A Mester az utóbbi időben kicsit kelletlenül vállalt fellépéseket. Nem afféle sztárallűr vagy nagyképűség miatt - nyűgnek érezte a szaporodó meghívásokat. Szeretett emberek előtt beszélni, szerette a pódiumot, a művelődési házak nyikorgó székein ülő közönséget, élete fontos elemének tekintette a tanítást, ám mégis, egyszerre úgy érezte: nem kellene elfogadnia minden meghívást, hiszen a sok utazás és az estek elvonják idejét és energiáját a tényleges munkától, a kutatástól, amelyet pedig a tanításnál is fontosabbnak tartott.

Rosszkedvűen tápászkodott föl a meditatív gondolkodásra inspiráló fotelből, miután a fia az előszobából bekiabált, hogy megint az az izgatott férfihang keresi telefonon. Átlépte a porszívó zsinórját, kikerülte a menyét, és kicammogott a nagyszobából.

Fölvette a tükör előtti kisszekrényről a telefonkagylót, beleszólt:

- Tessék.

- Jó napot, Mester - Buzássynak a vonal másik végén be sem kellett mutatkoznia, a hangszínéről lehetett tudni, hogy ő az -, elnézést, hogy megint zavarok, tudja...

- Tudom - dörmögte a Mester. - A klub.

- A klub - ismételte Buzássy. - Hogy akkor vasárnap lenne. Vasárnap délután öttől. Nem tudom, alkalmas-e... Én a múltkor azt mondtam a tagoknak, hogy biztos jönni tetszik.

- Igen - a Mester a tükörre ragasztott üzeneteket olvasgatta: „Lementem a közértbe, Csaba.” „Kozmetikusnál vagyok, 6-ra jövök, Ági”.

- Szóval, mit tetszik gondolni?... Vasárnap ötkor. Koktél mozi, C terem.

- Intergalaktikus meditációt terveztem akkorra - dünnyögte a Mester, inkább csak magának. - Jól van - mondta aztán. - Ha már ilyen erőszakos.

- Szó nincs róla! - tiltakozott Buzássy. - Dehogy vagyok én a Mesterrel szemben erőszakos. Csak a klubtagok tényleg várják, és nagyon örülnénk...

- Nem tudom, arról értesült-e - a Mester levette a tükörről és a zsebébe gyűrte a „Könyvtárba mentem, apa” feliratú cédulát - , hogy változott a tiszteletdíjam.

- Igen, a kiskunmadarasiak említették.

- Akkor ahhoz az összeghez tartsuk magunkat.

- Igen, Mester - Buzássy hangja a szokottnál jobban remegett -, de Kiskunmadarasra el kellett utaznia, itt meg útiköltség, ugye, olyanról nincs szó.

- Nincs is szó útiköltségről - jelentette ki a Mester. - Tiszteletdíjról beszélünk.

- Jó - vágta rá Buzássy rövid hallgatás után. - Kikalkuláljuk.

A Mester menye az előszobába ért a porszívóval.

- Akkor vasárnap - mondta a Mester.

- Vasárnap ötkor - hadarta Buzássy. - Koktél mozi, C terem, Virág utca négy.

- A viszontlátásra - meg se várva Buzássy köszönését, a Mester letette a kagylót.

- Apuka! - kiabálta túl a menye a porszívó zúgását. - Megint gyűri a szőnyeget!

 *

- Nem klubtagoknak belépőt szedünk - jelentette ki Buzássy. - Klubtagoktól pedig kérjük a tagságikat.

- Sose volt még belépős összejövetelünk - aggályoskodott Zolika. - Leszámítva a sportcsarnokos vetítést.

- Az öreg eléggé fölnyomta az árat. Néztem a költségvetést, nem tudjuk máshonnan fedezni a többletet.

- Kérdés, hogy pénzért a nem tagok bejönnek-e. S azok is mérgesek lesznek, akik nem hozták el az igazolványukat.

- Majd megtanulják elhozni. Nem csak dísznek adtuk.

Föltették a videót az állványra, Buzássy egy kézmozdulattal lesöpörte a készülék tetejéről a port. Zolika a tévé mellé készített kazettákat nézegette.

- Melyiket vetítjük?

- A Mester a boncolásost még nem látta.

- Két hete is az ment.

- Most csak a boncolásos részt tesszük be. Az húsz perc. A bevezető szöveg nem kell. Állítsd be légy szíves.

Buzássy sarkon fordult, és kiment a teremből.

Odakint órák óta esett.

A mozival szemközti utcából, fedetlen fejjel, térdig érő ódivatú kabátban cammogott ki a Mester.

Buzássy intett neki. Átvillant az agyán, átmenjen-e és átsegítse-e az úttesten, aztán a neoncsövekből kirakott KOKTÉL felirat alatt megvárta, míg a vendég többszöri, gondos körülnézés után elindul és átjön az innenső járdára. Mikor a lépcső aljához ért, kezet nyújtott, és ugyanazzal a mozdulattal rántott egyet a Mesteren.

- Köszönöm - mondta a Mester. - Tudok magam is - azzal fürgén fölkocogott a lépcsőn. Buzássy szélesre tárta előtte a kaput, a Mester belépdelt, majd a büfé előtt megállt.

- Egy kávét? - kérdezte Buzássy.

- Méreg - biggyesztette le alsó ajkát a Mester. - Épp eleget mérgeztem már magam. Ez most a megtisztulás ideje. Merre megyünk?

- C terem - Buzássy ugrott, és kinyitotta az udvarra vezető ajtót. - Vigyázzon, kimegyünk megint az esőre.

- Nem vagyok cukorból - a Mester három öles lépéssel máris a a C terem bejáratában volt. Buzássy követte.

Zolika épp kikapcsolta a videót. A tévé villogó képernyővel üzemkész állapotban maradt. A Mester körbenézett, fölmérte a terepet.

- Mindenféle készüléktől távol szeretnék ülni - mondta. - Épp elég elektromos sugárzás ért az eddigi életemben.

- Gondoltunk rá, Mester - Buzássy a pódium felé bökött. - A vetítés alatt pedig majd szíveskedjék oda ülni - mutatta: az első sorban kabáttal lefoglalt egy széket.

- Ha a klub már úgyis látta - a Mester a homlokát dörzsölte -, én megnézhetem most is a videót. Amíg nem kezdődik a program.

- Talán inkább együtt - javasolta Buzássy. - Hátha a nézőknek lesznek konkrét kérdéseik.

- Jó - a Mester a kabátja belső zsebéből elővette a számlakönyvet. - Legyen úgy.

*

A képernyőn megindultak fölfelé a feliratok. Zolika kikapcsolta a tévét és a videót, Buzássy fölkapcsolta a pódiumot megvilágító lámpát. A Mester fölkapaszkodott az első sorból a pódiumra. Köhögött, a lába alatti deszkákat kezdte el tanulmányozni.

- Hát láttuk megint a filmet - fordult Buzássy a közönség felé -, helyesebben a számunkra legfontosabb részét, de azt hiszem, még mindig vannak a kérdéseink, melyekre a Mester szívesen megválaszol. Talán ez lehetne a kiinduló pont - az utolsó mondatot már a Mesterhez intézte.

A Mester továbbra is a deszkákat nézte, zavarta, hogy a hallgatóságból csak egy összefüggő sötétséget lát. Azon tűnődött, szóljon-e Buzássynak, hogy kapcsolják föl a terem teljes világítását, mikor az alaktalan tömegből megszólalt egy rekedt férfihang:

- A Mester szerint amit a filmen láttunk, igaz?

A Mester krákogott. Az utóbbi napokban a meghűlés tüneteit vélte magán fölfedezni. Orvoshoz nem akart menni, a fia és a menye sürgetésére csak annyit mondott: „Épp eleget mérgeztem már magam gyógyszerekkel, ideje, hogy megtisztuljak tőlük”.

Kifújta az orrát, és azt felelte:

- Igaz.

- Szóval tényleg egy földönkívülit boncoltak a felvételeken?

- Minden kétséget kizáróan - a Mester a mellkasához nyúlt. A szíve a szokottnál hevesebben vert. - Ez nem is lehet kérdés. 1947-ben Új-Mexikóban balesetet szenvedett egy földönkívüli eredetű űrjármű. A film a legénység egyik szerencsétlenül járt tagjának boncolását mutatta. Vannak persze, akik hamisításról, félreértésről, tévedésről beszélnek. Én őket csak sajnálni tudom.

A Mester az utóbbi három évben, mióta a nyomdát otthagyta és a megtisztulás útjára lépett, nagy előadói gyakorlatra tett szert. Már az első alkalmak idején sem érzett lámpalázat. Szereplései alatt a hallgatóság

lélegzet-visszafojtva figyelt, nem csupán azért, mert a Mester lassú dörmögését csak nagyfokú koncentrációval lehetett követni, hanem mert a Mester kiváló érzékkel tudta fölcsigázni és éberen tartani az érdeklődést. Mondandójának csattanóját úgy dobta be az előadás végén, hogy addig elhitette a közönséggel: pont az ellenkezőjét fogja kijelenti annak, mint amit végül ténylegesen mondott.

Előadás közben szerette az emberek arcát nézni. Most, amíg beszélt, többször is kísértést érzett arra, hogy odaszóljon Buzássynak, kapcsolja már föl a villanyt, mert ez így olyan, mintha kihallgatáson ülne: a bírák láthatatlanok a fényt csupán egy irányból átengedő üvegfal mögött, ő pedig reflektorok előtt kénytelen kifejteni gondolatait. Mégse szólt - egyrészt nem akarta a beszédét megakasztani, másrészt azt gondolta: ezt is ki kell próbálni, végül is a színész sem látja a közönséget, igaz, az másféle produkció, ám mindkettőben szerepelni kell, lehetőleg minden körülmények között.

A székek szaporodó recsegéséből tudta, hogy régóta beszél. Buzássy tenyerébe temetett arccal könyökölt, nem lehetett megállapítani, őt hallgatja-e, vagy másfelé kalandoznak a gondolatai. A videoállvány mellett Zolika a távirányítókkal játszott. A Mester elmondta korábbi életének hívságait, majd azt, milyen események döbbentették rá arra: el kell hogy jöjjön a megtisztulás ideje. Ecsetelte a szaporodó éjszakai látogatásokat, az indíttatást, hogy olyan dolgokról kezdjen el gondolkodni, amelyekről a nyomdagép mellett soha; az olvasmányélményeket, a személyes tapasztalatokat, a nyomasztó gondolatokat (miért vagyunk ezen a Földön, hogy kerültünk és miért pont ide, mi lehet az életcélunk a galaxis eme szögletében s így tovább). Elmesélte: egy reggel végül meghozta a döntést - hetek óta történik vele valami, és ennek végre konkrét alakot kell öltenie. Aznap még bement a nyomdába, de csak azért, hogy beadja a felmondását (nem marasztalták). Onnantól fogva minden megváltozott. Azóta életcéljának tekinti azt, hogy kérdéseire választ kapjon, és hogy ezeket a válaszokat minél több embernek adhassa tovább.

- Minden kétséget kizárva leszögezhetjük - mondta eszmefuttatásának végén -, hogy őseink a világűrből érkeztek a Földre. Idegen civilizációk gyermekei vagyunk. No persze nem mindannyian. Megtudná valaki mondani, Afrikában például miért nem látni UFO-t, onnan miért nem hallunk híreket a földönkívüliekkel való találkozásokról? A válasz egyszerű. Az ott élőknek nincs kapcsolatuk az idegenekkel. A földönkívüli civilizációk a fehér ember őseit hozták el erre a bolygóra. Bizonyított tény, hogy a fehér ember agytérfogata, idegrendszere, agyának felépítése összetett gondolkodást tesz lehetővé, és ez a képesség fizikailag, biológiailag hiányzik az Föld eredeti őslakóiból. A földönkívüli civilizációk örökségét a fehér ember hordozza a génjeiben, mi vagyunk az istenek ivadékai, ahogy azt Däniken is írja. Küldetésünk van ezen a bolygón, és csak küldetésünk teljesítése után állhatunk innét tovább. Hogy küldetésünk pontosan mi is, arra nekünk kell rájönnünk.

A Mester köhögni kezdett. A zsebkendőjét kereste, ehhez föl kellett emelkednie a székről, hogy a farzsebébe nyúlhasson. Beletrombitált a jókora vászondarabba. Visszagyűrte a zsebébe és belenézett a sötét tömegbe. Torkát fojtogatta a köhögési roham. Megkérdezte Buzássytól:

- Nem lehetne fölkapcsolni a villanyt? Hadd lássam én is a kérdezőket.

- Hogyne - Buzássy fölpattant, a terem bejáratához sietett.

A hirtelen jött fényben mindenki a szeme elé kapta a kezét.

- Szóval mi kiválasztottak vagyunk? - kérdezte egy középkorú hölgy a második sor bal széléről.

- Igen - a Mester bólogatott. - Földönkívüli civilizációk gyermekei. Csak egyelőre nem tudunk a képességeinkkel mit kezdeni. Belemerülünk a mindennapok egyhangúságába, élvezeteket hajszolunk, kifacsarjuk magunkat azért, hogy olyan javakat szerezzünk meg, amelyeknek semmi közük nincs a boldogsághoz. Ez a világ ma a pénzre épül, az emberek döntő része abban a tévhitben él, hogy a pénz a boldogság alapja. Pedig nem így van. Ha magunkba nézünk, olyan értékeket és erényeket fedezhetünk föl, amelyek egészen másfajta boldogsághoz vezethetnek.

Kis ideig csönd volt. Buzássy a torkát köszörülte, hogy jó példával járjon előre a kérdezésben, amikor a terem végében megszólalt egy fiatalos férfihang:

- Az Új-Mexikóban lezuhant UFO pilótái is ezt akarták elmondani?.. Mármint hogy például a négerek alsóbbrendűek a fehérekhez képest.

- Én ezt nem mondtam - emelte föl bal kezét a Mester. - Én csupán azt mondtam, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy is lehetünk azok, amikor különböző ősöktől származunk? Ők a majmoktól, mi a földönkívüliektől.

A közönség nevetett, Buzássy és Zolika arcán is átfutott egy mosoly.

A Mesteren újabb köhögési roham lett úrrá. Szíve hihetetlen sebességgel vert.

*

- Tudok adni zsebkendőt - Buzássy a farzsebéből papír zsebkendőt vett elő, a Mester felé nyújtotta, aki az izzadt homlokára tette.

- Már szóltam a jegyszedőnek - lihegett Zolika. - Mindjárt itt az orvos.

- Orvos - a Mester megpróbált felülni -, nem kell ide orvos.

- Csak nyugodtan - Buzássy a mellkasánál nyomta vissza. - Tessék nyugodtan maradni. Mindjárt itt a segítség.

A bejáratnál néhány kíváncsiskodó fej kandikált befelé. Buzássy intett Zolikának, aki odaszaladt, és becsukta az ajtót.

- Nem szokott ez előfordulni velem - zihálta a Mester.

- Semmi gond - mondta Buzássy. - Tényleg.

- Azért nem vallottam szégyent...

- Nem, dehogy, szó sincs ilyesmiről.

- A közönség elégedett volt?

- Csakis az lehetett.

A Mester megnyugodva hajtotta fejét a pódium deszkáira.

Három perccel később megérkezett az orvos. Buzássyval közösen próbálták a Mester százhúsz kilós testét megmozdítani. Aztán bejött a mentőautó-személyzet, és együttes erővel emelték hordágyra a Mestert.

*

Két héttel későbbre, egy szombati napra hirdették meg a Mester temetését.

A fia és a menye két napig pakolták a kisszobában a könyveket, a magazinokat, az újságcikkeket, a feljegyzéseket, a számlakönyveket, az adópapírokat, a különös, elmosódott alakokat ábrázoló fotókat. A meny a Mestertől kapott gyógyteákat és főzeteket is beletette egy kartondobozba - tavasszal és nyáron együtt gyűjtögették a virágokat és növényeket, a Mester napokon át szárította a nagyszoba radiátorán, az egész lakást belengte a fanyar, orrfacsaró szag, a Mester azt hangoztatta: „Gyerekek, ez féléves adag, hat hónapra biztosítva vannak egészségünk alapjai!”. - Szeretett az újonnan ellesett kifejezéseket és nyelvi fordulatokat. Pakoláskor a fia olyan iskolai füzetet is talált, amely telis-tele volt ilyenekkel: „Bízvást mondhatom”; „Ebbéli meggyőződésemet”; „Nem tudom elfogadni azon érveket”, és így tovább.

A dobozokat szigetelőszalaggal leragasztották, spárgával átkötötték, a Mester fia levitte őket a panelház pincéjébe, ahol emeletenként jutott a lakóknak egy-egy közös rekesz. A meny nejlonzsákba gyűjtötte apósa ruháit - nem volt sok belőle, a Mester ebben is igyekezett mértéktartó lenni, vallotta: fontos, hogy a ruha tiszta legyen, ám nem az öltözködés mutatja meg az ember értékeit.

A temetés egyszerű volt, kevés gyászolóval. A közvetlen családtagokon kívül egykori kollégák, cimborák kísérték el az urnáig a Mester hamvait. A Mester egyébként a résztvevők jó részével évek óta nem tartotta a kapcsolatot, jelezve: ők életének korábbi szakaszához tartoznak, a megtisztulás idejében nincs szükség rájuk. A pap röviden beszélt, hírből ismerte a Mester egyházellenes kifakadásait, lelkiismeretére hallgatva elvállalta ugyan a ceremóniát, ám igyekezett azt rövidre fogni. Nem telt el a gyászszertartás kezdete óta húsz perc, és a gyászolók - végső búcsút véve az urnába zárt hamvaktól - visszafelé baktattak a temető csendjében.

Az egyik sír mellett Buzássy állt, bemutatkozott, kezet rázott a Mester fiával és menyével, kifejezte részvétét.

- Igazán megdöbbentő - tette hozzá pattogó hangján. - Pont ő, akiről azt hittük, bölcsességének és egészséges életmódjának köszönhetően száz évig fog élni... Mostanra csak az eszméi maradtak.

- Nem kellett volna arra a klubdélutánra elmennie - mondta epésen a Mester menye. - Meg volt hűlve, ráadásul esett, a hideg szél...

- Kérem - nyögdécselte Buzássy -, mi nem tehetünk róla. Ha a Mester szól, hogy nincs teljesen rendben egészségileg, természetesen egy későbbi időpontra halasztottuk volna az előadását. De hát nem szólt, mi pedig azt hittük, minden rendben van.

- Mert olyan makacs, keményfejű ember volt világéletében. Amióta ismerem, mindig is az volt a meggyőződése, hogy amit gondol, az úgy is van. Nem lehetett ellenkezni vele.

- Ezek a hóbortjai pedig - csóválta a fejét a Mester fia -, teljesen kikészítettek minket. Az éjszaka közepén fölébresztett, hogy vizsgáljam meg, mert itt voltak az UFO-k, és mintát vettek belőle, nézzem meg, pontosan honnan. Levetkőzött meztelenre, én pedig tapogathattam végig, mert ha nem tapogatom, olyat ordít, hogy az egész házat fölveri.

- S talált valamit? - érdeklődött Buzássy. - Úgy értem, valami arra utaló jelet, hogy tényleg vettek belőle szövetmintát?

A Mester fia legyintett, karon fogta a feleségét és továbblépdeltek, lábuk alatt ropogott a hófehér kavics. Buzássy többször kinyitotta, majd becsukta a száját, végül mégis rászánta magát, hogy utánuk kiáltson:

- A hagyatékkal mit csináltak? Úgy értem, hová tették a Mester feljegyzéseit?

- A pincében vannak - fordult hátra a Mester fia, de nem állt meg, haladtak előre.

- Megnézhetném őket?

- Ha akarja... De maga fogja a dobozokat kinyitogatni. S utána ugyanúgy visszarendez a pincében mindent, ahogy volt.

- Akár most is lehet? - kérdezte Buzássy, és sebes léptekkel utánuk eredt.

A Mester fiának arcán gúnyos mosoly jelent meg, a fejét csóválta, megfordult, mentek a temető kijárata felé. Buzássy körülbelül két méterrel lemaradva követte a párt.