Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive. Scolar Kiadó, Bp., 2021

„A délvidéki származású József Attila-díjas költő legújabb kötete – az utóbbi években – magyar folyóiratokban (Jelenkor, Kortárs, Hitel, Élet és Irodalom, Ex Symposion, Tiszatáj, Híd, Eső) megjelent elbeszélő költeményeit tartalmazza” – ekként hirdeti az egyik legnagyobb könyváruház Fenyvesi Ottó legújabb verseskötetét, a Paloznak overdrive-ot.

Elsőre kissé talán meghökkentő a fentebb idézett ajánlás műfaji besorolása, hisz a hagyományos műfaji rendszerben helyezi el a „poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcho-líráját” (Virág Zoltán) művelő szerző könyvének darabjait. Ha akárcsak beleolvasunk a kötetbe, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy Fenyvesi szövegei a szó szoros értelmében nem elbeszélő költemények, még ha rendelkeznek is az egyik legtradicionálisabb műfaj némely jellegzetességével: hosszúak, esetenként adott az első személyű narrátor, az elbeszélői hang, ilyen-olyan cselekménysor, a beazonosítható – valós – tér és térképzetek, a történelmi és a megélt  idő… – ámde hiányoznak a hagyományos elbeszélő költemények biztos viszonyítási-igazodási pontjai, például a kezdet és a vég; fragmentáltak, mondhatni, „hibás” a konstrukciójuk, szerkezetmegoldásuk, és akkor az egyéb „szabálytalanságokról” még nem is szóltunk… 

„Szabálytalan”, de legalábbis szokatlan, talányos maga a kötetcím is, amelyet a könyv egyik méltatója (Orcsik Roland) egyenesen „provokatív”-nak nevezett. Tény, nem egykönnyen megjegyezhető, felidézhető, paradox módon azzal kelti fel az olvasó érdeklődését, hogy várakozást kelt, nem tudhatja, mire számíthat; nem adja a kezébe az értelmezés kulcsát, ezt az elmemunkát neki kell elvégeznie, akár úgy, hogy rákeres a címbe emelt kifejezésekre, és ezeket megpróbálja egyenként, majd együttesen értelmezni. De megspórolhatja a fáradságot, ha magához a szerzőhöz folyamodik mérvadónak tekinthető nyilatkozatért, eligazításért (akiről tudni kell, hogy a képzőművészet és a zene felől érkezett az irodalomba): „A címadó vers a woodstocki rockerek (Canned Heat) és a paloznaki szőlőhegyen megrendezett dzsesszpikniken fellépő „diszkóegyüttesek” (például az Earth, Wind and Fire) közötti életszemlélet kibékíthetetlenségéről, ellentétéről szól, valamint konkrétan arról, hogy defektet kapott a biciklim, és tolom haza, Paloznakról Lovasra. Maga az overdrive szó annyit jelent: hajszolni valamit. Ugyanakkor olyan jelentése is van, hogy az elektromos gitár hangját nagyon eltorzítjuk.” (Hegyi Zoltán interjújából. VEOL Veszprém megyei hírportál, 2021. 08. 29.) Én a címet úgy fordítanám le – hogy ne maradjak adós az értelmezéssel –, hogy „fékezett sebességgel”. Ebben a jelzős szintagmában szerintem jelen van az a kettősség, amelyről maga a szerző is beszél.

Fenyvesi Ottó mindig is kedvelte a nagyszabású, hiányokkal szabdalt kompozíciókat, már a bemutatkozó verseskötetének (ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon, 1978) gerincét is hosszú, sodró lendületű szabadversek képezték (talán nem véletlen, hogy a kezdő költőnek az egyik példaképe Juhász Ferenc volt), a tíz évvel később megjelenő Kollapszus a feszültségekkel terhes, abszurdnak, megfejthetetlenül töredezettnek, sivárnak vagy kaotikusnak érzett világ jelenségeit, látványelemeit, világlátását, személyes és posztmodern tapasztalatait, életproblémáit, érzéseit komponálta ugyancsak nagyszabású versegészekbe, a kollázstechnika eljárásait idézve, alaposan próbára téve a hosszúvers teherbírását.

Az új kötetének egyik versében (Ahogy Tandori) idézett és megidézett Tandori Dezsőtől tudjuk: a vers rövidsége vagy hosszúsága nem „műfaj” és nem „forma”: „a hosszú vers minden korban: lehetőség” (Az erősebb lét közelében, Gondolat, 1981). Fenyvesi számára lehetőség arra, hogy megvalósítsa azt az ars poeticának is tekinthető ambiciózus törekvését, költői szándékát, amelyet még 1992-ben fogalmazott meg az egyik naplójegyzetében: „Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól.” Majd három évtizeddel később megjelenő kötetének alcímében három szóban tömöríti, írja körül a tárgyát: „Látomások, álmok, konkrétumok.” Programnak ez nem is kevés. Szintén Tandoritól tudjuk, hogy a hosszú- és félhosszú versben – anyagszerűen – több fér el, azaz elférnek az idézett naplójegyzetben, később az alcímben megnevezett tartalomelemek is.

Sokrétű és sokszálú az az életanyag, tárgy és téma, élettény és reflexió, lírai és epikai elem, amelyet Fenyvesi a hosszú- és félhosszú verseibe beemel, egyberendez. Nyilván ez a sokféleség magyarázza, hogy esetenként úgy tűnhet, hiányzik a nyelvi homogenitás, a koherencia, ezeknek a verseknek egyszerűen nincs centrumuk, a költészet határait feszegetik. A szorosabb olvasat során persze rájövünk arra, hogy koránt sincs így, egyszerűen nem ismertük fel e szövegek szerkezeti elvét. Erre hívja fel a figyelmet a második kötet egyik recenzense is: „A versmondatok, közlésegységek látszólag esetlegesen, szervetlenül kötődnek egymáshoz, de ha közelebbről is pillantást vetünk rájuk, érzékelhetővé válnak azok a gócpontok, amelyeknek vonzáskörében a szövegek szóanyaga kavarog.” (Utasi Csaba: Túl a naivitásan. In: Vér és sebek, Forum, 1994)

A multimedialitás iránt fogékony, a társművészetek felé nyitott, a zene vonzásában alkotó kollázsművész költőnek immár védjegyévé vált, sajátos  poétikai, szövegalakító eljárásaira ismerhetünk az új kötet szabadverseiben is, habár meglátásom szerint e kötetében prezentált szövegei kevésbé fragmentáltak, nem annyira hézagosak, mozaikosak, „határsértők”, és jóval visszafogottabb, már-már alig érzékelhető  a versek nyelvi anyagát alakító, érzelmi-hangulati tartalmát meghatározó indulat, revolt is, amelynek okán a régebbi versek kapcsán talán joggal nevezhette a kritikus Fenyvesi költészetét „anarcho-lírá”-nak.

E tizenhét hosszú, életrajzi ihletésű vers nekem azt üzeni, hogy az egykori „bőrdzsekis”, öregedő költő, jócskán túl a hatvanon elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy életének határpontjáról visszatekintsen, az összegzés szándékával, az alkotás terhes, de vállalt kényszerével: „Mondani már sok mindent / nem érdemes. És mégis egyre / csak mondom, szavaim // ismétlem a részeg lódarazsaknak.”  (A római úton) A számvetést előhívó élethelyzet magyarázhatja, hogy az iróniát, a groteszket némileg háttérbe szorította az enyhe mélabú és a nosztalgia: „De kihez beszélek egyáltalán? / A romok falán tétovázó árnyaknak? / A fül nélküli baglyoknak? // A vonuló tarka madaraknak? / Mit mondani kéne: semmi. / Nincs cél, már csak út van.” (Ua.)

A kötet kitüntetett fogalma az idő, a sokszori ismétlődés révén a kulcsszó rangjára emelkedik, e motívumnak  többféle változatával, aspektusával találkozhatunk a kötetben: „az idő tiktakolt” (Chlorophylle és Minimum), „végtelen időkarambol” (1968), „sok bajunk volt az idő mértékével”, „versenyt futottam az idővel / elhagytam a múltat és a jelent”, „sok baj lesz az idővel” (Amerikai graffiti), „Az évek a múltba mosódnak, / a memória örök jelenné sötétül”, „Nincs már, ami volt”, „tűnt idők néma emléke” (Folyamatos jelen), „csak lazán suhanjunk az időben” (Tolnaival a Riviérán), „a nevenincs jelenbe érkezünk” (Ahogy Tandori), „nem értem, mi baj az idővel” (Appendix), „az idő hamut havazott” (Andreas ante portas), „az idő visszafordíthatatlan” (Kileng a tó), „Az idő vasfoga mohón morzsolgatta”, „Kizuhantunk a múltból”, „zuhantunk vissza a jelenbe” (Örökzöld Szabadka), „Az élet mélyen a múltban gyökerezik”, „A múltat a közöny felzabálja”, „Az idő már túljár az eszünkön, / eliszkol egy svéd erdő mélyére” (Automatikusan Domonkos Istvánról), „Elindult visszafelé az idő”, „Baj van az idővel” (Paloznak overdrive), „Fölöttem idő kanyarog”, „Új idő, új rend közelít” (A római úton).

A hagyományos számvetés-, időszembesítő versekben általában az idő hármassága (múlt-jelen-jövő) jól felismerhető, e versek idő- és értékszerkezete átfedi egymást, Fenyvesi versei esetében azonban nem beszélhetünk ilyen átfedésekről, minthogy egyből szabott verset keresve is alig találni az opusban (jelen kötetben az ódaira hangolt A Néma Harcosok Sziklája a kivétel), az időjelzések a verseknek a legkülönbözőbb (nem feltétlenül hangsúlyos) pontjain bukkannak fel, a kötetegészen belül egyfajta szemantikai hálót szőve, melynek legfontosabb csomópontját a „sok baj lesz az idővel”, illetve a „baj van az idővel” idézetek jelölik.

Az idő a kötetnyitó versben, a gyermekkor és kora kamaszkor képregényvilágát megidéző Chlorophylle és Minimumban „tiktakol” és „vadul forgott körbe”, az utolsóban, az utazástoposzra építő A római úton címűben azt olvassuk, hogy „új idő közelít” (iskolás megközelítésben: az életútnak egy új szakaszához érkeztünk, valami más veszi a kezdetét). Az idő perszonifikálása arra utal, hogy teszi a feladatát, elvégzi a dolgát, megélt időként nemcsak bennünk, hanem – másfajta minőségben, amolyan isteni entitásként – rajtunk kívül és fölöttünk is ott van. 

Az idő egyre gyorsul („Fülünkben, szemünkben peregtek / a képek”), az órával mérhető, fizikai időnek egységei vannak, a naptár 1962-t mutat, a kora gyermekkor (kép)regényes korszaka ez („Képregény volt az élet”), de a testvériség-egység eszméjétől áthatott egykori, titói Jugoszlávia hőskorszaka is, hat büszke köztársaságával és a korlátozott autonómiájára nemkülönben büszke két tartományával, a hős partizánokról elnevezett intézményeivel, utcáival, tereivel, pattogó ritmusú indulóival; refrénként ismétlődnek a talányosnak tűnő sorok, „Antracit egy ócska teáskannában / töltötte életfogytiglani börtönbüntetését” (mint sikerült kiderítenem: Antracit egy gonosz patkány, az egyik képregény szereplője; köszönet a segítségért Szabó Palócz Attilának, aki a korabeli vajdasági magyar nyelvű képregényekről írt alapos, átfogó tanulmányt). Aztán kisebb ugrás az időben, 1968, „kamaszkorom legszebb nyara”, focizás, szerelem, „bimbózó lányok árnyékában”, palicsi táncos esték, és hát az első, életre szóló zenei élmények, „A Beatles már tarolt a toplistákon, / olyanok voltak még, hogy Getno, / Shadows, Beach Boys, Animals, / Spencer Davis Group, Monkees, Doors, / Creedence Clearwater Revival és Jimi Hendrix” (1968). És tovább az időben, ifjúság (és fontos színhelyek, mint az újvidéki Ifjúsági Tribün a Katolikus portán), 1973 nyara (a költő egy idevágó naplójegyzete 1996-ból: „A cél továbbra is a boldogság, úgyhogy marad a nyár. Mint évszak”), feltárul a „vizuális paradicsom”, színre lépnek az első mesterek (megannyi jeles délvidéki képzőművész, Benes József, Csernik Attila, később Ács József, Sáfrány Imre…), történetek sorjáznak, meghatározó, sorsformáló események zajlanak, életre szóló barátságok köttetnek (többek között Sziveri Jánossal, aki ekkor még a szerzőhöz hasonlóan képzőművésznek készül, csak  később kezd verseket szerezni, és lesz majd a legendás  Új Symposion utóbb menesztett, csúfosan meghurcolt főszerkesztője, az Appendix c. versében az ő „nyomába szegődik”). 

A zene és a képzőművészet után az irodalom a harmadik nagy kaland, írók, költők, kalandorok – és most következhetne a névsorolvasás, de a korlátozott karakterszám miatt az hommage-versekben megidézettek közül néhányat nevesítek csupán: Tolnai Ottó, Domonkos István, Zalán Tibor, Tandori Dezső, Mózsi Ferenc, Szűgyi Zoltán, Fogarassy Miklós… és a holdudvar, a borozások, anekdotizálások, sztorizások…

És akkor még szólni kellene a toponímiákról (Gunaras, Topolya, Palics, Újvidék, Veszprém…), mert egy nagyszabású rekapituláció, ahogy az időtől, úgy a tértől sem lehet független: az út valahonnan valahová tart, általában van kezdő- és végpontja, de előfordulhat, hogy „nincs cél, már csak út van” (Paloznak overdrive); az utazás történhet a jelenből a múltba, és utazhatunk vízen, levegőben, földön, hajóval, repülővel, gyors autóval, de akár durrdefektet kapott biciklivel is, fékezett sebességgel haladva...

E tetszetős küllemű könyvecskének, e remek és olvasmányos verseskötetnek a tanúsága szerint: elindul egy ember Moholgunarasról, majd nagy-nagy kacskaringók, kitérők, hosszabb-rövidebb pihenők után megérkezik Veszprémbe – hogy megtalálja az idegenben az otthonát.