„Isten titka, hogy velünk van-e, vagy sem” - írja Thomas Mann a Józsefben.

A hit Isten gesztusa. Egyikőnk fölött mennybolt van, másikunk üres égboltra tekint. Egyikőnk egész életében keresi Istent másikunk permanens párbeszédet folytat vele. Ami Isten - vagy Isten hiánya - és az ember között történik, a legszemélyesebb szférában zajlik le. Istenélményről beszélni olyasféle, mint megtörni egy tabut. Van egy ismerősöm. Talán szentasszony. Mindenesetre történtek vele csodák. Bárkivel történhetnek, aki hinni tud. Amikor hitéről, imádságairól és Isten kitüntető kegyéről mesél, mindig kényelmetlenül érzem magam. Zavarba hoz, hogy kiszolgáltatja kettejük titkait. Később felmentem: „boldog együgyűségében teszi”.

Amikor imádkozunk, boldog együgyűségünkben tesszük. Az ima a legmélyebb bizalom jele. Ima közben nem jut eszünkbe Isten művén, a teremtett világ tökéletlenségén tanakodni, s azon sem tépelődünk, miként lehet Isten a legfőbb jó, ha megengedi a gonosz hatalmaskodását s az élővilágot katasztrófák garmadájával ostorozza. Nem firtatjuk Isten titkait, s nem kételkedünk benne, hogy imánk meghallgatásra talál. Miként lehetséges ez?

Egyházi gimnáziumba jártam (Budapesti Patrona Hungariae róm. kat. leánygimnázium, 1959-1963). A negyedik évfolyamot hitvédelemre kellett oktatnia a hittantanárnak. Önfejű okostojás voltam, és úgy vélekedtem, hogy a hit nem szorul védelemre, tehát nem voltam hajlandó elsajátítani a tananyagot. Ostobán viselkedtem, ugyanakkor a lázadásnak mindig van igazságtartalma. Úgy éreztem, hogy a hit az emberi lélek kapcsolódása a transzcendenshez, az ember személyes ügye, akár az ölébe hullott akár megharcolt érte, s ez ellen, vagy e mellett teljesen lehetetlen észérvekkel kiállni. Ma is így gondolom. „Ne félj, csak higgy” - mondja Jézus (Mk, 5:36.).

Az ima a hit artikulálása. Olykor zsolozsma, napi megszokott gyakorlat, vagy gondok közül fölszálló fohász, máskor a kétségbeesés szakadékában tett fogadalom, vagy épp alku-ajánlat. Arcátlanul üzletelni próbálunk Istennel, hogy késztessük, sőt szinte kényszerítsük: hallgassa meg szavainkat, fogadja el ígéretünket, mentsen ki nyomorúságunkból. Üzleti ajánlat Istennek: a nem-evilági profán nyakonragadása. A pillanat megrendültsége képessé tesz rá, hogy kitépjük - kigyomláljuk - lelki posványunk valamelyik elemét, és felajánlva, jobbá válásunk építőkövévé változtassuk - amiként a szentmisében a pap felajánlja és átváltoztatja a kenyeret és a bort.

A kegyelem fölemel, a kegyelem lesújt; lasszó van az imát mormoló nyakán és az isteni rodeólovas mind közelebb rántja magához. A kegyelem az a kegy, hogy érezheti a kezet, amelyik tartja a kötelet. Talán azt képzeli, hogy szabad. A kötél - a póráz - azonban egyre rövidebb. Isten titka, hogy velünk van-e, vagy sem. De ha nem éreznénk azt, aki tartja a kötelet, hová címeznénk szavainkat, az imát, félelmünk egyedüli ellenszerét?