Gyermekirodalom – A gyerekeké vagy a felnőtteké?
Gyerekként kevés úgynevezett gyerekirodalmat olvastam. Az ismeretterjesztő könyvek tetszettek (kedvencem volt A maja papok titkai), de az akkori gyerek- és kamaszirodalomtól eltántorított az ideologikusságuk. Valahogy úgy képzeltem, az írók fejéhez pisztolyt nyomnak a kiadókban, így kényszerítik őket, hogy közérthető tanulságot biggyesszenek a műveikhez.
Ma már nem gondolom így. A gyerekirodalom egyfajta ideologikus irodalom, és olvasói nemcsak gyerekek, hanem anyukák, könyvtárosok, pedagógusok, akiket kicsit riaszt a kortárs magyar irodalom. Nincs bennem lenézés, én is ebből a kispolgári-értelmiségi világból jövök, ezért is tudom, hogy kisvárosi ismerőseim – köztük néhány kedves intelligens, okos barátnőm is – csak gyerekirodalmat olvas. Ha gyerekeknek szánt regényeket írsz, nekik, ezeknek a felnőtt olvasóknak is meg kell felelned. Ők vásárolják meg, ők adják a gyerekek kezébe a könyveket.
A tanulság iránti vágy politikai kurzusoktól függetlenül mélyen gyökerezik az emberekben. És ez épp olyan akceptálható, tiszteletre méltó igény, mint az, hogy valaki szeret posztmodern elbeszéléseket olvasni. Viszont manapság ezt a tanulság iránti vágyat – irodalmilag magas szinten – csak a gyerekirodalom képes kielégíteni. Janne Teller Semmi című, szerintem, kiváló ifjúsági regénye ezért is nem arathatott osztatlan sikert: nincs könnyen értelmezhető tanulsága. A tanulságnak ugyanis egyszerűnek, társadalmilag iránymutatónak, közvetlen cselekvésre válthatónak kell lennie. Ez néha persze a realista ábrázolás rovására is megy. (Egy anyuka azért kritizálta például a Petőfi-vírus főszereplőjét, mert az azt mondja egy autista kisfiúnak, „szedd össze magad”. Hiszen mindenki tudja, hogy az autistáknak nem szabad ilyesmit mondani. Mindenki tudja… no, igen – de vajon tudja-e egy tizenkét éves kárpátaljai kisfiú is?)
A konkrét cselekvésre váltható tanulságok miatt a gyerekek nagyon nagy része egyszerűen nem szerepelhet a gyerekirodalomban. Hogyan ábrázoljunk politikailag korrekt módon egy alkoholista családban felnövő, érzelmileg elhanyagolt, agresszív, viselkedészavaros gyereket? Mindannyian tudjuk, rengeteg ilyen gyerek van. Mutassuk be, hogy varázsütésre megjavulnak? Vagy hogy a környezetük, az iskolatársaik megtanulják tolerálni az agressziót, az alkoholizmust, mint ahogy az autizmust…? Nonszensz. Rengeteg tragikus élethelyzet, gyerekeket nyomasztó probléma egyszerűen meg sem jelenhet egy gyerek- vagy ifjúsági regényben.
A gyerekirodalom, különösen a gyerekeknek szánt költészet nyelvileg sokszor csodálatra méltóan, engem ma is inspirálóan innovatív, emellett dicséretre méltóan nyitott a különféle zsánerműfajok iránt, de értékrendje a politikai divatok ellenére is konzervatív. Olyan tragikus feszültséget nem ábrázolhat, aminek nincs feloldása (vagy nem lehet ezt a feszültséget feloldani egy kis toleranciával vagy egy szerencsés fordulattal). Egy befejezés nem lehet többértelmű, hiszen nem lenne helyes a gyerek olvasókat túlságosan „zavarba hozni”.
Ezért gondolom, hogy én még sokat fogok írni a gyerekekről, de nem a hagyományos gyerekirodalom műfaji keretei között. Nem azt gondolom, hogy „rosszak” a gyerekirodalom korlátai, hanem csak azt, hogy én nehezen tudok ezekhez alkalmazkodni.
Mérhetetlenül érdekel a történelem például, ahogyan amúgy nagyon sok gyereket is. Az indiános, kalózos, felfedezős történetektől ma is hevesen dobog a szívem. A gyerekirodalmat alaposabban megismerve azonban van bennem félelem, hogy a most befejezett, a portugál felfedezések történetét bemutató Navigátor c. könyvemet gyerekkönyvnek nevezzem. Noha a Navigátor kalandvágyó kamasz fiúkról szól, és – nagyon remélem – kalandvágyó kamasz fiúk is el fogják olvasni, én inkább történelmi regénynek nevezném. Ugyanis nincs benne arról szó, hogy mai kamaszok varázsütésre ott találnák magukat a 15. századi Lisszabonban vagy Tengerész Henrik udvarában. A történelem szakon eltöltött évek után ugyanis én képtelen vagyok elhinni, hogy egyes korok között ilyen könnyen megteremthető az átjárás – vagy hogy mi akár csak egyetlen napig életben maradhatnánk a 15. században. Nemhogy egy karavella fedélzetén, hanem csak a lisszaboni kikötőben.
Sokszor játszom a történelemmel, más műveimben is, de a történelmet tulajdonképpen nem tekintem játéknak. És politikailag káros játéknak tartom azt sugalmazni, hogy egy régebbi kor vagy egy másféle kultúra a miénktől csak külsőségekben különbözik. Emellett én nem is tudok, nem is tudnék semmiféle tanulsággal szolgálni. Hogyan szolgálhatnék tanulsággal? Én magam sem tudom eldönteni, hogy a globalizmus (és az ehhez vezető, az ezt megteremtő nyugati felfedezések) jó/rossz, káros/hasznos vagy épp elítélendő/helyeslendő dolgok-e. Megfelelő válasz aláhúzandó. Én inkább azt szeretném sugalmazni, ezek mind nagyon bonyolult kérdések. Hogy nem is olyan egyszerű állást foglalni.
Nagyon szeretek gyerekekről írni, nagyon szeretnék (kis)kamaszoknak mesélni, de nem tartom magam gyerekkönyvszerzőnek. Az én eszményem az az irodalom, amit a kamaszok is elolvasnak, de a felnőttek is elgondolkodtatónak tartanak. Amiben több a kérdés, mint a válasz.
Vissza a tetejére