Magam helyett
Mamuska, papuska.No és a többiek. Karok, karmok, lábak végtelen sora.
Figyelj csak, Évike! Puskagolyók süvítenek
a fülem mellett, ajtók csapódnak, durr, durr,
pedig a ház sincs meg, nemhogy az ajtó.
De a csattanása utolér, az óceán partján
vagy az álmom legmélyén is hallom.
Dühöt és félelmet örököltem. Az öröm (ha volt),
mint a túl gyorsan bekapott kockacukor, felszívódott.
Egy kis undok íz maradt belőle a nyelvem hegyén.
De ha a gáz felszisszen a radiátorban, ha lökdösnek,
vagy ha gúnyosan, túl hangosan mondják ki a nevem,
a kérges kezek rángatni kezdenek. Rázogatnak,
mint egy összetört csontocskát. Taszigálnak,
húznak-vonnak, rángatnak, cibálnak. Véd engem
ez a lármás sereg, ismeretlen Jancsik és Józsik sokasága.
Hogy szégyellem, hogy restellem őket! Pedig nélkülük
csak egy verssor lennék, ügyetlen tollpróba,
amit ottfelejtett valaki egy levél végén,
melynek feladója ismeretlen.
Vissza a tetejére