Van-e élet a halál előtt?
Juhász Ferenc: A kedd szemhéjaJuhász Ferenc költészete a magyar líratörténet egyik legösszetettebb vállalkozása: olyan nyelvi univerzum, amelyben a természettudományok, társadalomtudományok és a modern technológia képrendszerei összeérnek. Lírája nem egyszerűen tematikusan sokrétű, hanem egy folyton áradó, önmagát állandóan pusztító, regeneráló és növesztő rendszer, amely az anyag vitalitásában a halál életet feltáró eseményét hirdeti.
A kedd szemhéja sűrűsége olyan, mint egy tömény kristály: minden képe több irányba ágazó metaforapályát nyit, minden szava egyszerre testi és kozmikus vonatkozású, és minden mondat összekapcsolja a személyes haláltudatot a civilizáció önpusztító tapasztalatával. A vers olvasója három, sebesen áramló mozgást tapasztal. Először érzékelhetővé válik, hogyan alakul át a világ a halál közelségének fény-árnyékában, majd poétikai tapasztalatként megteremti, hogyan formálódik a természet és a társadalom beteg testté, és végül az apokaliptikus látomás ellenpontjaként az élet és a szerelem megvallásával a halál létezést gazdagító, titokzatosságnak mutatkozó evidenciája tárul fel.
„Ma még verset írok, holnap talán már nem írok verset, mert halott leszek.” A versnyitó mondat sokkoló ereje éppen az egyszerűségében rejlik. Ez a kijelentés a hétköznapi tapasztalatok világából indul, és beleszakad a lét végső eseményébe. A nyelvi anyag itt még nem hömpölyög, a mondat grammatikailag tiszta, de fogalmilag meglepő és szédítő. A halál banális történés. Halott költő az irodalom múzeumának panoptikumában. Ez a lírai alaphelyzet kijelöli az egész vers érzékelésmódját: a beszélő a halál felől visszafelé tekintve látja a világot, mintha létezésének minden rezdülését előzetesen halotti maszkba öntve érzékelné. A halálnak van egyfajta intézményi valósága (dögcédula, spárga, borostyánkampó), amely szemben áll a később megjelenő kozmikus, apokaliptikus és anatómiai nyelvvel. A „gipsz-halotti maszkok”, poros mellszobrok: rögzítő technikák, amik megőrzik a test formai lenyomatát, de elveszik belőle a mozgást, az elevenséget.
A képáradás mozgásba lendül: nem pusztán a természet beteg, minden szerves és szervetlen anyag emfizémában szenved. Emfizéma. Aki dohányzik, ismeri, és retteg tőle. Vagy félelem nélkül fulladozik. Az emfizéma súlyos kór, a tüdő krónikus megbetegedése, ahol a léghólyagocskák károsodnak, és rugalmatlanná válnak, ami légzési nehézségeket és légszomjat okoz. A beteg krónikusan köhög és zihál. „Zihál az emfizémás ősz” és „a nehéz növényi tüdőtágulás”: a természet antropomorfizált, de nem romantikus értelemben. Nem egy emberhez hasonló lelket kap, hanem egy funkciójában sérült emberi szervet, egy beteg tüdőt: a lombok „zölden zihálnak”, a ragyogás „lomhán lüktetve szuszog”, a fény tömény tüdővizenyő. Ez a képalkotó eljárás három szinten működik: a természet mint test, a világ mint haldokló szervezet és a lírai én testének kozmoszba vetülő hanyatlása. A sárga, szürke, álomzöld, ezüstzöld, pettyes, vonalas, lemezes, lepkés színnevek biológiai struktúrákat (pikkelyek, lemezek, foltok, peték, szárnyak) idéznek, mintha a világ minden tárgya és élőlénye szövettani preparátumként egy mikroszkóp alatt lenne felnagyítva. Mert a világ minden létezője az anyag változata, a fény pedig nem absztrakció, hanem anyagi feszültség, vibráció. Az anyag nem semleges létező, hanem önreflexív, önmagát átalakító, önmaga ellen dolgozó erő: „Egymást nyiszálja az anyag árnya, s az anyag magánya.” Mintha minden egyetlen ontológiai tengerben hullámozna.
A vers legdrámaibb pillanata (nem a halál az!), amikor az apokaliptikus látomás és a hétköznapi valóság váratlanul egymásba csúszik: a szomszéd kertben játszó ötéves kisfiú fekete műanyag géppisztollyal lő a tyúkra. A gyermeki ártatlanság és a háborús agresszió összefonódása összetett képe a civilizáció nagy betegségeinek. Egyszerre jelzi a kultúra mély agressziómintáinak gyerekkori előképét, a természet erőszakos leigázását és magát a világ teremtését és/vagy evolúcióját ért támadást. A tyúk „sárga mirigyparázs-liliom testnyílásából” előbuggyanó véres tojás mint „véres szemgolyó” jelenik meg: az élet törékeny magja megsebzett, összetört, és mégis egy új teremtmény lehetősége rejtőzik benne. Megvakul a világ. Vagy mi leszünk vakká. Ugyanaz. Akár a teremtés és az evolúció.
A cím: A kedd szemhéja. Egy Juhász Ferenc-vers – úgy tűnik – mindig titok. Látszólagos enigmatikussága abban rejlik, hogy folytonos mozgásban van, mintegy megrohamozza az érzékeinket, nyugtalanná tesz, és munkára kényszerít. Egyszerre állít és tagad, épít és rombol, taszít és vonz. Ha a keddnek van szemhéja, akkor van szeme, arca és teste is. A kedd szemhéja az időt és az embert összekapcsolva a versben kozmikus látványként jelenik meg. Az idő testiesülése azt jelenti, hogy a kedd is képes lesz becsukni vagy kinyitni a szemét, vagy a szemhéján keresztül érzékelni a fényeket. A szemhéj maga az ég („szemhéja a gömbölyű kékre húzva”), ami elválasztja és összeköti a sötétet és a fényt. A szemhéj az a felület, ahol az élet és a halál egybecsúszik. Az a látószög, ahonnan van Élet. Isten. Evolúció.
A vers lényegileg arról szól, hogy mit látunk vagy nem a világból, és mit tudunk vagy nem tudunk megérteni, hogy mi is van a rejtett tartományban, ami egyáltalán nem olyan rejtett. A világ szemhéja/szeme működik: a mindennapi időréteg alatt ott hánykolódik a lét szörnyű, gyönyörű anyagi mélye. A lírai én halálközelsége felfokozza az érzékelést, kitágítja a világot: mindent meghall, meglát, átél, ami a szemhéj mögött zajlik. Mert az anyag, a világ apokaliptikus és fenséges, iszonyú és csodálatos. A rothadás is fenséges, mert az élet része. A halotti ing egyszerre „epesárga” és aranysárga. A gyermek a világ titka, de a gyermek lövi le a tyúkot – a világ eredendő ártatlansága és kegyetlensége egymást feltételezik.
A katonai repülőgép kondenzcsíkja, amely „mint halott agy EEG-egyenese”, a 20. vagy akár a 21. század háborús eseményeinek és erőszakos cselekményeinek jelölője. A felhőcsík egyenese a halál jele, a gép mozgása a világ öntudatlan agyhalálának grafikonja. A gépdarázs, a tükörrózsa-szem és a steril mechanikus állat mind olyan poszthumán organizmusok, amelyek már elszakadtak az élő anyag belső törvényeitől, de mégis élet-utánzatot hordoznak. Az utóbbi években egyre dominánsabb a művészetekben az antropocentrikus (az embert a világ középpontjába helyező gondolkodásmód, amely a növényeket, állatokat és a természeti erőforrásokat az ember hasznára lévő eszköznek tekinti) világábrázolással szembeforduló, poszthumanista ökokritikus szemlélet, melynek eredményeként a poszthumán létmódok (az emberből kialakuló vagy mesterségesen kialakított jövőbeli élőlények, amik a nagymértékű különbségek okán már nem tekinthetők az emberi faj tagjának) többé már nem csupán utópiaként vagy disztópiaként képzelhetők el. Juhász verse – és talán egész költészete – ebből a szempontból is érdekes lehet, és a divatos értelmezések biztos kimutatnák, hogy Juhász versbeszélőinek bajuk van az ember világban betöltött domináns szerepével. Szerintem azonban Juhász inkább arról szól, hogy a domináns szerepbe helyezkedett embernek nem feltétlenül kellene kizsákmányolóként viszonyulnia a földhöz. Az, hogy az ember elnyomóként tönkreteszi lakhelyét, nem a dominanciájából, hanem vakságából következik.
Az sem titokzatos, hogy félünk a haláltól. A vers beszélője saját életét folyamatos fenyegetettségben látja: „mindig azt hiszem, egyszer rám lőnek a sötétből”. A fegyver és az orvlövész képe létezésünk egyik alapélménye: a halál bármikor, bárhonnan érkezhet. Az egyéni félelmen túlmutatva a modern ember léthelyzete: a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzése, és az a tudat, hogy a lét bármely pillanatban megszakadhat. Juhásznál a halál a létezés háttérzaja, amely minden mozdulatot, minden gondolatot kísér. Elválaszthatatlan az élet bármely pillanatától. Nem tragikus esemény, hanem érzékelhetetlenség: „a dörrenést se hallom, a torkolattüzet se látom”. A halál tehát a tudat megszakadása, a percepció folyamatának hirtelen, jelet nem adó megszűnése. Ez összekapcsolódik a vers nyitó gondolatával: a halál nem drámai esemény, hanem egy hétköznapi időbeli pont, amelybe beleesünk. A halál nem különleges napot választ, hanem a legszürkébb hétköznapot. Mert semmi sem különleges benne, és igazából semmi különleges nem történik. Nincs titok. Meghalunk. Ennyi.
A vers zárlatában a lírai én kijelenti: „az a fontos, ami a halál előtt van”, és „tudom: halálomig ember ezért vagyok”. A zárlat intim, testi képében – „édes nyálad íze, emlőid tejíze” – a szerelem, a testiség, az intimitás olyan erőként jelenik meg, amely a pusztulás univerzumában is értelmet teremt. A kedd szemhéja végül nem a halálról szól, hanem az életről: arról a makacs, fájdalmas, gyönyörű ragaszkodásról, amely a „halál árnyékában” a test és a szerelem tapasztalatát teszi végső értékké. Élünk. Talán mégis van titok.
Vissza a tetejére