Itt, most
Barbár vagyok. Nos, igen.
De legalább tisztán iszom –
ha. Nem keverem semmivel.
Odavágom. Megmondom.
A szemébe. Mert ami jár, az jár.
Én nem közösködöm senkivel.
Kapja-marja. Gyorsan elveszem.
Nekem se adnak semmit ingyen.
Szavakat sem. Ülök a sörömmel –
hej-hej! És önmagamhoz beszélek.
Én nem ezt érdemlem. Hisz jó vagyok.
Egyenes. Nem az én hibám, hogy.
Én mindig szemtől szemben.
A bűnösök persze nem értenek.
Olykor-olykor elnézegetem
az urakat és a hölgyeket a tévében.
Az ő bőrük a ruhájuk. Meglehet, ők már
öltönyben fekszenek, öltönyben ébrednek.
Nehéz is elképzelni őket atlétatrikóban,
dobozos sörrel a kezükben. De ők is ugyanazt
mondogatják. Hogy. Nem az én hibám.
Hisz jó vagyok. Én mindig szemtől szemben.
Azok a bűnösök, akik nem értenek.
(…)
A fák? A szememet néha rájuk emelem.
De nem értem őket sohasem. Egyenesek,
szépek, sudárak, boldogok. Csonkán is
bámulatosak. Nem a megértéstől nőnek
magasra. Nem itt élnek, bár látszani
itt látszanak. Polgárai egy boldogabb világnak.
Egy láthatatlannak. Ahol barbárok vagyunk mi
mindannyian.
Vissza a tetejére