Vajon hová tart? (Nagy Milán László: A szekér)
Nagy Milán László: A szekér. Orpheusz Kiadó Kft., Bp., 2024
Bő egy évvel a debütáló verseskötete, a Kapunyitási pánik (2023) után jelent meg Nagy Milán Lászlónak A szekér című regénye. A két kötet műfajilag különbözik ugyan, de különneműségük ellenére számos rokon vonást mutatnak: hasonló a látásmódjuk, sőt helyenként a beszédalakításuk is: a költőiben ott a narrativitás, a történetmondásban a költői, és mindkettőben ott van – az egyikben közvetlenebb módon, a másikban kicsit bújtatottan – a megnyílás, a vallomásosság. Ez a vallomásosság azonban nem a klasszikus, retorikusan emelkedett önfeltárás hagyományához kapcsolódik, hanem inkább a modern, ironikusan önreflexív prózaíráshoz, amely a fikció és az önéletrajz határán mozog. Nem véletlenül írja Horváth László Imre a verseskötet fülszövegében: „Egy fiatalember mesél. Magáról mesél, magát ismeri, érdekli is ez a dolog, hogy „ismerd meg magad”; mániákusan érdekli (…) Nagy Milán szépen mesél, érett és természetes költészettel.” Azaz vitathatatlanul létezik átjárás Nagy Milán költészete és prózája között; valamiképpen mindkettőben – a versekben és az autofikciós prózában egyaránt – személyes élettörténéseit írja meg, és kísérletet tesz az önmeghatározásra (talán nem véletlen, hogy regénye elbeszélő főszereplőjét Nagy Milán Lászlónak hívják), mégis hiba lenne a regényét a verseskötete felől értelmezni. Ami e könyvekről bízvást megállapítható: mindkettő biztató, sokat ígérő bemutatkozás.
Könyves szekerekkel a főváros forgalmas csomópontjain és a vidéki városok közterületein is szinte bárki találkozhatott már. 2013-ban alakult a Könyvmentők civil szervezet azzal a céllal, hogy megmentsék a feleslegessé vált, de értékes használt könyveket, hogy azok olcsón, könnyen elérhető formában az új olvasókhoz kerüljenek. Kiselejtezésre ítélt könyveket gyűjtenek könyvtárakból, iskolákból, magánszemélyektől és különböző adományokból, majd azokat átalakított szekereken, megfizethető áron terjesztik. Azt, hogy ilyen szekérre utal a cím, a színátmenetes fedőlap illusztrációja egyértelműsíti, a kép egy könyvekkel alaposan megrakott, mozgásban lévő szekeret ábrázol, amely a dőlt kompozícióban mintha kibillenő helyzetben lenne, könyvek „repülnek le” a szekéroldal polcairól, hullanak ki a rakteréből. A dőlt, diagonális elrendezés dinamizmust sugall: a szekér úton van, történések vannak, bármi megtörténhet.
A regénybeli szekér azonban valójában semmiféle kapcsolatban nem áll a jól ismert irodalmi toposszal, ez a szekér ugyanis nem halad sehová, nincs tehát szó sem térbeli, sem időbeli, sem benső, spirituális utazásról, még ha a múltbaniság és a spiritualizmus egy-egy rövidke epizód révén be is épül a meglehetősen laza szerkezetű, mozaikosan, epizodikusan építkező, a tapasztalati valóságra épülő, önéletrajzi hátterű, tehát akár autofikciósnak is nevezhető regény cselekményébe. Vele és körülötte, a térkörnyezetében, egy jól behatárolt helyszínen történnek a dolgok, a szétszórt cselekménymozzanatokat ez a központi motívum köti össze.
A regény jelenben játszódó cselekménye meglehetősen szegényes: Nagy Milán László – aki beépített narrátorként, alanyi elbeszélőként részese, alakítója a cselekménynek – és édesapja, Zoltán működtetik a Szolnok frekventált helyén felállított könyvszekeret. Kezdetben úgy tűnik, „fut a szekér”: bőséges a választék, és a jó emberismerettel, valamint kiváló kommunikációs készséggel megáldott apának sikerül a szekérhez édesgetnie a szolnoki és környékbeli könyvbarátokat, az antikváriumok fanatikus látogatóit, de aztán váratlanul rossz irányt vesznek a dolgok, a Könyvmentők koordinátora, Deres Dénes a könyvek túlárazása és egyéb – valós vagy mondvacsinált – szabályszegések miatt megvonja az engedélyüket. Zárt üzlethelyiség után néznek, de kudarcot vallanak, ugyanis kiderül, hogy „a könyvszekér ereje az utcai vásárlásban, az azonnaliságban rejlett”. Még a legelvakultabb törzsvásárlóik is elmaradoznak, az újabb üzleti terv pedig a bürokrácia packázásai miatt elbukik.
A fő cselekményvonal mellett van egy másik, amely vele párhuzamosan halad, és amely a regény főalakjának, az elbeszélésszereplő narrátornak, Nagy Milán Lászlónak az önkereséséhez kapcsolódik. Ebben ott érezni egy fejlődésregénynek a kezdeményét, amely azonban a rövid terjedelem miatt (120 oldal) sem teljesedhet ki. És azért sem, mert az ironikus-szatirikus jelleg, a nyelvi regiszterek váltogatása, a karikírozás, a kifejezett fragmentáltság ettől újra és újra eltéríti. „Hogy bassza meg a büdös kurva élet, de jó dolgod van”, mondja egy helyütt az apa kedveskedő (?) szándékkal, hogy pár sorral később már Ady és a Vér és arany kerüljön elő, majd egy rövid lírai kitérő következzék a napsütésről és a tenger kékjéről. A nyelvi nyerseség egyszerre hitelesíti és karikírozza a figurát, a regiszterkeverés pedig a groteszk hatást erősíti. A nyelvi heterogenitást kiegészíti a populáris zsánerek és a magas kultúra termékeinek egyidejű jelenléte, a paratextualitás; a bulvár és a lektűr világa mellett ott a Biblia, Ady, Radnóti, Dosztojevszkij; Chopin egyfelől, másfelől slágerszövegek, Balázs Klári és Korda György; Berki Krisztián, Sandra Brown… A családi jelenetek, a bibliofilek terelgetése, a könyvvadászat, az üzleti túlélési praktikák, a szerelmi hódítások és csalódások keverednek a narrátor (ön)reflexióival, megjegyzéseivel és groteszk túlzásaival.
Nagy Milán László írói érdeme, hogy a terjedelmi korlátok ellenére is mindezeket a hatástényezőket felhasználva képes megjeleníteni egyfajta kor- és kórképet, felvillantani a vidéki élet mindennapjait, visszásságait, s közben a kultúra és a banalitás, a tragikum és a komikum folyamatos összeütköztetésével teremteni egy sajátos, posztmodern szövegvilágot. Elbeszélésmódjában az ún. „farmernadrágos próza” stílusjegyei mutatkoznak meg, amely a laza, hétköznapi beszédet és az önreflexív, ironikus helyzetábrázolást ötvözi (ilyen például Kerouac vagy Salinger stílusa). Több kortárs elbeszélőhöz hasonlóan ő is ennek az eszköztárából merít, erre utal a többrétegű nyelvi regiszter, a közvetlen, élőbeszédszerű narráció is, valamint a helyenkénti alulstilizáltság, a zsargonnyelvezet, a vulgaritás, a különböző stílusminőségek (humor, szatíra, szarkazmus, irónia, gúny, groteszk…) keverése.
A költőként már bizonyított Nagy Milán László írói erényei közé tartozik a különböző szóképek innovatív alkalmazása is. Olykor-olykor megakasztja a figyelmünket egy-egy szokatlan, telitalálatos hasonlata, mint amilyen pl. a regény 60. oldalán olvasható: „Mint egy Hieronymus Bosch-látomásban szereplő jelentéktelen alak, örök létezésre ítélve bolyongtam egy rémálomszerű, devalóságosnak tűnő lidérces világban.” A 69. oldalon találunk egy hosszabb bekezdésnyi, a verseket író Nagy Milán Lászlót idéző, komplex (metaforikus) képet Szolnok ikonikus gyaloghídjáról: „A kivilágított Tiszavirág hídon haladtam, ami madártávlatból egy női nemi szervre hajaz. Innen, fentről nézve a hüvelynyílásnál jártam. A máskor kerékpárosoktól és rolleresektől hemzsegő, nyikorgó híd néptelen volt. Kongott a katolikus templom harangja, alattam hömpölygött a sötét víztömeg. Nem sokkal életem legjobb dugása után magányosnak éreztem magam. Hiányzott a puha ágy, a meleg szoba, amely anyaméhként védelmezne, elzárva a külvilág zavaró ingereitől. Tudtam, hogy az egész csupán a kémiai anyagok egyensúlyának felborulása az agyamban, végső soron káprázat az érzelmi életem, melyet az éhség és az önzés működtet, kivéve a szüleim iránt érzett szeretetet, mert az állandó és érdekektől mentes. Mind a saját érzelmeink hálójában vergődünk, gondoltam, elhagyva a híd csiklóját.” Elsőre úgy tűnhet, a szerző túlzottan megterhelte az egyszerre több irányba is mutató, érzékletes/érzéki leírást, beleágyazva a provokatív, szenzuális és mélyen szimbolikus tartalmakat, de a megfogalmazásmód könnyed eleganciája meggyőz bennünket, hogy ezek az elemek igenis beleillenek a képbe, nem egymás ellen feszülnek, hanem egymást erősítik: a testi öröm és az utána következő lelki üresség, kiüresedés, az anyai védelem hiánya, az érzelmek kémiai alapja és az önmegismerési törekvés mind egy íven mozognak. A híd tehát nemcsak fizikai építmény, hanem egyszersmind a belső világ, az intimitás és az érzelmi ősforrás allegóriája is.
A regény főalakja ugyan az írói pályára készülő, és ekkor már a regényét író Nagy Milán László, de a sorozatfüggő, „absztinensként a zabálásba menekülő” apa figurája is centrumközeli helyen van. Bravúros a jellemének az ábrázolása: egyszerre komikus és zsarnoki. Evési szokásai, cinikus megjegyzései, rögeszméi, humora groteszk módon jelenítik meg a családi autoritást, „ezzel szemben esze vastag, zsíros sztékeken járt. Nem voltak nagyratörő álmai, kényelemre és nyugalomra vágyott”. (26. o.) Közvetlen környezetében találunk egy sor karakteres epizódfigurát: az alvászavaros feleségét, munkatársait és törzsvásárlóit, a bivalyerős, enyhén értelmi fogyatékos Attilát, Alit, a „kicsiny jemeni közösség pillérét”, Sanyit, „a város két lábon járó Bibliaautomatá”-ját, Márkot, az önjelölt könyvárust, Nomádot, Zsokét, Richter urat stb.
A regénybeli szekér nem tart sehová, mondhatni, korunk jelképe, rakterében az olcsó áruvá silányult vagy feleslegessé vált könyvekkel, amelyek egyre kevesebbeknek jelentenek értéket, egyszerűen nem „rendszerkonformak”. A terjesztők részéről merő önámítás, hogy küldetést teljesítenek, a delíriumos részegségében magát az ótestamentumi Jónásnak képzelő Deres nevetséges és groteszk figura, ahogy a kutyájának fellengzősen prófétál: „Felesküdtem, hogy eltörlöm az analfabetizmust, szobrok fogják dicsőíteni láthatatlan munkámat. Mert minden egyes megmentett cigány gyerek, aki megveszi a Bibliát valamelyik szekéren, és minden egyes öngyilkos gondolatokkal küszködő olvasó, aki oltalomra lel a könyveink között, nekem köszönheti az életét. Én vagyok a kiválasztott, a tanító, a próféta, az Úr igéje.” (84. o.)
Vörösmarty nyomán mi is megkérdezhetnénk: „Miért e lom?” Minek a könyvek?... Nagy Milán László regényének haszonelvű könyvterjesztői szerint arra valók, hogy eladják őket, mielőbb túladjanak rajtuk. Minden más önáltatás. Miután hasztalan kilincselt, nem tudta kijárni az újabb engedélyt, főhősünk anyja (aki jóval határozottabb, energikusabb a „nyúzott, leharcolt” apánál) a sorozatos kudarcok után líraira hangolt rezignáltsággal állapítja meg: „Az apró, levegőtlen irodában egy szabálykövető hivatalnok lefejezte a könyvtornyot, melyet megmászva az olvasó elláthat a hétköznapi tartományon túlra, oda, ahol a rengeteg mondat, gondolat, világkép összeáll valami megmagyarázhatatlanná.” Milán rövid, őszinte válasza kijózanító: „Dehogy, szimplán jól kerestünk vele, jó biznisz volt.” (99. o.)
Habár A szekér főhősének sincs ínyére az a világ, amelyben élnie adatott, a „farmernadrágos próza” hőseihez hasonlóan ő sem vállalja a nyílt konfrontációt, pontosabban a lázadásnak egy sajátos formáját választja: a kivonulást. Hogy hová, arra a regény utolsó szava adja meg a választ: „az ismeretlenbe”.
Egy első regénynek ennél nem is lehetne jobb zárszava, mert várakozást kelt, kíváncsivá teszi az olvasót: vajon hová tart Nagy Milán László?
Vissza a tetejére