Csak uborkát kérek; Biztonságban; Poszthumán varázs; A költészetről
CSAK UBORKÁT KÉREKSemmi túlzás.
Napi öt deka szerelem.
Gyerek? Módjával.
Állatot csak állatkertben.
Lakásba? Ugyan!
Cipő? Kabát? Csak használt.
Legyen kopott, de márkás.
Pofon? Én soha. (De a tanáraimnak
igazuk volt. Ők csak jót akartak.)
Epret? Mikor lemegy az ára,
talán. De inkább csak uborkát,
paprikát. Nem az a puccos, vörös.
De ebben is ott a vitamin.
A tengerhez azért elutaznék.
És megbámulnám azt a nyugtalan,
hatalmas állatot. Körbejárnám,
mint vicsorgó oroszlánt a ketrecében.
Íme, mondanám. Hiába dübörögsz,
úgyis elpusztulsz.
Te is.
A bal vesémet nappal,
a jobbat éjszaka használom.
Ha este levetkőzöm, szívesen elraknám
a kezemet, a májamat, a lábamat
külön dobozokba,
a fehérneműs szekrénybe.
Bűntudattal alszom el.
Mindenhol tökéletes rend. Igen.
De ott egy rendetlen, szuszogó halom
a szépen megvetett ágyban.
BIZTONSÁGBAN
Ha újraszületnék,
zord, szakállas férfiú lennék.
A számban fekete csonkok.
Szuvas fogak, melyek nem fájnak,
és nem is romlanak már tovább,
de elriasztanak minden kíváncsiskodót.
Doktor Kormorán, mondanám.
Ha valaki mégis venné a bátorságot.
Ó, igen!, felelnék.
Hát persze. A doktor.
Akkor jön, amikor akar.
És így is távozik.
Fekete lovon.
Gyalog. Villamoson. Repülővel.
Mindig vicsorog. Undok vénember.
De itt, mifelénk, török és tatár,
élet és halál között, zord
öregnek kell születni.
Hogy olyan légy, mint a szőlőkaró.
Akit mindenki kikerül.
Akiről mindenki elfeledkezik.
POSZTHUMÁN VARÁZS
Babakonyha. Plüssnyuszi.
Anyám csak olyasmivel ajándékozott meg,
amit nem szerettem. Én mindig utáltam nyuszizni,
gyűlöltem főzicskézni. De ne képzeld, kislányom,
hogy az a sok-sok gyerek nem örülne ennek!
Hogy ne főzicskézne nagyon szívesen!
És ha lehunytam a szemem, láttam is magam előtt
a milliós gyerekseregletet. Azt a sok árva,
bánatos kislányt, akiket boldoggá tennének
a kis lábaskák, apró tűzhelyek.
Már a születésnapomtól, a karácsonytól is rettegtem.
Mint az erdőtől manapság.
Hisz ott az a sok mókus, nyest, kismadár,
nem is tudom, micsodák-kicsodák, de félénkek,
árvák. És időtlen idők óta rejtőzni kénytelenek,
hisz én a lépteimmel is megbántom őket.
Néha mégis megpillantok egyet-egyet.
A kezükben apró lábaska, habverő.
A lábuk előtt fénylő babatűzhely.
A KÖLTÉSZETRŐL
A magyarok költik a verseket.
Üldögélnek a rímeken. Aztán lesz, ami lesz.
Kotlok rajtuk egy kicsit, írják a szerkesztőjüknek.
Hisz még ennek is van rendje. Óda: tizenhét nap.
Elégia: huszonegy éjszaka, hozzá nyugalom
és egyenletes langymeleg. Az epigrammák
ennél gyorsabban előkotlanak,
de nem szabad sokat fészkelődni rajtuk,
mert a végén sánták lesznek, bicebócák –
úgyhogy csak óvatosan!
No de a pénzt is költjük…
keltegetjük, melengetjük,
aztán szerteszórjuk… No de mi a csuda kel ki
egy eldorbézolt millióból? Mi lesz az elkeltett
pénzzel? Mi lesz az eltékozolt hatalmas vagyonokból?
Pénzhegy? Pénzmadár?
Shakespeare összes?
Aki költ, önmagából ad.
Meleget, időt, reményt.
Örömmel, önként.
A jókedvű adakozót szereti az Úr.
Vissza a tetejére