hazudhassa, hogy biológiailag még mindig a csúcson van – kétségbeesetten magamba lesek, azért kétségbeesetten, mert nincs semmi eszközöm, hogy segíthessek. Az egyetlen megnyugvás a gyászos folyamatban, hogy szegény kis embrió meggondolta magát. Boldogtalan ember a barátnőm, mert nem bírja útjára engedni az időt. Képtelen beletörődni, hogy a férfiak már nem az ő korosztályáért bomlanak. Nem mulattatja, hogy az utcán a lányát bámulják a pasik, s nem őt. Engem mulattat: amíg engem bámultak, nem mertem visszanézni. Arra kellett koncentráljak, hogy megközelíthetetlen benyomást keltsek. Most úgy bámészkodhatom, ahogy akarok. Figyelhetem a férfiakat, figyelhetem a nőket. Sehová nem tartozom. Mintha elvesztettem volna a nememet.

Leköt ez az új állapot. El-eltűnődöm rajta, minek köszönhetem. Mindenekelőtt talán a szerelemnek. A szerelem képessége volt a legfőbb mozgató ereje az életemnek. P. J. költő, aki jelentős korkülönbségünk dacára sok maratoni beszélgetésben részesített, egy alkalommal ezt mondta: „Van, akinek az élethez, van, akinek a művészethez, s van, akinek a szerelemhez van tehetsége. Neked az utóbbihoz.” Mivel P. J. már réges-rég magamra hagyott, vagy úgy is mondhatom, hogy rábízott önmagamra – időről időre kezembe veszek filozófiai jellegű műveket, hogy olyan gondolatokra találjak, melyek segítenek megmagyarázni magamnak. Végül mindig az indiai Osho szólít meg. Most is: „Semmihez ne ragaszkodj, ami nem örökkévaló... Ha csak a vágyaidat akarod kielégíteni, életed végén alaposan megbánod. Ki mint vet, úgy arat. A nemi vágy pusztán múló fantázia; nincs gyökere, nincs talaja. Hormon és agyi funkció, semmi más. De a szerelem? Abban megbízhatsz. Akkor erős kőre építed a házadat, nem homokra....” Azt is mondta Osho, másutt, hogy minden, ami olyan, mint a szerelem, jó.

Adatokat gyűjtök a családregényhez, melynek megírására készülök, s ebből a teljesen önző okból meglátogattam a nagynénémet. Elmúlt nyolcvanéves. Karakánul él, aktív, tesz-vesz, jön-megy, utazik. És egészséges! Nem szemben ültem vele, oldalról figyeltem a profilját; még soha nem néztem meg így az arcát. Még soha nem vettem észre, hogy ez az arc hiányos. A szüleiről szeretném faggatni, de inkább saját magáról beszél, nehéz a témához visszaterelnem. Előhozza az esküvői képét. Milyen gyönyörű tizennyolc évesen! Rögvest közli: soha nem volt szerelmes, sportoló volt, a sportolók teljesen másféle emberek. Aztán kiderül: azért nem volt gyereke, mert nem lehetett. Azt hiszem, értem a talányt, tudom, mi az, ami az arcából hiányzik. Szerencsétlen ember, aki sohasem volt szerelmes, és sosem szenvedett. Akkor egyáltalán nem élt. A szerelem nem egy kapcsolat, hanem a lényünk állapota. Aki sohasem volt szerelmes, annak fogalma sem lehet az örökkévalóságról, nem ismeri a megállított időt, nem létezett az időn kívül, felkészületlenül fogja magával ragadni a halál. A szerelem a legfőbb iskola. Minden érzés és történés alfája és omegája. Végtére is kihúzom belőle, hogy az édesanyja őt nem szerette, csak a fiútestvéreit. Nem szeretett, és nem szerették. Mi a különös azon, hogy ilyenné vált az arca? A szeretet, melyről könyvfolyamokat írtak a gondolkodók, nélkülözhetetlen, ahogyan a víz és a levegő és a napfény. Ha nem adunk és kapunk elegendő szeretetet, eltorzul az arcunk, és torzóvá válik az életünk. A szeretetben az adás a fontosabb, mégis: sohasem lesz képes szeretni senki, akit az anyja nem ölelt át. A saját házam táján is sepergethetek: téves úton jártam, amikor azt firtattam, ez vagy amaz eléggé szeret-e, jól szeret-e, eközben saját szeretnitudásommal hencegtem.

Az öregedés: érési folyamat. Kívülről, és a külső dolgokban feltétlenül a hanyatlás látványa és érzete. Az emberi élet harmincöt éves kor után hanyatlani kezd; vajon észleljük-e magunkon? Azt hiszem, a csúcsot megéljük, de hogy átlendültünk rajta, azt akkor még nem. Én is harmincöt éves korom táján éreztem magamat a leginkább nőnek, akkor tört rám elháríthatatlanul a vágy, hogy gyerekem legyen, és az anyává válás fizikai és pszichikai megvalósulását a legteljesebb virágba borulásként éltem meg. A terhesség valóban áldott állapot volt. A testem teljes odaadásával támogatta a vállalkozásomat, hogy harminckilenc évesen szülök első gyereket. Például a terhesség alatt végzett EKG-vizsgálatok nem mutatták ki velem született szívritmus-zavaraimat – nyilván, mert nem voltak. Szerettem a testi valómat, és büszke voltam rá, és soha addig és azután nem éreztem magamat olyannyira egységben. Virágba borulni: beteljesülés.

Az ezt követő húsz esztendőben leszoktam róla fokozatosan, hogy odafigyeljek önmagamra. Talán tipikusan értelmiségi a megkülönböztetés, de elsődlegesen nem gyereket akartam, hanem anyává akartam lenni. Magát az anyaság állapotát akartam. Ahogyan a szerelem sem viszony, az anyaság sem az. A szerelemben az a gyönyörű, hogy részt vesz benne a test is, az anyaságban pedig, ahogyan szép lassan a partvonalra kerül. Mintha egy óvatos kéz félretolna a játékmezőnyből. Pár perc, és hatvanéves vagyok. Bizonyára fontos kilométerkő. Nekidőlök kicsit az útjelzőnek, és visszafordulok önkéntelenül, hogy lássam, mit hagytam oda, és közben szórakozottan szorosra húzom az iszákom száját. Fölporciózom, ami elmúlt. Az első húsz év a magamra eszmélésé, a második a harcé, melyet önmagamért vívtam, a harmadikban váltam érett emberré.

Mi volt a szerepe a színháznak, mely életem során a leginkább foglalkoztatott? A színház ugyanazért volt fontos, amiért a szerelem. Az „itt és most”-ért. A színház nem mint művészeti ág érdekelt; rühelltem benne mindazt, ami mesterséges és művészkedés. Kizárólag az a színház izgatott, mely a jelenidőben tudott megtörténni. Hic et nunc. Ma már ez a színház sem érdekel. Pontosabban: nincs rá szükségem. Megnézném, ha belebotlanék, de nem lépnék érte. Nem tagadom meg a szenvedélyt, mely Belgrádba és Berlinbe kergetett színházi élményért, s mely képessé tett rá, hogy Kaposvárott fűtetlen szobákban fagyoskodjam azért az állapotért, amit Thália oltárának a közelsége jelentett.

A szerelem és a színház tartottak bele a tűzbe, amelyben edződtem. Tehát arany volnék? Akár arany is lehetek. Az arany nemesfém, és a megérett emberi lény is nemes. A színház és a szerelem eszközök voltak, esély és modus vivendi. Ma már egyikhez sincs közöm. A szeretet azonban velem marad. Azt írja Tatiosz: „Szeretni annyi, mint feledni és elengedni.” Jó megtapasztalnom, hogy egyre ritkábban haragszom, és egyre kevesebb hévvel; hogy a sérelmeim jelentőségüket vesztik; hogy az enyém-tied gyötrő kínja lepereg, mint falról a mész, s mivel egyre kevesebb dologhoz ragaszkodom, mindegyre szabadabb vagyok. Ezt is Tatiosznál olvasom: „Egészség és betegség egymásért vannak. Egészség a világmindenség; a betegség út a világmindenséghez.”

Elég volt a visszamerengésből, nem támasztom tovább a kilométerkövet. Valamennyi út még hátravan. Mit vigyek magammal? Talán javamra fordíthatnám, hogy fizikailag hanyatlom... Vagyis ahelyett, hogy kétségbeesetten erőlködöm fenntartani a fizikai teljesítőképességemet, hagyom felszabadulni az energiákat, melyek a lélek és a szellem irányába mozdulnak.... Hiszen még hátravan egynéhány kaland... És a végső is.