Volt már kutyám, cicám, tengerimalacom, sőt pintyem is.
A tengerimalacom kiszökött a ketrecéből, a kutyám halálos bélfertőzést kapott, a macskám meg – azt hiszem – elfelejtett engem. Egy fényes délután rám nyávogott az ajtóból, kiszaladt a kertbe, aztán az utcára, és többé soha nem láttam. Valaki befogadta? Ki tudja. A pinttyel jártam a legrosszabbul. Megvettem a kalitkáját, elmagyaráztattam a kereskedővel, hogy hogyan kell gondozni, megtudtam, mennyi vizet, magot, fényt szeret, hogy egy pinty mire érzékeny, de mire kényelmesen hazasétáltam, a pinty holtan hevert a kalitka alján.

Kertkapcsolatos lakásban élek a Feneketlen-tó mellett, akár rókát, görényt vagy borzot is tarthatnék a kertünkben. A szomszédaim örökké dolgoznak, meghalnak, külföldre költöznek, a kertünk nem érdekli őket. Még ha igazi kert lenne! Romos kis udvar: pár galagonyabokor, egy kis téglarakás, más semmi. Nem emlékszem, milyen volt ez a kis előkert, míg a férjemmel és a gyerekemmel éltem itt.
Hajnalban járok sétálni, hogy érezzem a tavat felébredni, és lássam, mi mindent szórnak szét az utcán az emberek. Nincs szükségem a mobiltelefonokra, a bőrdzsekikre, az egyetemi jegyzetekre, én csak átnézegetem őket. Ejnye, ejnye, máskor az eszeteket veszítsétek el! De néha találok az utcán vagy a tóparton érdekesebb tárgyakat is: egy szép manikűrkészletet, egy kasmírsálat, egy doboz drága bonbont.
És nemrég egy piros dobozban három kiskacsát.
A pinty óta nem gondolom, hogy nagyon szeretnének az állatok.
Kiszabadítottam a kacsákat, aztán mentem a dolgomra, mert mindig reggelente szoktam bevásárolni. Ilyenkor a zsemlék frissek, és nem lökdösik az öregeket. Az eladó kislány szólt, hogy három kiskacsa totyog utánam. Nahát, hogy milyen kis édesek! Elképedtem, kicsit elszégyelltem magam. A kacsákat beraktam a zsemlék mellé a kosaramba, és siettem haza.
Kacsák! Atyaég!
Az életem eddig egyszerű volt. Hajnali sétálgatás és bevásárlás, utána kis rendezkedés, bóbiskolás és zenehallgatás. Nálam mindig rend van. A konyhában jól látható helyen az urnasír tulajdonjogát igazoló irat – ha a szomszédok egyszer rám törik az ajtót, tudni fogják, hova kell temetni. Nem hagyok elöl semmit. A fényképeim, az irataim, a könyveim egy lezárt kofferben. És mért ne zárnám le? Az olvasás idegesít, az állataimra jobban emlékszem, mint a rokonaimra. Halálom után jönnek majd a lomtalanítók, és a koffert egyetlen mozdulattal felemelik. Nem gyűjtögetek kacatokat, csak a legszükségesebb dolgokkal veszem körül magam. Gyógyszert sem szedek, mert mióta a háziorvosom meghalt, leszoktam róla, és azóta nem vagyok beteg. Egy kiló cukor, egy kiló liszt, egy kiló dara, semmi felesleges. Egyszóval semmi nem volt a konyhámban, amivel jóllakathattam volna a kacsákat.
A csipogásuk rettentően nyugtalanított. Felöltöztem, bezártam a lakást, és szépen kisétáltam a kapuhoz. A fölöttem lakó ügyvéd mindig kilenckor rohan a munkába.
Mit esznek a kiskacsák, kérdeztem tőle.
Az ügyvéd nem tudta.
Elbotorkáltam hát egy hozzánk közeli építési területre, és jól megszedtem a kosaramat csalánnal. Nem vagyok beteg, de azért a hajladozás kimerít. És hozzá a többi! Apróra vágni a csalánt, rendesen kiporciózni, ivóvizet kikészíteni, majd kikergetni szegény kacsákat a kis kertbe, no most már hagyjatok békén, jók legyetek! Dél körül elszunnyadtam, és azt álmodtam, hogy egy hatalmas kacsaanya figyeli a kerítésen keresztül a fiacskáit, a végén a szárnya alá rejti őket, és csendben magasba emelkedik.
De mikor felébredtem, a kiskacsák vígan szaladgáltak a kertben.

Délután lesétáltam velük a Feneketlen-tóhoz. Kutyát vízbe ereszteni tilos, de persze semmilyen szabály nem vonatkozik magántulajdonú kacsákra. Ám szegény állatkáim csak tipegtek-topogtak a parton, mintha nem akarnának nélkülem vízre szállni. Nagyokat nyögve leguggoltam, és becsúsztattam őket a tó vizébe. Ahogy felegyenesedtem, ott találtam magam egy rakás óvodás között.
Hol vette a néni ezeket a gyönyörű kacsákat? Juj! Szabad-e megsimogatni őket?
Az óvó nénijük szerencsére gyorsan elrángatta tőlem a gyerekeket.
Loboncos, ősz haj, strandpapucs, nejlonotthonka. Tipikus bolond, öreg néni. Az arcom beesett, mert otthon elfelejtettem a fogamat visszatenni. Az egyik gyerek visszaszaladt hozzám. Mért csak három kacsája van a néninek?
Hááát, feleltem. A három nem akármilyen szám. Nem kettő meg egy. Annál sokkal több. A három a mindenség, ugye.
A Bartók Béla út elején még nem tettem vissza a kosaramba a kacsákat. A járókelők előkapták a mobiltelefonjaikat, és fotózták, ahogy a kacsák szép sorban lépkednek utánam. Nem liba-, hanem kacsasorban. Egy rasztahajú fickó megkérdezte, hogy mennyiért vettem ezeket a robotkacsákat. Nem nézek tévét, feleltem. Egy kövér anyuka pedig meg akarta venni tőlem a legelső kacsát, mert szerinte az a legügyesebb és legfürgébb. Lehet, hogy az a legügyesebb, mondtam, de én mind a hármat szeretem.
Szépen, boldogítóan ragyogott a nap – mi négyen lassan csordogáltunk hazafelé.

Az életemnek meg kellett változnia. A kacsák mellett már nem volt erőm magányosan sétálgatni hajnalonként. Bejelentkeztem egy fodrászhoz, és eljátszottam a gondolattal, hogy be is festetem a hajamat. Vettem egy rendes nyári ruhát, aztán még egyet, majd még egyet, mert a kacsák mellett úgysincs időm naponta ruhát mosni. És vigyáztam rá, hogy piszkos kézzel vagy kócos hajjal ne lépjek az utcára. Nem maradt már erőm naponta csalánt szedni, de egy ismerős állatkereskedő kisegített: nagy zacskókban „kacsaeledelt” pakolt össze.
Még az álmaimban is ki-be sétáltak a kacsáim.
Egy helyi újságíró lefényképezett, ahogy felemelt fejjel, frizurásan sétálgatok a kacsáimmal az utcán. Az állatok szeretete tart életben, írta rólam a kerületi újság. Ugyan én soha senkinek nem nyilatkoztam effélét, de ez után a lakók előre köszöntek a házban, a fölöttem lakó ügyvéd megsúgta, hogy minden peres ügyben a legnagyobb örömmel áll a szolgálatomra. De nem voltak peres ügyeim ki tudja mióta. És arra sem emlékszem, hogy régen voltak-e egyáltalán.
Délutánonként a gyerekek a házunk kerítése előtt szólongatták a kacsákat. Néha kiléptem az ajtón, és tiszta kézzel, szépen kiöltözve megsimogattam az állataimat. Életemben először irigyeltek – ebben egészen biztos vagyok, noha a gyerekkoromra alig emlékszem.
Egyszer megállt egy jól öltözött, kalapos nő a kerítésnél.
Tinikém!, kiáltotta. Hát nem emlékszel Hajdúszoboszlóra? Hogy mennyit sétáltunk veled és Tiborral!
A Tibor név hallatán összerándultam.
Elmagyaráztam a kalaposnak, hogy a házasságom olyan volt, mint egy rossz regény – épp időben hagytam abba. Nem várható el tőlem, hogy emlékezzem minden apróságra. Tibor!? Huszon- vagy huszonsokvalahány éve elhagyott, fogalmam sincs, hogy él-e vagy meghalt valahol. Huszonsok? Lehet az már harminc vagy negyven is. Tibor csak annyit jelent nekem, mint Géza vagy Feri.
A kalapos elképedt.
Ugye volt neked egy aranyos kisfiad? Erre már nem volt erőm válaszolni. Lehet, hogy a fiam is a memóriájával, az emlékeivel küzd. Lehet, hogy ezért nincs ereje engem megtalálni.

A kalapos végre eloldalgott. Én meg megfogadtam, hogy a következő lomtalanításkor megszabadulok az emlékekkel teli bőröndömtől. Attól a rohadt koffertól. Persze talán nem kéne lomtalanításig várnom, telefonálhatnék is valamilyen cégnek. De nincs telefonom. És nincs semmi telefonálnivalóm.
Miért is lenne? Csak a kacsák miatt létezem.

Többször álmodom arról, hogy a Feneketlen-tó tényleg feneketlen. És nemcsak feneketlen, hanem sötét, nyugodt, végtelen. És mint a dalban, egészen fekete. Éjszaka ledobom magamról a ruháimat, és csendben beúszom a kacsáimmal. Elnyel mindannyiunkat a sötétség.