Afféle Lillák
A jó asszony ilyen vagy olyan. És néha amolyan.
Ha nem szül gyereket, akkor a rokon gyerekekre felügyel. Rohan, ha valamelyikük megbetegszik, süteményes tálcákkal sürög-forog az ágyuk körül, mindig kéznél van, ha egy családban lecsap az istennyila. Mert valamit mindig el kell igazítani. Ha egy asszonynak nincs gyereke, akkor az a sorsa, hogy nagynéni legyen. Áldozatkész természetesen. Akihez el lehet küldeni a rokon gyerekeket nyaralni. Aki ott van a szüreten, a disznóvágáson, a temetésen, a lakodalomban, és intézi, amit kell.
Van az ilyen asszony, van az olyan asszony, és van Vajda Julianna. Akinek a költészet a koporsója. Akit ifjan megpecsételt egy költő. Neki persze nem kell betegekhez rohannia, keresztelőkre fánkot, kalácsot sütnie, vagy indulásra készen becsomagolt koffert őrizgetni az ágy mellett. Ő a kivétel.
Aki nem megy sehova. Akinek nincs vezetékneve, bár már kétszer is férjhez ment. Ő a Lilla. Nem szükséges folyton-folyvást látogatni, hisz egy Múzsa sosincs egyedül. Miért is lenne? Ott a Nagy Költő mellette. Üldögél a kanapéján, ábrándozik, és olvasgatja a Nagy Költő leveleit. Szeme sarkában bánatkönnyek égnek… jobb nem megzavarni. Bár ideje, mint a tenger, ő az egyetlen, akit nem szabad feladatokkal vagy közönséges dolgokkal traktálni. Halál, botrány, betegség, részegség? Csak a Lilla meg ne tudja, mondogatják a sógorok és a sógornők. Az nem való neki. Úgy kell rá vigyázni, mint saját maga szobrára, egy finom lelkű szűzlányra. A személye a bizonyság arra, hogy a családunkat nemcsak a földi dolgok, hanem az égi tünemények is érdeklik. Hogy jól megnézzük a pénzt, de van helye az életünkben a költészetnek is. Lilla néni nem ilyen, nem olyan, hanem amolyan. De mi így szeretjük.
Nem vagyunk vademberek. Minden tavasszal és ősszel ünnepélyesen meglátogatjuk Vajda Juliannát, a nagy-nagynénémet. Lábujjhegyen tipegünk-topogunk körülötte, halkan beszélünk hozzá, mintha halálos beteg lenne, mindig viszünk neki egy kis szörpöt vagy más különlegességet, többnyire valami kis kímélő ételt. A születése napján az ünneplőbe bújt unokaöcsök elszavalják A Reményhez-t. Lilla néni szemében megcsillannak a bánatkönnyek. Mire az utolsó versszakhoz ér a gyerek, már mindannyian sírva fakadunk. A könnyezés a biztos jele, hogy nem kell tovább itt rostokolnunk. Lilla néni vénlányosan magához öleli a kisfiúkat, aztán bánatosan megköszöni a szörpöt, a süteményt, a virágot, a sok kíméletet, szeretetet, hát miért törődtök ennyit velem, egy szegény árnyékkal, és végre mindenki mehet a dolgára. Én növendék lánykaként rettentő vénnek és unalmasnak láttam szegény nagy-nagynénémet. Ám szerencsére a legnagyobb múzsáknak is csak egyetlen születésnapjuk van egész évben, nevezzék bár Lillának vagy Juliannának őket.
Ez nem jelenti, hogy Lilla néni egyébkor nem számíthatott ránk, a rokonaira. Hiszen hol a kéménye füstölt, hol az ajtaja vetemedett meg, hol az ereszcsatornája tömődött el, vagy csak nem tudta elhúzni a nagy, kétajtós szekrényt az öreg cselédjével. És nem múlt el vasárnap, hogy valamelyik sógorasszony ne küldött volna tojást, friss epret, mustot vagy rétest, valami kímélőt a Dunaalmáson élő Lilla néninek. Nagy-nagynéném persze irodalmi ügyekben is számíthatott a család segítségére. Unokatestvérének a fia, egy vidéki szerkesztő párbajra hívta azokat a pesti himpelléreket, akik gúnyosan állították, hogy a Nagy Költő az olasz költészetből vette a Lilla nevet, és szegény Lilla néni csak holmi női hiúságból képzelte, hogy a verseket egytől egyig ő ihlette.
Szegény nagy-nagynénémet jó sok esztendővel áldotta meg a Teremtő, úgyhogy legalább két tucat unokaöcs tolmácsolásában volt kénytelen végighallgatni A Reményhez-t. Ez a hosszú-hosszú öregség persze nem kevés családi megpróbáltatással járt. Az a bizonyos kémény gyakran füstölt, a házban az ajtók szinte minden évben megvetemedtek, Lilla néni és az öreg cseléd már a nagy karosszéket sem volt képes egyedül arrébb tolni. És a pénz! Nagy-nagybátyám, a komáromi főesperes méltatlankodva emlegette, hogy a könyvkiadók egy fillérrel sem szokták honorálni a múzsákat. Az asszonyokat, akiknek az életét egy költő erőszakkal kisajátította. Micsoda gyalázat! Hát nem ugyanakkora áldozat a kényszerű szüzességhez hasonló örökös magány, mint a tüdőbaj és a keserűség, amivel a sors a Nagy Költőt ifjan sújtotta? Lilla nénit mindenesetre a férjei és a rokonai tartották el, ami nem volt olcsó mulatság…
De miért is, találgatták a rokonok. Mi kerül ennyibe? Hiszen ez a szegény Lilla néni semmit nem költ magára. Egy szobát fűt, reggelire, vacsorára vajas kenyeret eszik, a cselédje még a rántott levesbevaló köménymagot is többször kifőzi. Hát mire megy el ez a tenger pénz? Van talán egy unokaöcs, egy rossz életű kártyás, aki titokban pumpolja? Míg ezt találgattuk a nagy-nagybácsim komáromi házában, rájöttünk arra, egyikünk sem tudja, mivel tölti Lilla néni a napjait. Hogy pontosan kik látogatják, hogy mivel-kivel tölti a vasárnapjait, mikor az istentisztelet után bezárkózik a házába. Ugyan-ugyan mit csinálnék, csak csendesen éldegélek, mondta Lilla néni lemondón, mikor egyszer megpróbáltuk erről kifaggatni. És a szeme sarkában megjelentek ama nevezetes bánatkönnyek… Nagy-nagybátyám felállt, és lovagiasan kezet csókolt. Hát persze, persze. Mi megértjük, Lilla néni.
A csendben elszáradó nagy múzsa, Vajda Julianna titkára csak halála után derült fény. A temetés után többen kutattuk át a ládáit, reménykedve, hogy a Nagy Költő néhány elrejtett szerelmes levelére is rábukkanunk. Vagy megoldódik a nagy rejtély, kire-mire költött annyit. Lilla néni viseltes alsószoknyái, kopottas hálóingjei, agyonvasalt zsebkendői megtöltöttek egy ládát. De mi lehet a másikban, aminek a kulcsát a cselédlány, az öreg Annus néni sem tudja előadni?
Latin és olasz nyelvkönyvek, kopottas szótárak, régi olasz verseskötetek. Ezt mind ajándékba kapta valakitől, találgatták a nénikéim. Belelapoztam a legfelső kötetbe, Guarino Pastor Fidójába. Az olasz verssorok alatt mindenütt Lilla néni ceruzás, reszketeg betűi. Nem sajnálta azt a rengeteg pénzt könyvekre!, háborgott a rettenthetetlen főesperes. De a nénikéim megbocsátóbbak voltak. Szegény Lilla csak megrendelte azokat a könyveket, amikről hajdanában a Nagy Költő beszélt. Hát istenem! Más öröme nem is nagyon lehetett szegény Lillának… Lehajtottuk a fejünket, letöröltük a bánatkönnyeket, és áhítatosan, tiszteletteljesen hallgatunk egy sort. Ugyan miért hittük mi mind, hogy Lilla néni a téli estéken csak a pókhálókat nézegeti?
Szegény, szegény, morogta most már megengedőbben a nagy-nagybácsim is.
Ám ahogy beletúrtunk a ládába, láthattuk, hogy a vénségesen vén Lilla néni nem maradt hű az Egyetlenhez. No, nézzétek csak, ez a Lilla egészen megháborodott, vénségére még az angolba is belekóstolt, kiáltott a keresztapám, mikor az egyik könyv borítóján meglátta a Lord Byron nevet. Nem, Byront is olaszul olvasott, kotyogtam közbe, nézzétek csak a címet, Il pellegrinaggio del giovane Aroldo.
Ám a java még hátra volt. A láda mélyén, a verseskötetek és szótárak alatt találtunk egy nagy papírköteget.
Lilla vándorlásai Itáliában. Hétszázhetvenhét stanzában, hirdette büszkén a legfelső lap nagy-nagynéném kicirkalmazott betűivel.
Még ilyet, dohogott nagy-nagybátyám, ennek a szerencsétlen Lillának tényleg elment az esze! Hova vándorolt ez a szerencsétlen? Hiszen még Pestre se tette a lábát soha életében! De azért feltúrta a lapokat, hátha a paksamétába rejtett el Lilla néni a Nagy Költőtől néhány szerelmes levelet.
Miért pont hétszázhetvenhét?, töprengtem, és már nyúltam volna én is a kéziratért, de nagy-bátyám a kezemre csapott.
Ki tudja, mit álmodozott itt ez a szerencsétlen Lilla összevissza? Ha már ennyit bírt írni, az nem lehet ártatlan hölgyeknek való. Majd ő otthon áttanulmányozza, és eldönti.
Hétszázhetvenhét, megáll az ember esze, sopánkodtak a nénikéim is. Hogy mi pénzbe került ez a rengeteg tinta, ez a rengeteg papír!
No de mi az a stanza, kérdezte az egyik unokaöcsém.
Erre egyikünk sem tudott felelni.
Tisztelt nagy-nagybátyám, a komáromi főesperes a táskájába gyűrte az egész paksamétát, és közölte, nála lesz a legjobb helye, hiszen Lilla néni sem akarhatta, hogy a képzelgésein ártatlanok megbotránkozzanak. Becsületes, derék asszony volt, egészen méltó a Nagy Költőhöz, őt aztán soha nem érhette gáncs. Csak túl sok ideje volt szegénynek.
A hétszázhetvenhét stanzából én egyet sem láttam. És nem látott senki sem, se a nagynénéim, se az unokatestvéreim. Mikor elolvastam magyar fordításban a Childe Haroldot, sokszor magam elé képzeltem Lilla néni nevezetes vándorlásait. Az ifjú múzsa, ahogy értesül a Nagy Költő haláláról, megszökik a férjétől, a derék fakereskedőtől, és abba az országba utazik, amiért a Nagy Költő oly odaadóan rajongott. Ám hiába keresi Itáliában a régi századok kéjkertjeit, a nagy szerelmek incselkedő habjait, könnyed szellőt, rózsás labirintjait… Akkoriban már más szelek fújnak, immár senki sem emlékszik Guarino félig meztelen, boldog pásztoraira. Úgyhogy Lilla néném beleveti magát a romantika szennyesebb, sötétebb, vigasztalanabb hullámaiba, és szürke porköpenyt öltve Lord Byron társaságában utazgat Itáliában…
Ha csak egyetlen stanzát is elolvashattam volna!
Nagy-nagybátyám szerint a fellázadt múzsa, Lilla néni képzelgései nem voltak méltók a költészet névre, így ő nagy tisztelettel elégette ezeket a stanzákat, és közben részvéttel gondolt szegény, feddhetetlen öregasszonyra…
A múzsa – tette hozzá bölcsen – akkor szép, ha mozdulatlan. Ő persze felvilágosult ember, halad a korral. Ő is tudja, hogy egy asszony lehet ilyen, olyan, amolyan… Csak afféle ne legyen, aki mindent egyszerre akar.
Vissza a tetejére