„Jól van ez így” (Bistey András: Az arany karperec)
Bistey András: Az arany karperec. Hungarovox Kiadó, Bp., 2022
Dicséret illeti Bistey András Az arany karperec című novelláskötetének szerkesztőjét (neve sajnos nincs feltüntetve az impresszumban) a fülszövegért. E kellően tömör és informatív szöveg azokhoz az olvasókhoz is szól, akik nem vagy alig ismerik Bistey András munkásságát. Megtudhatjuk, hogy Bistey András „sok műfajú író”, az eddig kiadott huszonhárom könyve között vannak hangoskönyvek, regények; írt kismonográfiát, verseket gyerekeknek, fordított műveket olaszról magyarra, magyarról olaszra, sőt könyvkritikáiból is kiadott egy válogatást.
Rövidebb-hosszabb történeteket olvashatunk a bentlakásos idősek otthonában élő öregekről, egy újságíró egy napjáról, a lakáskiadással járó viszontagságokról, az almalopásról, egy hajnali buszozásról, a szomszédi viszonyról, az eltévedésről, a kamaszokról, emlékekről… És folytathatnánk a témák felsorolását, de érezzük, hogy a megformált történetekbe beleszőtt hétköznapi helyzeteknek, cselekvéseknek, jelenetsoroknak, valóságtapasztalatoknak az efféle felcímkézése félrevezető. Mert Bistey András írásai természetesen nem csak erről szólnak. A kapcsolatok okán például szólnak emberi gyarlóságainkról (önzés, irigység, bizalmatlanság, hazugság, gyanakvás, sunyiság, előítéletesség…), az együttélés buktatóiról, anomáliáiról, konfliktusairól, párkapcsolati kudarcokról.
A fedőlap „elbeszéléseket” ígér (szokatlan módon itt, a kötetcím alatt és nem a harmadik oldalon olvasható a kötet szövegeinek műfaji megjelölése), de a tizenhat kisepikai szöveg között csupán három hosszabb lélegzetű akad, azaz terjedelmi szempontból ezek ténylegesen is elbeszéléseknek tekinthetők, a többi műfajilag nehezebben meghatározható, képlékenyebb szövegformálású, anekdotikus, tárcaszerű, a hétköznapi beszédmódot idéző nyelvezetű, könnyed írás, sztori. De a viszonylag jól behatárolható, novelláknak nevezhető történetek némelyike is nélkülözi a klasszikus, történetelvű, poentírozó novellákra jellemző zárt szerkezeti formát és a valódi, a szereplők életének új irányt adó, életeldöntő, drámai eseményt, fordulatot.
A lezáratlan szerkezetre jó példa a legelső, a kötet egyik legsikerültebb novellája, a Szieszta, amelynek szereplői a százados, a mérnök úr és a tanár úr. Mindhárman egy bentlakásos idősotthonban élnek, ebéd után a tornácon ülnek, ejtőznek, beszélgetnek, ugratják egymást. A dialógusokból megismerjük a múltjukat, családi-szociokulturális hátterüket, megmutatkozik jellemkarakterük (a magabiztosan uralt dialogicitás egyébként Bistey valamennyi történetének meghatározó eleme, a közvetett jellemábrázolás eszköze, többnyire nyelvi megnyilatkozásaikkal, beszédmódjukkal, szóhasználatukkal jellemzi a szereplőit). A valamilyen váratlan, meglepő, irányváltó eseményre vagy megnyugtató lezárásra váró olvasónak azonban csalódnia kell, ugyanis egy akár szokatlannak is nevezhető szerkezeti eljáráshoz folyamodik az író: a kompozíciót nyitva hagyja. A nyugalmazott százados és a mérnök véget vetnek a diskurálásnak, elvonulnak sziesztázni, a tanár úr pedig egyedül marad a tornácon. A novella utolsó mondata: „Hirtelen úgy érezte, egyedül van az egész világon, és elfacsarodott a szíve.” Nem csattanó, mégis úgy érezzük, ez a mondat bizony ott van, amit a párbeszédek eddig csak sugalltak, egyetlen, öntanúsító mondatban összegződik: az ebben az otthonban is otthontalan tanár úr lélekállapota, egész örömtelen, társ nélküli, az öregség árnyékában lassan elfogyó élete, nyomorúsága.
A novella nyelvezete szikár, dísztelen. Bistey András szemmel láthatóan idegenkedik a nyelvi cikornyáktól, ornamentikától, gazdaságosan bánik a szavakkal, a tárgyi részletek, a térkörnyezet leírásakor a jelzők közül is a legegyszerűbbeket választja ki, de leírásai ennek ellenére érzékletesek, láttató erejűek. Ez a nyelvi minimalizmus, ökonómia ugyanis nem azt jelenti, hogy Bistey András teljesen kiürítette a nyelvi eszköztárát, nagyon is jól bánik a szavakkal, biztos érzékkel nyúl hozzájuk. Jól jellemzi ezt a következő leírás a Barackvirág című elbeszélésből: „Elsétáltunk a Duna-partra, az Erzsébet hídnál lementünk egészen a rakpart széléig. A vízen jégtáblák úsztak, néha szürkésfehér sirályok ültek a sodródó jégre. A budai hegyek felől dermesztően hideg szél fújt. A Belváros utcáin már nem láttunk havat, de itt még kerülgetni kellett néhány szürkére koszolódott kupacot.”
A Sziesztánál kevésbé sikerült Krimi című novella formailag ugyan zárt szerkezetű, megoldása is van, ám ez a megoldás kicsit kimódoltnak, könnyű ötletnek tűnik. Röviden arról van szó, hogy a meg nem nevezett szereplőnek a kertszomszédja lelopja a fájáról a húszkilónyi almáját, majd miután lelepleződik, azzal próbálja kiengesztelni a károsultat, hogy pár, általa házilag aszalt almával kínálja meg. Értjük a szerző szándékát, aki ezzel az érdekesnek szánt fricskával vélte megemelni a novella zárlatát, de mégsem érezzük csattanónak, mert egyszerűen „nem ül”, és azért nem, mert maga a novellatéma is meglehetősen súlytalan. Persze a történet megismerése után már tudjuk, hogy nem is számíthatunk igazi poénra, ugyanis a cím ironikus, következőleg ettől a „krimi”-től nem is várhatunk valódi, drámai feszültséget.
Mint vérbeli realista és gazdag újságírói tapasztalattal rendelkező elbeszélő, Bistey András olyannak mutatja a világunk működését, amilyennek ismerjük (vagy ismerni véljük), ám ez az ismerősség esetenként mégis képes a reveláció erejével hatni. Emberi reakcióinkra, hétköznapi gondjainkra, helyzeteinkre, életmozzanatainkra ismerhetünk ezekben a mindennapos eseményeket megörökítő történetekben, és a háttérbe húzódó, csupán az elmondásban, tényközlésben illetékes író ránk, olvasókra bízza, hogy továbbgondoljuk-e az olvasottakat, vagy elszakadunk tőlük. Nem véletlen, hogy a huzamosabb emberi együttélés, a magán- és közélet viszonylag zárt, intim vagy kevésbé intim terei (lakás, munkahelyi, családi környezet) e novellák legjellemzőbb színhelyei (Szieszta, Reggeltől estig, Amikor még háziúr voltam, Attila koporsói, A bűnös), de három olyan történet is olvasható, amelyeknek témája az utazás, zárt terei a busz és a vonat, novellaszereplőinek érzelmi állapotát pedig az összezártság vagy úton levés, a határhelyzet, a köztesség, a futó találkozások élménye határozza meg (Hajnalban, Szent Hilárion utolsó utazása, Őszi utazás). Ezek azok a novellák, amelyekben ugyanakkor Bistey óvatos kísérletet tesz a valóságtól való eltávolodásra. Ez a törekvés leginkább a nyitott szerkezetű, mozaikos felépítésű, egyes szám első személyben íródott Hajnalban című novellában figyelhető meg, amely az egyik legszemélyesebb. A hajnali buszjáraton utazó szereplőjét el-elnyomja az álom, de meg-megébredve a külső történésekre is figyel: „Lassan elnyom az álom, érzem, hogy a világ egyre szűkül körülöttem.” Jellemző, hogy az álom és ébrenlét határszituációjában is érzékletesen valóságosaknak hatnak az álom- és emlékképek, Bistey András ugyanis még résnyire sem nyit ablakot az irracionálisra, számára ez szinte világnézeti, elvi kérdés, ennek még az írásaiban sem ad teret. Jenei Gyula 2011-ben készített interjút az akkor a hetvenedik életévében járó íróval (Eső, 2011), aki erről a következőt mondta: „Én a világos, tiszta dolgokat szeretem. Írásban is. Ha azt mondják, hogy ez túl egyszerű, mert nincsen benne titokzatos, misztikus, vagy ilyen-olyan csavar, azt mondom, nem baj. Jól van ez így.”
Bistey Andrást műveinek kritikusai szinte az első prózakötete megjelenésekor elkönyvelték „realista írónak”, és ezzel a besorolással nehéz is lenne vitatkozni, legfeljebb arról kezdeményezhetnénk diskurzust, hogy milyen mélységű ez a realizmus. Vasy Géza sommás megállapítását mindmáig érvényesnek tekinthetjük: „Bistey András láthatóan a realista ábrázolásmód híve. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismeri s esetenként nem alkalmazza a modern epika másfajta eszközeit is, hanem azt, hogy a középpontban a realizmus áll. Alkata mintha kényszerítené is arra, hogy élményközpontú legyen a legtöbb írása. Nem valamiféle önéletrajzi jellegre gondolok itt, bár néhol ez is felismerhető. Inkább arra, hogy az itt és most személyesen átélt vagy többnyire közvetlenül tapasztalt valóságélmény adja írásainak alapját.” (Jászkunság, 24. évf. 2. szám)
Ha Az arany karperec legjobb darabjaihoz, magaslati pontjaihoz igazodva értékeljük a dimenziókat, akkor azt mondhatjuk, éppen elég mély az a valóság, amelyet az író ábrázol, csak legyen szemünk ebbe a mélységbe tekinteni. És akkor például képesek leszünk megérteni és méltányolni a kötet utolsó, minden bizonnyal legerősebb novelláját, A bűnöst, amelyet nemcsak a merész témaválasztás miatt kell dicsérnünk, hanem azért is, mert ebben a novellában jutott el a legmesszebbre az író a realista lélekábrázolásban. A halálosan beteg fia utolsó, merészen bizarr kívánságát is teljesíteni kész anya az önfeláldozó gesztusával már-már a görög sorstragédiák végzet sújtotta nőalakjainak magasságába emelkedik.
Vissza a tetejére