Abban a tudatban nőttem fel, hogy semmi más nem lehet belőlem, mint színésznő. Apácákhoz jártam gimnáziumba - ami az én gyerekkoromban bizonyos értelemben demonstrációnak számított. Jó tanuló voltam, az akartam lenni, hogy ezzel is bizonygassam a tanáraimnak meg ország-világnak: nem a színészi pálya “rosszhírűsége” vonz.

 

A színház mégsem lett a sorsom. Pilinszky János, aki közel húsz éven át kitüntetett baráti odafigyelésével, így fogalmazott egyszer: “A képességek nem adottak. A sors adott. A sors kivájja az adekvát képességeket.” Azért én mégsem törődtem bele, hogy a színházhoz ne legyen közöm. Pantomimeztem Köllő Miklósnál, vendéghallgatóskodtam Major Tamás rendező osztályában, színházi cikkeket gyártottam a Színház című lapnak, és amikor 1973-ban Zsámbéki Gábor Kaposvárra hívott segédrendezőnek, ott hagytam csapot-papot, elszegődtem szolgálólánynak a hőskorszakát élő Csiky Gergely Színházhoz. Nagyon fontos éveket töltöttem ott – mégis elvágyódtam. Meghívták egy produkciónkat Varsóba, a Nemzetek Színháza Fesztiváljára. Nyomban szerelembe estem. Láttam egy színházi előadást Peter Stein rendezésében. Kleist Homburg hercegét játszották a nyugat-berlini Schaubühne színészei. Nem tudtam ülve maradni a székemen, túl messze volt számomra a nézőtér a színpadtól; a szünetben felkúsztam a színpadra vezető lépcsőn, majdnem a színpadig, hogy minél közelebb legyek a színészekhez, ahhoz, ami közöttük történik. A taps után nem voltam többé önmagam. Elvarázsoltak, megmérgeztek. Jártam a várost és megfogadtam a Visztulának: “Egy életem, egy halálom, eljutok ehhez a színházhoz.” Kellett hozzá annyi hit és megszállottság, mint a népmesebeli királyfinak, aki az élet vizéből akart hozni, vagy a szegénylegénynek, aki elindult megtalálni a csodafüvet. Mert pontosan ezt képzeltem: náluk rátalálok a csodatévő fűre és az élet vizére, vagyis egy olyan emberi csoportosulást találok, ahol az ember az embernek nem farkasa.

 

1978 januárja lett, mire ott lehettem közöttük. Illúzióim nagyon hamar szertefoszlottak: a társulat már mélyrepülésben volt. “A profizmusra muszáj törekedni, de elérni igen veszélyes”, “...szemfényvesztés az a színház, ahol a színész nem hozza magát vészhelyzetbe” – ilyen és ehhez hasonló bölcselmeket jegyeztem fel magamnak kétségbeesett dühömben, amiért nem a Kánaánba jutottam el, hanem szenvedő, hitüket vesztett emberek közé. Néhány hónap múlva Stein megjegyezte: látta, hogy rossz állapotban vagyok, de nem halaszthatták el a válságukat a kedvemért. Hát persze. Azért mégis: sokkal felemelőbb lett volna mennybemenetelnél asszisztálni, mint pokolraszállásnál.

 

Hazatérve, addig nyalogattam a sebeimet, míg meg nem írtam első könyvemet – róluk. Egy Pilinszky-versből kölcsönöztem a címét: Találkozások – alcímként pedig oda írtam alá: Színésznőkönyv. Ekképp fogalmaztam az előszóban: “Be kell vallanom, a színészek mindenkinél jobban érdekelnek. Pontosabban: egy bizonyos fajtájuk. Azok, akiknek nem mesterségük a színészet, s még csak nem is hivatásuk, hanem az élet megélésének egyedül lehetséges módja.”

 

Nem szeretem kijelenteni, hogy valami “nem színház”. Mindig csodáltam az ítészek belső biztonságát, amikor megállapítják valamiről, hogy az nem irodalom, avagy nem zene. Amikor én magam is életem egyik-másik szakaszában színikritikaírásra adtam a fejem, óvakodtam az efféle hozzáállástól. Az is tény persze, ha a műbírálóban nem él valamilyen mérce, egy beleégett kép, amivel összevetheti, amit lát, a vakvilágba beszél. Engem például kizárólag akkor érdekel a színház, ha az megtörténik, ott a színpadon, és akkor, amikor nézem. Peter Brook az Üres térben - mely művet bárki, aki színházzal foglalkozik, jó, ha bibliaként forgat - azt írja, hogy soha nem ismert színészt, aki ne akart volna dolgozni, mert a színésznek a munkavágy az ereje. “Ha fejlődni akar - jelenti ki Brook -, meg kell haladnia jelenlegi színvonalát, és fel kell kutatnia magából azt, ami már nehezen jön... épp ezért kell a rendezőnek a színészt mindig valamilyen ismeretlen felé vezetnie.” Ez a lényeg. A színház akkor történik meg, ha a rendező rá bírja venni a színészt, hogy meghaladja önmagát, és ha a színész hajlandó rá, hogy ne azt tálalja elénk, ami már készen van, hanem amit elő kell ásnia. A biztonsági színház rendezője azonban nem várja el ezt az áldozatot a színészétől - utána pedig (valószínűleg) nem érti, miért lett halálosan unalmas, amit rendezett.

 

Imádom a cirkusz légtornászait. Számomra az ó életvitelük fogalmazza meg a művészet eszenciáját. Mind az “öncélúság”, mind pedig a létforma tekintetében. A színházművészet terén csapda az a körülmény, hogy a színpad nem levegőbe kifeszített helyszín, mint a cirkuszi trapéz, nem drótkötélpálya egy szakadék felett. Egy híres zongoraművész nyilatkozta: “Ha egy nap nem gyakorolok nyolc órát, én veszem észre. Ha két nap - a közönség is.” Ha a színész nem gyakorol - ki veszi észre? És kit érdekel? A légtornásznak nincs esélye prostituálódni, mert nincs esélye az életben maradásra, ha nem gyakorol. A légtornász egyedüli esélye, ha mindennap a maximumot hozza ki magából. A maximumra törekedni pedig - ez már létforma kérdése. Azt hiszem, azért vonzott oly ellenállhatatlanul a színház már gyerekkoromban, mert a színpadi történés mögötti életformára áhítoztam. Ha kimondom: “cirkusz” - szinte érzem, hogyan élnek a cirkusz művészei. Ha kimondom: “színház” - mára már tudom, hogy a színház művészei nagyon rosszul élnek. Akad azért a világban és az országban is egykét társulat, ahol jól bánnak a színészekkel. A színészek olyanok, mint a gyerekek. A megfelelő létforma hatására képességeik és emberségük legjavát tudják előhozni magukból. A színházcsinálók azonban többnyire lefekszenek a pénznek - nagy a kényszer, nagy a kísértés, tagadhatatlanul - amellett ez a kényelmesebb. A biztonsági színházban, amelyik ódzkodik a drótkötélpályától, elromlanak a színészek. Szakmailag is emberileg is.

 

Mikor húsz évvel ezelőtt visszajöttem Nyugat-Berlinből, belátva, hogy üdvözítő létforma utáni sóvárgásom merő utópia - vettem egy tanyát. Bejelentettem Pilinszkynek, hogy regényt készülök írni. Így felelt: “Az jó. Azt egyedül is lehet csinálni. S általa szinkronba kerül az ember a világgal.” Az életvitelem közben lassan mégis csak létformává érett. Nem az emberektől való távolság miatt, hanem ellenkezőleg, az emberekkel való kapcsolataim minőségétől. A színházban senki nem barátja senkinek. Errefelé pontosan tudjuk, kitől mi várható.