Asztal, két szék
Benedek Szabolcsnak
Malom utca 4.,
hetedik emelet.
Háttal ülsz az
erkélyre nyíló ablaknak,
késő délután,
megvilágít az üvegen át
rézsút bevágó fény,
kinn a kötélen
száradó ruhák, félig
elfedik a kilátást,
a nagy kerek asztal tele
könyvekkel, ezeket
mind feltétlenül el kell
olvasnod,
naná, és még ezt is,
meg ezt is,
emezt is,
alap,
na de
várj csak,
mindjárt hozom,
ha megtalálom
ebben a nagy
felfordulásban.
Beszélek,
beszélek,
be nem áll a szám,
közben figyellek,
követsz-e,
az az érzésem,
a füled elnyeli
a hangomat, és
nemcsak a szavaiddal,
de egész testeddel
válaszolsz,
a széken hátra- meg
előre-
döntve magad,
igen,
nem,
igen,
nem,
előre-
hátra,
úristen, csak ki ne
törjön a lába,
aggodalmaskodom
magamban, igazán
sajnálnám, ha baja
esne, a párjával együtt
ez volt az első
közös újvidéki
szerzeményünk, magunkkal
együtt menekítettük ki
a háborúba ájult
Szerbiából,
szinte az ostromgyűrűből,
a hazából a honba,
de szerencsére
erős szék ez,
tömör tölgy, nagyobb
súlyoktól sem
roskadna össze, de
nem ám, nyugtatom
magam, egyre
újabb és újabb
könyveket pakolva
a nagy kerek
(szintén újvidéki) asztalra.
Malom utca 4.,
hetedik emelet.
Kerek asztal, két szék,
könyvek szanaszét.
Nemrég óta tanítok
a Vargában, azaz
csak tanítanék,
mert nem tudom még,
hogyan is kellene.
Mindennap éjfélig,
éjfél utánig készülök a
másnapra,
írom az óravázlatokat,
egyre szaporodnak
a papírlapok, telnek
a füzetek, álmomban
hexameterekben beszélek,
Berzsenyivel és Csokonaival
birkózom, jegyzetek kása-
hegyén próbálom átfúrni
magam, szinte belefúlok
a betűtengerbe,
próbálok partra evickélni,
megkapaszkodni, de
nem tudom megvetni
a lábam, újra és újra
visszacsúszok, beleragadok
az iszapba…
Ma már tudom,
barátom,
nem a Vargában
lettem tanárrá,
hanem akkor és
ott, rád és
a billegő szék
lábára figyelve.
Hogy ennek már
harminc éve?
És te már ötven?
Hagyjuk az éveket.
Hogy azon
a bizonyos napon
megszülettél,
Budapesten
szolnokinak,
csak az számít.
Azóta az asztalt
elajándékoztuk.
De a szék még
megvan.
Az a szék még
meg.
Vissza a tetejére