Rossz hasonlatok
Olyan vagyok, mint az ágyúszó,
Olyan, mint egy szétlőtt város – írtam
pár napra rá, hogy megszületett a fiam.
Hossza 60 cm. Súlya 4700 gramm.
Mit írhatnék még róla? Most éppen alszik.
Nincs jogom álmába ártani magam.
Kerestem a szavakat a háborúra.
Egy sor tetszetős képet
sikerült kiötlenem.
Megannyi rossz metaforát, hasonlatot.
A grafitszürke táj fölött
szétlőtt hasú felhők.
A nincs-égen
Isten kiradírozott képmása.
Hullaházak,
felravatalozott fák.
Idegenné váló arcok
egy idegenné váló hazában,
idegen lakásban.
Virágok néma sikolya.
Nélküled-lét.
Aztán megpillantottam
egy éhes kutya szemében. És feladtam.
Azontúl már nem akartam jó verseket írni
a háborúról. Sőt verset sem
akartam már többet írni.
De ahogy szálltak a behívók,
annál többet beszéltünk, beszélgettünk
róla. Fojtó cigarettafüstben,
borgőzösen, romkocsmákban.
Kialvatlanul, mert rettegve,
hogy ránk találnak,
éjszakánként alig aludtunk
valamicskét. Minden neszre ugrottunk.
Kopognak, dörömbölnek az ajtón, visznek
Vukovárba.
Aztán nem mentünk többé romkocsmákba sem.
Már ott is kerestek bennünket a behívókkal.
Sem verset írni, sem beszélni nem akartunk már
a háborúról.
Csak túlélni szerettük volna.
Csak menni el, innen el,
minél hamarabb.
Mert már nem hittük, hogy vége szakad egyhamar.
Ismertük jól a háborús narratívát – a romkocsmákban
kitárgyaltuk alaposan –, tudtuk, hogy „permanens”.
Vagy ahogy Kovács apó mondogatta: sosem lesz már
vége, már megint lőnek, bassza meg. – Imigyen
emlékeztetve bennünket, hogy a háború
transzgenerációs tapasztalat.
Már sosem lesz vége,
bassza meg.
Vissza a tetejére