„Lucsok és pernye”
Az erkélyről a sárga házra
Sötétek mind az ablakok
Nagybetegen vánszorog az idő
nem oszlik a nyirkos nyúlós sötét
Elvagyok Megvagyok Tapogatózom
tovább a terasz-homályban akár a vakok
A látóhatár derengő peremén
feltorlódott hegyek fekete éjszaka-habok
Romantikusnak tűnhet ez az erkély-idő
s a sárga ház ablaka mögé elzárt örökremény
(a vers már régen nem vers a vers már
régen nem költemény – de hogy mi azt
jobb nem tudni azt nem tudni is elég)
Persze jobb lehet tudat nélküli létbe lépni
vagy átlépni a létből a boldog tudattalanba
lehullni túléretten mint fáról a gyümölcs
mint elhagyott kertben az alma
toccsanni szétfröccsenni lucsokba szakadni
lenni fölösleg vagy még csak nem is annyi
S ha a kert végében a kiszáradt fa égre lángol
kortyolni harapni zabálni majd a lángolásból
szétégni szétszállingózni a feltámadt szélben
mint a pernye
nektárral és vérrel csúful összekeveredve
keveredni lucskosan léttel összekormozódva
várni
és hajnalban ismét felugatnak a Döblingben elásott
dobok
és önnön izzásuktól elhamvadnak és sorra kialszanak
a csillagok
Vissza a tetejére