Ez nem Amerika
regényrészletMinden egyes alkalommal, amikor csak belépett ódon kapuján, Becsei Árpád megállapította, hogy a megyeháza semmit nem változott. Se kívülről, se belülről, se megjelenésében, se hangulatában. Némi eltérés mindössze annyiban volt tetten érhető, hogy időről időre átesett valamicske renováláson, ami korántsem valódi fölújítást jelentett, sokkal inkább szépségtapaszok egyre bővülő sorát, ahogyan megpróbálták eltüntetni az idő vasfogának könyörtelen harapásnyomait. Egy-két emléktáblát idővel kicseréltek, az előtérben pedig fölszereltek egy elektronikus beléptetőkaput, mint ahogy a folyosókon is mennyezeti sarkokra szerelt kamerák pásztázták a látogatókat. Mindezek ellenére az épületben ugyanaz a megszokottan ismerős síri csönd uralkodott, amit csak a cipők sietős kopogása vert föl időnként. A szűkre szabott világítás nyomán félhomályba borultak a folyosók, az irodákat pedig változatlanul átlengte a falakba ivódott kávészag. Az egyedüli jelentősebb eltérés az volt, hogy az íróasztalokról eltűntek a hamutartók, mint ahogy a lépcsőházi fordulókban sem voltak már ilyen alkalmatosságok. A dohányosok kiszorultak az épület belső udvarának egyik hátsó szegletébe, amit talán még élveztek is, elvégre így nem az irodában, munka közben gyújtottak rá, hanem legálisan lóghattak tíz perceket a dohányzás ürügyén, és füstölgés közben nem mellesleg jól ki is pletykálkodhatták magukat.
– Sárosnéhoz, Ladó Eszter osztályvezető asszonyhoz jöttem – mondta Becsei Árpád hivatalos hangon, miután megkocogtatta a recepcióspult fölé fölszerelt jókora plexilemezt. Emlékezett rá, hogy hajdan itt zárt portásfülke állt, ablakán aprócska nyílással, és az embernek meg kellett hajolnia ahhoz, hogy azon keresztül bebocsátást kérjen. Eleink jól kitalálták az effélét még az excellenciás és a méltóságos uramék világában. Igazából a rendszer a későbbiekben se változott, legföljebb az elnevezések módosultak a történelem forgása és az adott hatalom szájíze szerint.
A portásfülkét korszerűnek mondott recepcióspult váltotta föl, monitorokkal és beléptetőkártyákkal, a pult tetejére pedig a járvány tombolásának idején plexilemez került, amit még mindig nem szereltek le. Nem csak itt, sok más helyen sem. A médiában megszólaló, az elmúlt években fontos közszereplővé, mi több sztárrá vált virológusok és orvosprofesszorok rendre arra figyelmeztettek, hogy a korlátozások föloldása ellenére az óvatosság továbbra se árt. Sőt indokolt. Hála a vakcináknak, a járvány visszaszorult, de nem tűnt el teljesen, a jelek szerint nem is fog, és ha nem is várható, hogy ismét a világ minden részét érintő általános pandémia legyen belőle, annak reális az esélye, hogy itt-ott belobbanhat, és egyes régiókban átmenetileg ismét veszélyhelyzetet kell kihirdetni. Ezért aztán jobb, ha maradnak a védekezés eszközei, a recepciókon és a boltok pénztáraira fölszerelt plexik, és a maszkokat se dobjuk ki, hanem megőrizzük őket gondosan.
– Várja magát?
– Elvileg igen. Ő hívott.
A recepciós elkérte Becsei Árpád igazolványát, aki közben azon tűnődött, mi is lehet ennek a posztnak mostanság a szabatos megnevezése. Biztonsági őr? Recepciós? Portaszolgálat? Föltehetően mindhárom feladatot ellátja egyszerre. Becsei Árpád az őrző-védő cég hímzett logóját nézte a férfi vajszínű ingén, amíg meg nem kapta az úgynevezett vendégkártyáját, amellyel túljuthat az elektromos kapun, és mozoghat az épületben. Természetesen arról, hogy merre jár, ez az úriember itt a plexifal mögött tud. Nemcsak azért, mert kamerák követik Becsei Árpád lépéseit, hanem mert az épület bizonyos pontjain hasonló zsilipek működnek, amelyek csak akkor nyílnak meg, amikor a megfelelő helyre érinti a csippel fölszerelt vendégkártyát. Ami nem csupán a kaput nyitja meg előtte, hanem rögzíti is a rendszerben, hogy éppen merre tartózkodik.
A járás is ismerős volt. A kulturális osztály ugyanabban a néhány szobában működött, ahol annak idején még művelődési néven. Csak éppen a hely fizimiskája változott valamelyest. Az írógépeket számítógépek váltották, a stencilező helyére fénymásoló került, kotyogó helyett automata masinában főzték a kávét, amelyet mokkáspohár helyett porceláncsészében szolgáltak fel.
Sárosné Ladó Eszter a negyvenes évei végén járhatott. Fiatalkori szépségének nyomai ma is látszottak, noha valamelyest megsokasodtak arcán a ráncok – minden alkalommal, amikor találkoztak, Becsei Árpád úgy találta, hogy egyre több van belőlük –, amiket vastagon fölvitt festékkel és a sminkkel próbált ellensúlyozni. Mindig választékosan és elegánsan öltözött, Becsei Árpád mégis úgy érezte, hogy még ennél is többet lendíthetett volna a megjelenésén, ha nem vágatja le a haját, és az arcformájához jobban illő szemüvegkeretet választ.
– Örülök, hogy eljött, kedves Árpád – mondta, amikor vendége belépett az irodájába. Fölállt az íróasztala mögül, ám nem nyújtott kezet, ezzel is jelezvén, hogy a kézfogást és pláne a kézcsókot változatlanul kerülni szeretné. Az efféle gesztusok a járvány idején szorultak ki a mindennapokból, és úgy nézett ki, hogy egy ideig nem is térnek vissza. A világ több tekintetben visszavonhatatlanul megváltozott.
– Üljön le, kérem.
Biccentéssel mutatta, hogy nem ide, az íróasztalhoz gondolta, hanem kicsivel arrébb, a sarokba, ahol egy nagyobbacska tárgyalóasztal áll, körülötte nyolc székkel. Minden bizonnyal az osztályértekezleteket szokták itt tartani. Így valamivel távolabb tudtak egymástól elhelyezkedni. Ez is a járvány maradéka volt.
– Kér egy kávét?
– Köszönöm, nem.
Becsei Árpád azt csak magában tette hozzá, hogy az utóbbi időben igyekszik minél kevesebb kávét inni. Nem szabad olyan sokszor felpörgetni a szívet, és megdobni a vérnyomást. Menjen csak minden szépen, csendesen, a maga ritmusában, fölösleges stimuláció nélkül.
Váltottak pár mondatot egymás és a családtagok meg a kollégák egészségéről. Az ilyesmi korábban afféle szokásos udvarias érdeklődésnek számított, a járvány utózöngéjeként azonban nagyon is komoly lett. Nemigen úszta meg senki, hogy a rokonai vagy az ismerősei körében ne lett volna nem csupán akár kórházi kezeléssel járó fertőzés, hanem haláleset is. Becsei Árpádnak például az egyik alsó szomszédját ütötte ki a vírus egyik napról a másikra. Valamelyik este végtagfájdalmakra és torokkaparásra panaszkodott, két nappal később kórházba került, ahonnét a lélegeztetőgépre tételét követően nem is jött ki élve. Persze voltak olyanok is, akik enyhébb tünetekkel megúszták. Az orvosok mind a mai napig értetlenül állnak az egész előtt: hogy lehetett, hogy a vírusfertőzés egyeseket végzetesen leterített, másokon pedig majdhogynem észrevétlenül átsuhant. A tudománynak még van mit kutatnia bőven. És az is látszik, hogy minden szándék ellenére nem is mindenható. Léteznek a világban az embernél és a természetnél jóval erősebb dolgok. Ezeken Becsei Árpád az utóbbi időben kezdett gondolkodni, és közben arra is ráébredt, hogy megrögzött, vaskalapos materialista és ateista létére egyszeriben olyan, kifejezetten nem e világi dolgokon mereng, amelyeken régebben soha.
– Mi igazából nem is mentünk sehova – mesélte Sárosné Ladó Eszternek. – Eleinte még tettünk a folyóparton egy-egy sétát, aztán egy idő után a gyerekeink megtiltották. A fiunkat egy évig nem is láttuk, csak a számítógépen keresztül. Szerencsére Sára megmutatott mindent, mit hogyan kell rajta csinálni. Vele azért gyakrabban találkoztunk. Ő intézett mindent nekünk. A bevásárlást is. Nem jött be, csak becsöngetett, és letett mindent a küszöb előtt, egyébként meg pár lépés távolságból beszélgettünk. Maszkban, ahogy kell. Szörnyű idők voltak. A bizonytalanság volt a legrosszabb, meg az, hogy annyira egyformán múltak a napok. Örülhetünk, hogy vége. Csak vissza ne jöjjön!
– Reménykedjünk, hogy nem fog – bólintott Sárosné. – De hát az emberiség már túlélt néhány nagy járványt, és mégis itt vagyunk, hála istennek! Ezt maga nálam sokkal jobban tudja, Árpád. És régebben még ellenszer se volt bizonyos dolgokra.
– Valóban volt jó pár járvány a múltban, ami döntően befolyásolta a dolgok menetét. Ha nem lett volna, másként alakul a történelem is – magyarázta Becsei Árpád. – Ugyanakkor azt gondolom, ez se múlt el nyomtalanul. És nem csupán azért, mert a négy fal között ment el az életünkből hosszú idő. A bezártság és a folyamatos stressz lelki nyomait még sokáig magunkon viseljük. Mi talán kevésbé, de a fiatalabbak jobban. Nem beszélve a sok bedőlt vállalatról, amelyek hónapokon keresztül nem nyithattak ki, el kellett bocsátaniuk az alkalmazottakat, majd végül csődbe is mentek. Márpedig ezeknek hosszú távú hatásuk lesz. Abban meg csak reménykedni lehet, hogy az emberiség tanult az egészből, s ezután máshogy viszonyul bizonyos dolgokhoz.
– Rettenetes időket éltünk át. Voltak hónapok, amikor nem is látszott a vége, amikor a sajtó is egyre csak azt hajtogatta, hogy évekig eltarthat. Végül nem is tévedtek nagyot. Rajtunk is keresztülment, szerencsére megúsztuk enyhébb tünetekkel, viszont az anyósomat és az apósomat elvitte a fertőzés…
– Jaj, ezt nem tudtam, fogadja, kérem, részvétemet…
Sárosné bólintott, majd mondta tovább:
– És hát abban is igaza van, Árpád, hogy az egésznek a gazdasági hatásai még tovább fognak gyűrűzni. Mi máris érezzük. Hiába térhettek vissza a munkatársak a home office-ból, nem tudunk teljes kapacitással működni, s nemcsak azért, mert néhány kollégánkat is elveszítettük, hanem mert az anyagi forrásaink kimerültek, ami pedig mégis megmaradt, azt át kellett csoportosítani más területekre.
Becsei Árpád hálás volt Sárosnénak azért, mert nem úgy fogalmazott, hogy „fontosabb területekre”.
– Gondolom, ez a Kunhalmot is érinti.
– Sajnos, azt kell mondanom, igen. Nagyon meg kell húznunk a nadrágszíjat, és minden egyes forintnál mérlegelnünk kell, hogy mire költjük.
– A Kunhalomra már tavaly se igazán volt pénz.
– Valamennyi azért volt. Hiszen digitális formában ki tudtuk adni. Igaz, mindössze két számot, ám akkor is eljutott az olvasókhoz.
– Már amennyire eljutott. Ez nem Amerika, hogy mindenki elektronikus kütyükön olvasson. Én például megpróbálkoztam egyszer vele, miután a fiam vett nekem egy ilyen készüléket, mondván, most már tényleg nem férek a könyvektől, de nem ment. Jobban szeretem a könyvet kézbe venni, megérinteni, lapozgatni, érezni a valódi súlyát, a papírt, a nyomdafestéket... Nem beszélve arról, hogy ami csupán azon a készüléken van meg, számomra az olyan, mintha igazából nem is lenne. Nincs ott a polcomon, nem bírok mondjuk csak egy pillantást vetni rá. De ez nyilván az én hibám. Mármint hogy túl vén vagyok az ilyesmihez.
– A felméréseink azt mutatták, Árpád, hogy a Kunhalom egész szép kattintásszámot ért el. Sokan letöltötték azt a két számot. De hát azoknak is voltak költségei. A szerzőket ugyanúgy ki kellett fizetnünk.
– Azért, már ne tessék megharagudni, de nem hiszem, hogy egy néhány százezerre rúgó jogdíjkeret akkora tételt jelentene egy megyeszékhely költségvetésében…
Halkan, indulatok nélkül beszélgettek. Egyikőjük se emelte föl a hangját. Nem düh és harag volt ebben a párbeszédben, hanem levertség és szomorúság. Amit nem mellesleg Becsei Árpád is érzett a másik részéről. Sárosné se döntnök nem volt, se ítélet-végrehajtó. Egyszerűen közölte a tényeket.
– Tehát azt mondja, hogy a Kunhalom nincs tovább.
– A döntés szó szerint úgy szól, hogy egyelőre szüneteltetjük a megjelentetését. Ami nem azt jelenti, hogy a későbbiekben ne számítanánk rá. Mármint az ön munkájára is, Árpád, természetesen ugyanúgy, mint a folyóiratra, mert nagyon fontos szerepet töltött be a megye életében. De, értse meg, kérem, és gondolom, ön ezzel tisztában van, elvégre van tapasztalata a politikában, hogy most nem tudunk mindenre úgy áldozni, ahogyan szeretnénk.
Az elhangzott kijelentés, miszerint Becsei Árpádnak is van tapasztalata a politikában, semmiféle zöngét nem tartalmazott. Tényszerű és valós közlés volt. Még sokan emlékeztek arra, hogy Becsei Árpád hajdan milyen tisztséget viselt. Ezt azonban jócskán elhalványította az azóta eltelt idő. Elvégre már régebben ült a Kunhalom főszerkesztői székében, mint ahány évet annak idején a pártház első emeleti irodájában eltöltött. Annak az épületnek is megvolt amúgy a maga sorsa. Egy ideig úgymond inkubátorházként működött. Ez azt jelentette, hogy induló vállalkozások bérelhettek benne viszonylag olcsón irodát, abban a reményben, hogy idővel föl tudják magukat futtatni, hogy saját székhelyük legyen. Aztán szép lassan kikoptak azok is. Az egykor oly modernnek számító épület most üresen tátong. Kívül több helyütt leesett a vakolat, bent lepergett a festék, a nyílászárókon besüvít a szél. Nem is tartózkodik benne senki, csak a portán – ahol annak idején munkásőrök posztoltak – a biztonsági őr, aki a minap meg se kérdezte az odalátogató Becsei Árpádot, kit keres és mit akar. Tudta, hogy úgyse lehet innét semmit elvinni, hát hadd nézelődjön kedvére ez a számára ismeretlen öregúr.
– Sejtettem, hogy valami hasonló ok miatt kéretett ide. Tudomásul veszem a döntést. Egyebet úgyse tehetek.
– Tisztelettel kérem, kedves Árpád, a régi jó viszonyunkra tekintettel is, hogy ne nehezteljen se rám, se bárki másra az itteniek közül. A szükség sajnos nagyon nagy úr. Fájó döntést született, elvégre a Kunhalom prosperáló folyóirattá vált az ön kezei alatt. Nagy szerepe volt abban, hogy ennek a városnak pezsgő kulturális élete legyen. De pillanatnyilag ehhez nem tudjuk az anyagi hátteret biztosítani.
Becsei Árpád bólintott. A régi történet jutott eszébe, miszerint amikor a Harmadik Birodalom megtámadta az Egyesült Királyságot, annak parlamentjében fölszólalt egy képviselő, és azt javasolta, hogy a kultúrától most vonjanak el minden pénzt, vannak annál fontosabb dolgok is. Amire Churchill fölháborodva visszaszólt, hogy de hiszen épp a kultúrát akarják megvédeni.
Ám mindezt most nem érezte adekvátnak idézni. Végtére is az emberek jó részének mindig is a túlélés számít. Az viszont, ami egy kulturális folyóirat hasábjain megjelenik, arányaiban elenyészően kevesek számára szolgál a túlélés eszközeként. Lehet berzenkedni, sopánkodni, mérgelődni, a tény attól még tény marad. És még csak nem is arról a gyakran hangoztatott közhelyről van szó, miszerint régen minden jobb volt. A jelen idejű kultúra sose tartozott a tömegek mindennapos használati eszközei közé. A múltba visszatekintve már igen, hiszen e tekintetben az is megéli és átérzi a kultúra identitásteremtő szerepét, akinek erről esetleg nincsenek is tudatos fogalmai. Ám bármennyire is igaza volt Churchillnek, a gazdaságilag és pénzügyileg nehéz helyzetbe került tömegek számára egy kulturális folyóirat mind beszerzését, mind megjelentetését nézve aktuálisan luxusterméknek számít. Még akkor is, ha az ára két doboz sörével egyenértékű.
– Köszönöm, hogy ilyen megértően fogadja a dolgot, Árpád – Sárosné arcára a megkönnyebbülés minden jele kiütközött. – Higgye el, ez nekünk is borzasztóan nehéz. Tisztában vagyunk vele, hogy mit veszítünk. De meggyőződésünk, hogy mindez csupán átmeneti állapot, és inkább előbb, mint utóbb rendeződnek a dolgok, egyenesbe jövünk, és akkor, amint lehetséges, minél elébb beszélhetünk a Kunhalom újraindításáról. Addig is hálás szívvel köszönjük fáradozásait, és mindazt, amit a megye és a megyeszékhely kulturális életének föllendítéséért tett.
Becsei Árpád azzal az meggyőződéssel hagyta el a megyeháza neoklasszikus épületét, hogy ide soha többé nem teszi be a lábát. Nem dühből vagy elkeseredésből gondolta ezt. Igazából semmiféle felhang nem fűződött ehhez a megérzéséhez. Egyszerűen tudomásul vette a döntést. Mint ahogy azt is, hogy ismét lezárult egy korszak életében.
Mégpedig egy jóval hosszabb, mint bármelyik eddigi, sőt az előzőek együttvéve. Kemény munkás évek voltak, ám élvezte minden pillanatát. És talán nem is arra volt leginkább büszke, hogy egy korábban folyton remittendaként tornyosuló folyóiratból keresett és megbecsült kulturális terméket csinált. Hiszen a Kunhalomnak voltak olyan számai, amelyek mind egy szálig elfogytak. Országosan ismert, nagynevű szerzők számára is presztízst jelentett a hasábjain publikálni. A lapszámbemutatókon időnként tömegek tolongtak, egy-egy emlékezetesebb verset vagy novellát pedig még hónapokkal később is emlegettek. A Kunhalom rendszeresen fölbukkant az országos napilapok folyóiratszemléjében, és a megyéből induló író- és költőpalántáknak elsődleges céljuk volt ezeken a hasábokon publikálni. Nem egy később kultikussá vált regény első részletei a Kunhalomban láttak napvilágot. De az is szerencsés elképzelésnek bizonyult, hogy csak negyedévente jelent meg, mert így jobban lehetett szelektálni a beküldött kéziratok között, nem volt meg a kényszer, hogy a következő lapszámot sürgősen meg kell tölteni valamivel, s Becsei Árpád azzal is hírnevet szerzett, sőt tiszteletet vívott ki magának, hogy nagynevű szerzők számára is szemrebbenés nélkül visszaadott egy-egy verset vagy prózát, amennyiben úgy találta, hogy az nem éri el a kívánt minőséget.
Egyedül, egy személyben döntött mindenről. Igaz, volt mellette egy szerkesztőségi titkár, aki az adminisztrációt intézte, valamint korrektor, aki átnézte a nyomdásba adás előtt a lapszámot. Mint ahogy időről időre azzal is kísérletezett, hogy egy ifjú író- vagy költőpalántát maga mellé vett a megyéből, mondván, segédkezzenek az anyag összeállításában. Ám ez leginkább pedagógiai célzatból történt, hogy a fiatalok lássák, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Becsei Árpád elsősorban a véleményükre volt kíváncsi olykor-olykor, egy-egy olyan kézirat esetében, amelyről nem tudta egyértelműen megmondani, széna-e vagy szalma. A döntést aztán egyedül hozta meg, mint ahogy a szerkesztést is egyedül csinálta, és a szerzői levelekre is saját kezűleg válaszolt. Ha nem is személyesen, de levelezésen keresztül mindenkit ismert az irodalmi és a kulturális élet országos szereplői közül. Vagy legalábbis majdnem mindenkit. Ahogy cinikusan mondani szokás: nagyjából mindenkit, aki számított.
Természetesen büszke volt a Kunhalomra és a vele végzett munkájára. A leginkább azonban arra volt büszke, hogy a városban jártában-keltében sorra köszöntek neki az emberek. És ez nem az a fajta bokázós köszönés volt, mint anno, amikor a kalapjukat is levették volna, amennyiben az ilyesmi nem számított volna reakciós csökevénynek. Nem, ezek a köszöntések nem a hajdani Becsei elvtársnak szóltak. Érezhetően őszinte örömmel üdvözölték, és amikor megkérdezték tőle, hogy van, az sem szimpla udvarias formulának hatott. Becsei Árpádból azután lett város-, sőt megyeszerte megbecsült személy, amikor egyedüli hatalma – már ha lehet ezt annak nevezni – immáron abból állt, hogy eldönthette, melyik irodalmi vagy kulturális alkotás jelenhet meg a Kunhalom hasábjain. Innentől fogva nem azért ismerték föl, tudtak róla és tartották számon, mert abban a bizonyos, egykor modernnek számító irodaházban ült. Hanem azért, mert valódi közbecsülésnek örvendhetett. És ez számára többet ért mindennél.
Régen, amikor megkérdezték tőle, hogy van, zavarba jött. Tudta, hogy a kérdés nem őszinte, nem érdeklődést jelez, hanem félelmet és prüszkölést, nem is föltétlen vele szemben, de valahogy mégiscsak reá irányulva, elvégre egyike volt azoknak, akik a hatalmat megszemélyesítették. Most viszont valóban őszintén válaszolhatta, hogy köszöni szépen, jól van. Mert tényleg jól volt. Leszámítva pár időskori nyavalyát és fájdalmat, fölszabadultnak, sőt olykor még vidámnak is érezhette magát. Mert bajok ugyan voltak, hiszen kinek az életében nincsenek? Az egyik gyerek válik, a másik egész életére pár nélkül marad. Hol Klárinak, hol neki vannak kisebb-nagyobb egészségügyi problémái. Az árak időnként elszabadulnak, a közélet egyre vadabb, már a hajdan négybetűs szavakként emlegetett kifejezések is a közbeszéd részei. De mégis, mostanára kiderült végre, hogy az élete akár tele lehet örömmel és nyugalommal is. Csak hagyni kell őket beépülni a mindennapokba.
Kicsit csodálkozott is, amiért nem érzett különösebb megrendülést a Kunhalom megszűnésével kapcsolatban. Merthogy a folyóiratnak vége van, abban egészen bizonyos volt. Az átmeneti felfüggesztések ebben a szférában általában véglegesek szoktak lenni.
– Már ezt a digitális megjelenést se szerettem igazán – magyarázta odahaza a feleségének. – Értem én, hogy haladni kell a technikával, nincs is ellene kifogásom, a lezárás idején is milyen jól jött, hogy kamerákon keresztül tudtunk beszélni a többiekkel. De szerintem képernyőn lehetetlen szépirodalmat olvasni. A képernyő arra való, hogy átfussunk rajta, végiggörgessük a híreket, elmélyült olvasásra alkalmatlan. Meg is mondtam Sárosnénak, hogy nem is csak arról van szó, hogy a papír tapintása meg a nyomdafesték illata. Igen, ez is hozzátartozik az olvasáshoz. De az, ami csak valahol a virtuális térben létezik, az nekem olyan, mintha nem is lenne meg. Nem bírom föltenni a polcra, vagy levenni onnét. Nem lehet kézbe venni időnként, és csak úgy belelapozni. A két utóbbi lapszám is csak az interneten van fent, de az internet se tart örökké. Ahogy a gőzgép meg a fonográf se tartott.
– Legalább végre elkezdheted a nyugdíjas éveidet – mondta Klári. – Rád fér. Már azt hittem, soha nem fogsz leállni.
– Eddig is nyugdíjas voltam. Csak jól jött hozzá az a kis fizetés. Annyira pedig ismerhetsz már ennyi idő után, hogy nem az a fajta vagyok, aki egyik napról a másikra le tud állni, noha pillanatnyilag fogalmam sincs, mit fogok csinálni.
– Nyugi, meg tudunk élni. Ettől nem kell félni.
– Nem is félek. Csak azt nem tudom még, mihez kezdek ezzel a hirtelen rám szakadt szabadidővel.
– Majd olvasol. És írsz. Kritikákat az Alföldi Krónikába. Ahogy eddig is. Szeretik és várják az írásaidat. Hanem valamikor el kellene mennünk öltönyt venni.
– Öltönyt? Minek?
– Mert belenéztem a szekrényedbe, és amit találtam, az eléggé ütött-kopott. Szombaton pedig az unokád esküvőjére megyünk.
– Az unokám esküvője – mondta Becsei Árpád. – Jó, hát vegyünk öltönyt, ha úgy látod jónak. Sárát is elhívod? Több szem többet lát.
Klári a homlokát ráncolta.
– Inkább ne. Ő nincs is meghíva. De ebbe ne is menjünk most bele. Végtére is nem sokat találkozott Rékával. Na, fújd ki magad, és gondold át, hogy ma még alkalmas vagy-e vásárolni. Ha nem, akkor megyünk holnap. Most megyek, és befejezem az ebédet.
Becsei Árpád egyedül maradt a kanapén, a könyvespolc előtt. „Az unokám esküvője.” Csócsálta magában a kifejezést, de bárhogy is forgatta, büszkeség helyett egyszeriben végtelenül öregnek érezte magát.
Vissza a tetejére