Saját idő
In memoriam Rentz Mátyás
Van valahol egy hosszú, mély, bonyolult,
tehát lassan olvasható mondat.
Ezzel az egy mondattal kezdődik, mondjuk, a vers.
A próza pedig földút kerékvágásokkal
és a tikkasztó nyárban is eleven
sáriszapos gödröket megkerülő nyompárokkal.
Ha elindulsz ebben a nagy merevenben, eljuthatsz (és vissza)
addig a bizonyos mondatig.
És
pont
ott
egy kicsidég megpihenhetsz.
Ám ahol a mondat véget ér,
kezdődik egy másik,
mert minden egyes mondat újrakezdés.
A sorok hol rövidebbek, hol hosszabbak,
hol egyáltalán nincs sor.
Svenk. Montázs. Vágás.
Hiátusok, hézagok.
És ezeken a szöveghasadékokon át olykor-olykor,
akár Kafka műveiben,
bevillannak a nyerseségében is költői valóság képei,
váratlanul kinyílik ama egyetem rácsos ablaka,
és egy hosszú pillanatra
megszűnik a szimpla szépséguralom,
egy villanásnyi időre megláthatjuk a kinti világot,
amely mindenek ellenére
mindig jelen való lehetőségként létezik,
és az üldözött ember életébe
kicsiny, ezüstös visszfényt lop be.
A magyar rögvalóság díszletei.
És nekünk már nincsenek szabályos történeteink,
csak tojásdad alakúak,
és azok is cukorüvegként porladnak.
A hold, mint nedves sajtgolyó,
oly kerek.
És nincs ma ideje semminek.
Talán arra van időd, hogy elindulj,
mint hólabda a lejtőn.
Rabidő.
Saját-
idő,
-halál.
Vissza a tetejére