(Szécsi Noémi: Finnugor vámpír)

A könyvhéttel kezdem, hogy többször végigjártam a pavilonokat, ám olyan könyvet, amelyről azt éreztem: föltétlenül meg kell venni, nem tudok meglenni nélküle, nem találtam sehol. Persze ez sekélyességemet is jelezheti, miszerint nem találok magamnak olvasnivalót, azt azonban észrevettem, hogy az emberek többsége azokat a könyveket vásárolja, amelyeket - egyesek szerint ügyes marketingfogással nehogy elvesszenek a kínálatban - még a könyvhét előtt piacra dobott a Magvető. Nevezetesen Esterházy Javított kiadását és Závadától a Milotát.

Előbbiről bőséggel esett szó a médiában, utóbbit ezután veszi majd górcső alá a kritika (július 28-i állapot: mostanra túl egy ÉS-kritikán). Az olvasók már szavaztak, mindkét könyv a bestseller-listák élén foglal helyet. Ne is essék most e hasábokon több szó róluk, annál inkább arról a könyvről, amit a könyvheti piacról egyedüliként megvettem.

Jó másfél évvel ezelőtt bukkant föl a Kortárs magyar irodalom címzetű internetes fórumon bizonyos Finnugor Vámpír, akiről kiderült, hogy hölgy, és igencsak megvan a véleménye a kortárs magyar irodalomról. Hogy az olyan, amilyen, de inkább amolyan. Csipkelődő, szurkálódó megjegyzéseket tett, e sorok szerzőjébe is belekötött, hogy az (a sorok szerzője) bizony nem lopta be magát a szívébe, bár egyszer egy novelláját végigolvasta. Később valamin fölkapta a vizet, és eltűnt a web ezen szegletéről.

Pár hete hallottam, hogy a JAK-füzetek egyik könyvheti darabja egy kezdő írónő, Szécsi Noémi regénye: Finnugor vámpír. Azonnal az internes hölgy jutott eszembe, el is határoztam, hogy meg fogom nézni ezt a könyvet.

Megnéztem, a könyvhét első napján, csütörtökön. Belelapoztam, elolvastam belőle két mondatot, megvettem. Egyrészt a szerző személye miatt, mert - utólag bevallom - annak idején imponált szókimondó cinizmusa. Másrészt mert a vámpírirodalom gyerekkorom óta a szívem egyik csücskében van. Nemrégiben például valaki elküldte nekem az egykor volt Galaktika című, tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozó folyóirat vámpírokkal foglalkozó számát. Utoljára általános iskolás koromban volt a kezemben ez a kiadvány, Carmina, a vámpírnő története, a Drakula-regényből kimaradt Bram Stroker-novella, a Keats-vers és a többi, vámpírokkal foglalkozó irodalmi alkotás akkor mély nyomot hagyott bennem. Helyesbítek: igazából a hatásuk volt az, amit a mai napig fel tudok idézni. A mohó félelmet, ahogy a hátborzongás ellenére se tudtam abbahagyni az olvasást, és az átvirrasztott éjszakákat, amikor reszketve figyeltem, a panellakás mélyéről előbukkan-e egy vámpír.

Nem bukkant elő. Előbukkan ellenben Szécsi Noémi napjaink Budapestjén játszódó első regényében - nem egy, több is mindjárt. Elsősorban a főhős, akit én kapásból főhősnőnek mondanék, mert bár nemi hovatartozása egy fél mondat erejéig sincs megjelölve, mégis, számomra olyannyira nőies, amennyire nőies csak egy vámpírnő lehet. Aztán ott a nagymamája, aki hetyegett Oscar Wilde-dal és Liszt Ferenccel is, sőt egyszer Robespierre utasította, hogy takarja el a dekoltázsát. S megjelennek még további szereplők, akikről kiderül, hogy ugyancsak vámpírok, ám róluk a jövőbeni olvasókra tekintettel most nem rántjuk le a leplet.

A rejtélyeken és az izgalmakon túl, amiért még érdemes elolvasni a könyvet, az Szécsi Noémi elegáns iróniája. Jut a szurkálódásokból jócskán mindenkinek, könyvszereplőnek és olvasónak egyaránt. A főhős(nő) szerelmi afférba keveredik egy költőnővel, és azt javasolja neki: küldjön történetet Hazai Attilának. Fölbukkan egy erősen balfék rockzenész, valamint egy néma meztelen férfi, aki ráadásul angyal. S miközben a vért nem igazán szerető vámpírunoka mesét ír az alkohol káros hatásairól, bennünket, az olvasót is könnyen rabul ejtheti Szécsi Noémi mesélőkedve.

Mert ez egy igazán jó első regény. Végigolvastam egy nap alatt. Péntek délután már ajánlgattam úton-útfélen mindenkinek.

Szombaton láttam a Népszabadságban, hogy az írónő vasárnap kettőkor a Liszt Ferenc téren dedikál. Ez egybeesett az én időpontommal, mikor is az Alibi nevezetű folyóirat ürügyén kellett izzadnom ugyanott. A borítón lévő fotó alapján ismertem föl Szécsi Noémit, s aznap este, a JAK-hajón beszédbe elegyedtem vele. Elárulta, hogy valóban vámpír. (Ez, mondjuk, nem volt újdonság.)

...S akkor most megint jöhetnek azzal a szöveggel, hogy mire jó és mire nem az internet. A francba a dumával, hogy elidegenedés, cybertér satöbbi! Én az internetnek embereket köszönhetek. Meg könyveket. Mint például a Szécsi Noémiét.

(JAK-Kijárat)

(Sarusi Mihály: Petőfi: más)

Ezt a könyvet régi jó barátom, Urbán Viktória adta ki, az elsők egyike a pár hónapja Szolnokon útjára indult Szépírás Könyvkiadó kiadványaiból. A városban tehát újra (vagy először?) könyvkiadó működik, hogy meddig áll meg a lábain, a jövő titka - és ne legyünk rosszmájúak. Akkor se, ha a Szépírás Kiadó egyik lába máris/még a miskolci Felsőmagyarország Kiadón nyugszik. Kölcsönös szimbiózisban vannak: a Felsőmagyarország tele van kiadásra váró kézirattal, ám kicsi a kapacitása, a Szépírásnak nincs kézirata, ám van kapacitása. Az együttműködés nyilvánvaló.

Afféle „irodalmi tanulmányai” ezek Sarusinak, írókról, költőkről, festőkről vegyesen. A kötet végén vallja be: mind megrendelésre készült. Nekem van egy véleményem a megrendelt szövegekről, azonban mégse ezt a véleményt írom ide. Hanem inkább a kötet átpolitizáltáságáról szólok röviden: mióta mindenkinek hoznia kellett egy embert, a politika minden eddiginél jobban átitatja a magyar társadalmat, és ez alól az irodalom sem kivétel. Még ha ez direktben nem is nyilvánul meg. A Petőfi: más írásai persze a választások előtt születtek, és nyilván arról is lehetne vitatkozni: a 21. század elején, amikor a politika profi szakmává és piaci alapon nyugvó, árukapcsoláson (ígéret - szavazat) alapuló kvázi marketingtevékenységgé alakult, jó-e, ha az író politizál. Megint a direktben szó, hogy nem mondom ki nyíltan, szerintem nem, mert ki tudja, mi miképpen alakul - Sarusi ellenben itt is, ott is elhint egy-egy politikai természetű megjegyzést, kezdve azzal, hogy a rokonát lebeszéli annak a napilapnak az előfizetéséről, folytatva, hogy írótársát visszautasítja a gőgös Budapest, és kitér arra is, hogy ez a posztmodern izé mennyire tűrhetetlen, bár van köztük elvétve egy-két jó író is, például Bodor Ádám vagy Krasznahorkai.

(Szépírás)

(Petőfi Sándor: A hóhér kötele)

Fogadjunk, hogy aki nem mostanában érettségizett, vagy nem magyar szakos, eszébe se jut, hogy Petőfi Sándor írt regényt. Pedig írt, nem is akármilyet, a maga körülményei (gondolok korra és „költőségre” egyaránt) között egészen jót. „A hóhér kötele” időben a romantikához köthető, ám abból igen kevés van benne: öngyilkosságok, véres párbajok, késelés, akasztás, nincstelenség, hosszú éveken át tartó keserű vándorlás, egyebek. Rövid és tömör regény, nagy időt ölel át, a szereplők arcéle így nem kiélezett, a cselekmény változatossága viszi előre a történetet.

Petőfi itt valahol a romantikán túl, a realizmus előestéjén mozog, bár regénye a 19. század elején divatos rémtörténetekhez is kapcsolható. Eldönthetetlen, a két főhős közül melyik a jó és melyik a rossz. Nyilvánvaló, hogy Tényei ármánykodása az oka Andorfalvy élete sanyarúvá fordulásának, sőt eme ármánykodás a későbbi tragédiák előzetes okozója is. A romantikában megszokott, hogy a két jó barát összevész és egymás ellensége lesz, ám Andorfalvy igen keményen és korántsem kizárólag a maga igazságát szem előtt tartva áll bosszút Tényein. Talán ebben a regényben nincs is hős, vagy ha van, az negatív. Igaz ez Andorfalvy hóhérkötélen bevégző fiára is, aki egy félreértés miatt - romantikus ifjútól eléggé távol álló ötlettől vezérelve - gyilkol.

„A hóhér kötelé”-t most adta ki kemény kötésben, az 1950-es éveket idéző borítóval, ráadásképp benne egy meglepően modern Petőfi-novellával a Dekameron Kiadó. Vonaton olvastam el Sárosd és Budapest között, mindenkinek ajánlom, érdemes.

(Dekameron)

(Zsávolya Zoltán: Hollandi bolygó)

Reggel nyolc óra volt, iszonyú meleg nyári napnak ígérkezett, a barátnőm kilobbizta a fodrászánál, hogy utána én is beleülhessek a székbe. „Rendben van - így a fodrász (hosszú szoknyás, ifjú hölgy), - de csak ha kilencig belefér, akkor ugyanis vendégem van”. Olyasmit motyogtam, hogy nekem tíz perc is elég, különben is, otthon hajat mostam, elég egy vizes olló, aztán csatt-csatt.

A barátnőm elfoglalta helyét a tükör előtt, fölkerült vállára-nyakára a lepedő, és hosszas beszélgetésbe merült a fodrászlánnyal a nyár várható szépségeit és fejleményeit illetően. Én pedig - az Irodalom Visszavág szerkesztőinek jóvoltából - elmerülhettem Zsávolyában.

A fodrászlány a nyári tánctáborok szépségeiről meséit a barátnőmnek, amikor gyanakodni kezdtem.

„Nem találunk szavakat.”

Lehet, hogy csak nekem tűnik föl, lehet, hogy személyesen a szerző fog érte megkövezni, az is lehet, hogy jókora tévedésben élek, melynek fő oka, hogy a Zsávolya-életművet illetően nagy hiányosságaim vannak, de a Hollandi bolygó engem minden kül- és belcsínjével együtt a korai Esterházy-prózára emlékeztet.

Mindez dicséretnek is vehető.

Jó pár évvel ezelőtt hangzott el a mondat, miszerint a kortárs magyar próza Esterházy Péter köpönyegéből bújt elő. Ezt ki-ki saját szájíze szerint értékeli, e sorok szerzője mindössze azért hozakodott elő vele, mert az axiómára ékes példa Zsávolya első regénye. A Hollandi bolygó határozottan Esterházy-retrónak tűnt a fodrászüzlet kopott huzatú, recsegő karosszékén, a legkorábbi Esterházy-műveket idézi föl, mikor még szó se volt apák és fiúk bűneiről. A kritika ma affelé tendál, hogy ugye a kortársi magyar prózában a stílusbravúr mellé visszatért a történet, ismét vannak regényhősök és így tovább. Nos, regényhősök Zsávolyánál is vannak, több is, össze is mosódnak (lehet, hogy az én hibám, de alaposan oda kellett figyelnem, hogy el tudjam dönteni: Svalizsér Misi vagy a mellékszereplőként színre lépő Zsávolya Zoltán kúria-e meg hátulról Krakkóban Annát, illetve Leszeket), még a történet is összeáll(na) valahogy - hanem hogy a Hollandi bolygó nagy lendülettel szembeúszik a legújabb kánonnal (hadd ne mondjak neveket), az tuti. Ez persze önmagában nem baj, fönnakadni ellenben azon lehet, hogy emezzel szembe-, amazzal viszont együtt úszik, és ebből születik az a bizonyos retrofíling, amely akár tudatos írói eszköz is lehetne, hogy aszongya: „nyolcvanas évek világa, hetvenes évek nyelvi leleményessége”.

Tudatosság azonban ebben a formában - jelentem, számomra - nem fellelhető. A jelek ahhoz nem elég egyértelműek. Zsávolya mintha nem szándékosan akart volna abból a köpönyegből előbújni, egyszerűen kipottyant onnét, és talán még ő se vette észre, hogy onnét pottyant ki.

(Orpheusz)

(Jónás Tamás: Bánom, hogy a szolgád voltam)

Fölhívott a Népszabadságtól Varga Lajos Márton szerkesztő úr, hogy írnék-e Jónás Tamás új kötetéről néhány mondatot. Az ifjú költő ugyanis három verseskötet és egy regény után most cigány témájú novelláinak gyűjteményével jelentkezett. A tematika megjelölése hangsúlyozandó, hiszen a Herder-díj keretében Esterházy Péter javaslatára nemrégiben egyéves bécsi ösztöndíjat kapott Jónás a cigány szokások és a többségi nemzet diktálta normák között bukdácsoló emberekről mesél. Elbeszélései arról tanúskodnak: ha talán szándékában is állna, akkor sem tudna elszakadni gyökereitől. Bár a kötet utolsó három (erotikusnak is nevezhető) novelláját külön ciklusba sorolta, jelezve: azok mondandójukban elkülönülnek a többitől, az egyikben utal arra, hogy a szereplők romák. Az írói világ tehát, ha kitágul is, alapjaiban érintetlen marad.

Jónás Tamás könyve - legalábbis első kézbevételkor - régi időket idéz. Nem csupán külalakjában (zsebméret, ám igényes kivitel, sötétpiros, puritán keménykötés), hanem a történetek megformáltságában, nyelvhasználatban is. Mintha a fentebb említett Esterházy Péter és nemzedékének megjelenése előtti magyar prózát olvasnánk: kőkemény realizmus (kevés kivétellel, a kötetbe például bekerült egy mese is), lecsupaszított mondatok (jelzővel alig találkozunk), többé-kevésbé lineárisan felépített szerkezet, ahol gyakran az egész cselekménysort előrevetítik az elbeszélés nyitó mondatai.

Jó olvasni Jónás Tamás könyvét. Hiányzik a mai magyar prózából ez a csöndességével és egyszerűségével erős hang. Bár igyekszik szenvtelen maradni, Jónás Tamás szereplői iránt érzett rokonszenve az olvasóra is átragad. Szó nincs azonban könnyfakasztó, hamis cigányromantikáról: ez a puritánságában is ízléses kivitelű novelláskötet arról tudósít, hogy mi van a vályogházak falai mögött. Visszafogottsága indulatok nélkül is sokat árul el.

(Romano Kher - Cigányház)

(Salamon Pál: Sorsolvasó)

Az először 1994-ben megjelent, majd nemrégiben újra kiadott „Sorel-ház” című Salamon-könyvet a tavasz folyamán vettem a kezembe, vaskossága ellenére pár nap alatt végeztem vele. „Egy működő regény” - adott meglepődésének hangot Békés Pál, és valóban: az Izraelben élő író műve csemege a családhistóriák kedvelőinek. Gördülékeny történetvezetés, váratlan fordulatok, finoman ábrázolt, mégis határozottan kirajzolódó szereplők, a Sorel család sorsa mögött pedig a 20. századi magyar történelem.

Ilyenkor visszatérő kérdés: lehet-e, kell-e, érdemes-e folytatni egy jól sikerült regényt?

A gondolat annak idején engem is foglalkoztatott, na persze szó nincs arról, hogy „A Nagy Degeneráció” című gyerekkori zsengémet jól sikerültnek gondolom, sőt. Azonban hogy a folytatásának gondolata ott motoszkált a fejemben, azt utólag talán bevallhatom. Márton László beszélt le róla, mondván: fölösleges, szükségtelen, érdektelen.

A „Sorsolvasó”-ról ezt talán így nem jelenteném ki, ám azt gondolom: nem tett többet hozzá a Sorel család előzményében megismert történetéhez. Nehezebben, döcögősebben indul annál, a címe kicsit szájbarágós, s a Harmadik Sorel élete korántsem olyan fordulatos, mint apjáé vagy nagyapjáé volt. A kalandok helyszíne ezúttal az emigráns világ: Ausztria, Anglia, az Egyesült Államok és Izrael, a történet pedig röviden azzal összefoglalható: a Harmadik Sorel minden követ megmozgat azért, hogy egy általa nagyrabecsült, egyébiránt kéziratban leledző regényből film legyen.

Mindemellett - ahogy kell - szerelem és halál, az élet és a világ nagy dolgainak kérdései. Nem mondom, hogy rossz, nem mondom, hogy felesleges, mert jó volt ezt is elolvasni. Csak épp...

(Ulpius-ház)

(Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut!)

Bizony, olvastam a Bridget Jones-ot is, a napló mindkét kötetét. A „Terézanyu” egy részletét pedig az Új Holnap 2001. téli számában, melyben együtt szerepelt az én „Báthory Zsigmond”-ommal, illetve annak egy részletével. Emlékszem, akkor írtam is egy e-mailt Vass Tibinek, olyasmit, hogy „Nem tudom, ki ez a Rácz Zsuzsa, a készülő könyve tiszta Bridget Jones-koppintás, de hogy siker lesz, az tuti”. Siker lett. A koppintás meg erős szó. Ne is annak nevezzük, mondjuk inkább úgy: a magyar Bridget Jones.

Minden országnak van Bridget Jones-a. A szinglilét világjelenség. Harminc körüli férfiak és nők, vagányak, talpraesettek, túlzsúfoltak, céltudatosak. Kívülről. Valójában kétségbeesve keresik az igazit. Ilyenkor minden szalmaszálat hajlandók megragadni.

Rácz Zsuzsa regénye viszont letehetetlen. No persze meg lehet kérdőjelezni az irodalmi értéket, hogy a mondatok így meg úgy, meg hát a sok következetlenség és így tovább. Ezzel együtt, ismétlem, letehetetlen. Férfiak számára is. Legalább megtudjuk: a nők minimum annyira frusztráltak, mint mi. A kihívó tekintet, a csodás smink és a feszes kosztüm mögött érzékeny szív és lélek lapul. (Mekkora közhely, atyaég!) Az az igazság, hogy a sok eredeti és utánzott Bridget Jones után meg kéne írni a dolgot végre férfiszemmel is. Egy férfiszingli élete, otthon, utcán, munkahelyen. Ahogy vagány, ahogy csajozik. S közben ugyanolyan ideges, tétova, frusztrált, mint Kéri Kati a „Terézanyu”-ban, aki minden bizonnyal Rácz Zsuzsa irodalmi alteregója. Sőt nem is alteregó: ő maga Rácz Zsuzsa.

Nem is rossz ötlet a férfiszingli-regény. Majd elmesélem az ötletet Péterfi Andrásnak. S ő megírja. Alkalmas rá, pedig nem szingli. Most éppen nem az.

(Bestline)

(Mégse légyott)

A legvégére csupán azért hagyom, mert a fentebb felsoroltak közül ez került a legkésőbb a kezembe: a 2002. június 14 és 23 között lezajlott Miskolci Nemzetközi Operafesztivál alkalmából megjelent díszes kötet, Vass Tibi gondozásában, föltehetőleg az ő (amúgy zseniális) ötletére. A szerkesztő hazai írókat és művészeket kért föl: írjanak randevút - stílszerűen: légyottot - lemondó e-maileket Cso-Cso-Szán avagy a Kékszakállú nevében, nem, illetve teszés szerint. Hogy miért pont ők, a válasz egyszerű: az idei miskolci operafesztivál „vendégeként” a „házigazda” Bartók mellé ezúttal Puccini érkezett.

Bár az eseményen nem voltam jelen (ezzel egyúttal azt is elárulom, hogy a kötet egyik szerzője vagyok), folyó év június 19-én este a Miskolci Galéria mögötti udvaron színművészek olvasták föl a légyottot lemondó leveleket. (Tavaly - mikor is ugyancsak nem voltam jelen - egyébként a megvalósult légyott alkalmából volt hasonló esemény és kötet, ám akkor Bartók vendégének szerepében Verdi tetszelgett.) Nem voltam jelen, ismétlem, őszinte sajnálatomra, ám Miskolcról mindjárt eszembe jut, hogy áprilisban, a két választási forduló közötti hétvégét Miskolc-Tapolcán, a barlangfürdő mellett töltöttem szívem hölgyével. A panzióban, a franciaágyon fekve kukkantottunk bele a Kossuth téri választási gyűlésbe (résztvevők száma háromszázezer és másfélmillió között), bennünket azonban elsősorban az izgatott, hogy autónk az első miskolci emelkedőn fölmondta a szolgálatot, a kuplungtárcsán túl az önindító is kiégett, péntek estétől szombat délelőttig kerestünk szerelőt, mire sikerült találnunk valakit.

Vass Tibi mobilja ez idő alatt végig ki volt kapcsolva, üzenetemre vasárnap kaptam tőle egy sms-t, hogy miben segíthet. Akkor már úton voltunk hazafelé. A Mégse légyott-kötet viszont igazán remek. Ötletnek is, olvasnivalónak is.

(Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht.)