(Regényrészlet)

Automatic Love. Az ezüstnyíl a kicirkalmazott ezüstszívben a néni nyaka fölé mutatott.
Katja elképedt. A néni a rózsaszín, talán az unokától levetett pólóra egy zöldesbarna otthonkát húzott. A fején virágmintás kendő, a lábán cápamintás strandpapucs. De más választása nem volt: percek óta ácsorgott a kisbolt előtt, a kihalt faluban, mire találkozott valakivel.
– Hát persze, hogy ismertem a szegény Gyöngyit. Ugyan ki ne ismerte volna? – mormogta a néni, és váratlanul rávigyorgott.
Futóbolond lenne? Katja az öregasszony metszően kék szemébe nézett. Ugyan, dehogy. Mért dobna ki valaki egy teljesen használható pólót? Talán a szívek miatt? És mért ne mosolyogna, ha már megfeketedtek a fogai?
A néni olyan mozdulatot tett, mintha vigyorgás közben le akarná söpörni a szeplőket a csuklójáról.
Miért gondoljuk, hogy a szegények nálunk is öregebbek?
Fél kiló kenyér, tejföl, fél liter tej, bele az agyongyürkészett nejlonzacskóba. És egy kis dobozban édesség, valami majdnem lekváros, majdnem gyümölcsös piskóta.
Tényleg rendőr? Igen, már kértek a faluba körzeti megbízottat. De ott fenn a fülük botját se mozdítják. Talán ha majd egyszer halomra ölik őket. Ha egyszer az összes gyereket elrabolják.
Most tizenhét gyerek van, Nikike, Gabi, Dani…
A bezárt posta előtt kezet fogtak, és bemutatkoztak. Katja döcögősen sétált mellette, és azon töprengett, mi lenne a helyes: úgy tenni, mintha az illetékesek füle lenne, valaki, netán a hölgy a városból, vagy másképp megkörnyékezni… De a feltevésen elmosolyodott: ugyan ki akarná özvegy Tuskanecznét halomra ölni?
– Maga külföldi, ugye? – kérdezte váratlanul a néni.
Katja magyarázkodni kezdett. Hogy ő nem úgy, nem egészen. Kéthetes korában sodródott ki az édesanyjával Németországba. Az ő édesanyja megúszhatta volna, de ment a többiekkel. A szerelem…a szerelem, ugye. Ő már német iskolába járt, a német rendőrségtől ment nyugdíjba, de most nyugdíjas éveiben megpróbál néhány eltűnt gyereket felkutatni. Gyöngyi után is ezért kérdezősködik.
Ballagtak, két furcsa néni, egy otthonkás és egy kiskosztümös, hivatalos.
A főutcán még az árnyékok is pihenni látszottak. De egy csálén az utcára könyökölő ház elől odalépett hozzájuk egy szakállas, marcona fiatalember.
– A kedves fia, ugye?
Tuskaneczné elborzadt.  Az ő gyerekei külföldön vannak, nem is kívánkoznak vissza ebbe a nyomorúságba. Ez csak a Karcsi. Visszajött a városból, egy kicsit meghúzódik nála, még egy kicsit tesz-vesz, míg rendbe nem jön az egészsége.
Katja elfogadta a meghívást, és hálálkodva belépett a nyári konyhába.
Bicegő asztal, sezlony, legyek. Földre szórt nejlonzacskók, üres tejesdobozok. Egy konyha, amiben réges-rég nem főznek. Beszáradt koszcsík a fal mellé tolt fazekakon, gombok a cukortartóban, a cukrosdobozban beszáradt, kupak nélkül is megőrzött filctollak.
De Karcsi otthonosan tett-vett. Otthonosan nyúlt a demizsonhoz, és otthonosan töltött magának. 
A szerelem…a szerelem, ugye.
Katja hagyott egy kis időt arra, hogy a vásárlás után Tuskaneczné kifújja magát.
De nem várt sokat. A szegénységet nem lehet kipihenni.
– Azt a régi gyerekrablási ügyet szeretném felderíteni. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen okos, fiatalos asszony, mint ön, sok mindenre emlékszik.
És Tuskaneczné tényleg sok mindenre emlékezett.
Nem, az a szegény Szabóné, Gyöngyike anyja nem volt idevaló. Valahonnét a városból jött, valakinek a fia vagy a sógora hozta ide. De mit is számít ez! Aztán ez a szegény Erzsike – annyi sógor, apa, fiú után – végül a Szabó Sanyihoz ment hozzá. Egy fészert átalakítottak, megvették a tévéjüket: és ilyenkor már nincs tovább, az ilyen Szabóné-félék húszévesen megöregszenek. Csak nézik kigúvadt szemekkel, hogy rakoncátlankodnak az amerikai sorozatokban az idősebbek.
Tuskaneczné nem csak jó mesélő volt, és mintha az otthonka, a papucs, a fejkendő dacára nem lett volna igazi Tuskaneczné.
Ahogy belemelegedett a beszédbe, a tájszólás is lefoszlott róla.
Ebben a Szabónéban, mesélte, nem volt semmi sem érdekes, csak a kislánya. Gyöngyike nemcsak igazi szépség volt, hanem valami különös, szívszorító kedvességet árasztott. Talán mert már az a kicsi lány is tudta, hogy nem éri meg a felnőttkort.
Szabó Gyöngyi halálos beteg volt, rosszul fejlődtek a bordái. De az ilyen műtéteket csak Nyugaton végzik el. Szabóné írt a tévéknek, a rádióknak, híres rocksztároknak, tévébemondóknak, ontotta a könyörgő leveleket, küldözgette ide-oda a Gyöngyi képét, hogy összekaparja a műtétre valót. Régebben sok őrskútinak volt a faluban szőlője, ők is próbáltak mindenfélét. És volt egy rendes, itt lakó pap a faluban, hát az írt a püspököknek, írt a kiöregedett nemtudomkiknek. Mindenki csak jót akart, mindenki csak együtt érzett, és a sok-sok együttérzésből ki is telt volna néhány szép koszorú Gyöngyi sírjára…
Lám, lám,  Tuskaneczné epével főz. Ha mással nem is.
– Szabóné küldözgetett a kislányról fényképeket?
– Gyöngyi írni-olvasni is alig tudott, úgyhogy a bizonyítványát nemigen küldözgethette. Persze olyan nagyon rossz tanuló se volt, hiszen ki buktatott volna meg egy ennyire beteg gyereket?
Ezt már a szakember mondta, a pedagógus, nem a bolt előtt bambán ácsorgó, rózsaszín pólós parasztasszony. Mi másért tartaná észben név és szám szerint a faluban lakó gyerekeket?
Tanítónő netán? Ebben a rémes otthonkában, ezzel a foghíjas mosollyal, ezzel a városból kikergetett Karcsival. Minden történet mögött ott van egy másik történet. A napfény reszkető köröket rajzolt a viaszkosvászonra. Katja óvatosan arrébb tolta a cukrosdobozt, nem mert az asszony múltjáról kérdezősködni.
– Nem merült fel, hogy Gyöngyi a barátaival lógott el?
– Nem az a fajta volt, higgye el. Ha csak húsz lépést megtett, le kellett ülnie.  Pihegett, kiverte a víz a homlokát, kapkodta a levegőt, fájt a szíve.
Nem az a fajta, töprengett Katja. Még az is lehet, hogy Gyöngyit 92-ben szánalomból csalták el. Nyugaton még megműthették volna… Mert mire megy egy pedofil egy ennyire beteg gyerekkel? Egy kislánnyal, aki húsz lépés után már pihegni kezd?
Vagy éppen ez…?
Katja megborzongott.
– A rendőrség – mondta felemelt ököllel az asszony. A visszafojtott gyűlölettől megremegett a levegő.
– És Gyöngyi édesanyja? Vele tudok beszélni?
– Ha valaki iszik, ha nem eszik, nem alszik, akkor sem tudja magát azonnal elpusztítani. Egy hónapba telt, mire a szegény Erzsit elvitte a szívroham. De nem volt a faluban senki, aki elhitte volna, hogy egy ilyen gyerek elmegy csavarogni… Gyöngyi magával vitte a nagykabátját, a kórházi zárójelentését is. Melyik kislány indul el orvosi papírokkal bulizni? Csak egy utolsó, hitvány rendőr képzel ilyet.
Megint belecsapott az öklével a levegőbe, a düh már szinte sistergett belőle.
Katja látott már ilyet: egy kis közösség belelovalhatja magát annyira egy eltűnt gyerek utáni hisztériába, hogy képtelen… Mire is képtelen? Csendesen, nyugodtan tovább szegényedni. A falunak már az is megváltás lett volna, ha megtalálják a holttestet. Így a düh és a keserűség évtizedeket harapott ki belőle.
Karcsi – az élettárs vagy szomszéd – az udvaron tett-vett dülöngélve. Felemelt egy ládát, egy másikat arrébb húzott, belekukkantott, feltette, letette, aztán elunta.
Kire gyanakodott ez a Szabóné, Gyöngyike anyja, míg az álmatlanság őrjítő köreit rótta? Míg letelt a neki rendelt egy hónap.
Tuskaneczné megrántotta a vállát.
Honnan is tudhatná?! Akkoriban még nem zárták be az itteni iskolát. Akkoriban még nem lepett el mindent az álmatlanság és a szegénység.
Akkor még nem álltak „egy szinten” Szabónéval.
– Csak arra emlékszem – mondta a dühtől kifáradva –, hogy Szabóné valami mesekönyvet keresett. Egy mesekönyvet, amit a temetés után kiloptak a házból.
Mesekönyvet? Hát ez végképp nagyon zavaros történetnek tűnt…
Katja be is csukta a noteszét. Tuskaneczné úgy elbágyadt, mintha a mögötte lihegő hűtőszekrény szívná ki az életerejét.
– Nem volt sok könyve ennek a szegény Gyöngyikének. Nem is hiszem, hogy ő vagy az anyja esténként olvasgattak volna.
De hát ezt Tuskanecznéről is nehéz lett volna elhinni. Haragvonal a homlokán, gyászkeret a körmein. És mostanra elmúlt a meglepetés varázsa, már nem élénkítette föl, hogy szidhatja a rendőrséget, hogy egy külföldivel társalog a konyhájában. Trrrk-zszszsrrr, trrrrk-zszszsrrrr. A hátuk mögött zihálva erőlködött egy ősrégi hűtőszekrény.  
Karcsi visszatámolygott a konyhába: – Nem inna meg velünk valamit?
Automatic Love. A száraz torok is követeli a magáét.
– És mi lett Szabóék hátrahagyott motyójával? Kihez kerültek Gyöngyike ruhái? A játékai? Az orvosi leletei.
De Katját nem is a leletek érdekelték, hanem a válaszlevelek, amiket híres emberek írtak ennek a haldokló, mesebelien szép kislánynak. Aki húsz lépésre volt a gyógyulástól.
Tuskaneczné bágyadtan elvigyorodott:
– Ezt kérdezte az a pesti nyomozó is. Aki eljött ide is az eltűnt kislányok után nyomozni.
Katja szeme elkerekedett, mintha a dülöngélő Karcsi a háta mögött elkezdett volna cigánykerekezni. Ugyan kit érdekelnek rajta kívül a nyom nélkül eltűnt gyerekek?
– De azt a régi házat lerombolták. És ki tudja, hova szórták a lomokat. –Indulatosan előredőlt, és belemarkolt Katja ruhájába. – Maga is tudja, hogy a kidobott tárgyak gyorsan elfáradnak.