A Világosság fiai
Részlet a készülő Hídváros című regényből
Az ablakokat eltakaró hatalmas, fekete függönyök nemcsak a külső fényeket tartották távol, hanem valamelyest a zajokat is. Miután a bent lévők óvatos neszezése elült, a szobában tökéletes némaság honolt. Szobaként emlegették, bár egyesek szemében annak talán túlságosan nagy volt, és ami azt illeti, soha nem is lakott benne senki. Ahhoz viszont kicsi volt, hogy teremnek lehessen hívni: nem csupán bált nem lehetett volna tartani benne, de arra sem volt alkalmas, hogy például társasági vacsorához egy nagyobb asztalt fölállítsanak a közepén. Talán afféle vendégeket fogadó helyiségnek szánta eredetileg a ház tervezője, ahol ismerkedő mondatok kíséretében társaloghatnak, netán rögvest meg is válthatják a világot a vendégek. Ami végtére is megvalósult: hosszú évek óta minden hónap első és harmadik szombatján, este hét órától itt gyűltek össze a testvérek (leszámítva a nyári hónapokat), és ha azzal tisztában is voltak, hogy a világot megváltani nem lehetséges – addig semmiképpen nem, amíg eleve nem is hagyja magát megváltani –, azért igyekeztek bizonyos dolgok tekintetében legalább egymás és a maguk szemében annyira bölcsnek lenni, amennyire az tőlük telhet.
A helyiség ablakai kelet felé néztek, ami az előírásoknak tökéletesen megfelelt. A ház nem esett messze a Zagyvától, szemben vele, a folyó túloldalán a város terült el, közelebbről nézve a Tabán, amelynek zegzugos utcáin mindig történt valami, ám erről ők az elhúzott függönyök mögött az alkalmankénti néhány órában nem vettek tudomást. Az volt a cél, és ezt szolgálták az évszázados mondatok és szavak, hogy ezeken a szombat estéken távol tartsák maguktól a világ egyre erősödő zaját, és kizárólag önmagukra, az érzéseikre és a gondolataikra ügyeljenek, hogy aztán megerősödve, az eddigieknél is nagyobb elszántsággal és elhatározásokkal lépjenek ki ismét a szédítő sebességgel robogó mindennapok munkás küzdelmeibe.
A Zagyva bal partján a többi kerülethez képest amúgy is nagyobb csönd honolt. Idáig már legföljebb csak foszlányokban jutott el a hétköznapi élet megszokott zörejein kívül a gyáraknak a dübörgésből, kalapácsolásból és dudaszóból összetevődő moraja, a vonatkerekek kattogása és a mozdonyok sípja, vagy akár a Tisza és a Zagyva torkolata előtt a halászok egymást biztató kurjantásai a hálók kiemelésekor. Ezért is választották a testvérek annak idején ezt a házat. Ráadásképpen itt, az árnyékot adó hatalmas fák között mintha megszorult volna a történelem levegője: úgy mondják, erre volt valamikor a vár, amelyet csak néhány napig tudott védeni Nyáry Lőrinc, miután zsoldosai megtalálták a Tisza partján elásott sajkákat, és egy éjjel megszöktek az ostromló török sereg elől; és hát errefelé, a mostani cölöphíd lábánál volt a hajdani rév, amelyen az Alföld pusztáiról a nyugati vásárokra küldött marhacsordákon és az azokat terelő hajdúkon kívül parasztok, kereskedők, hadvezérek, uralkodók és egész hadseregek keltek át Szolnok lassan közel kilenc évszázada alatt. Egy ilyen helyen, ahol érezni a történelem leheletét, az ember óhatatlanul is hajlamos megállni a rohanásban, és elgondolkozni, mi végre teremtetett a földre, mi a célja az életének, és voltaképpen hová tart a néhány röpke évtizedben, amely számára ebben a földi sivárságban elrendeltetett.
A testvérek is erre keresték a választ, anélkül hogy fennhangon föltették volna a kérdéseket. Azzal is régóta tisztában voltak, hogy a szabadkőművességnek nem a páholyok ülésein fölvett jegyzőkönyvekben, a tagok listájában és a szertartások leírásában rejtőznek a valós titkai, hanem bennük, önnönmagukban, a szívükben, a lelkükben és a gondolkodásukban, abban, ahogyan az ősi időkből eredeztethető tanítások által a világot szemlélik, és amennyire képességeikből és lehetőségeikből telik, apró kalapácsütésekkel saját maguk jobbá tétele által valamennyire talán formálják is. A rend titkai nem valamiféle rettenetes, mindenre kiterjedő, mindent befolyásoló és mindent fölforgatni akaró összeesküvést takarnak, hanem azt, ahogyan itt, ebben az elsötétített Zagyva-parti szobában, a szolnoki vár rég földbe veszett kövei fölött, a gyertyák halovány fényében megszólítják őket a szimbólumok, a kockás kövezet, a kalapács, a derékszög és a mérőón, jelentést kapnak az ajtó mellé fölállított oszlopok, és valós tartalommal töltődnek meg a szertartások során fölcsendülő ünnepélyes szavak. Azért kellenek az elsötétített ablakok, és azért reteszelik magukra az ajtót, hogy a világ lármáját és fényeit kizárva megláthassák és megtapasztalhassák az élet igazi mélységét, és észrevegyék, mi van a lassan, de biztosan kopó fogaskerekekként egymásba kapcsolódó mindennapokon túl. A titok nem azért titok, mert nem szabad elmondani azoknak, akik nem járnak a szabadkőművesek templomának falai közé, hanem mert nem is lehetséges: nincsenek rá szavak, nem lehet őket hagyományos módon mondatokba önteni, az ember bensőjében léteznek, amikor megszólítják és üzenetet küldenek az ősi szimbólumok.
A ház tulajdonosa, özvegy Nagy Józsefné soha nem faggatta őket semmiről, de tudták azt is, hogy másoknak sem beszél róluk. Igaz, amúgy sem lett volna okos dolog emlegetni, hogy „a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt Szolnok keletén dolgozó Alföld páholy” itt tartja rendszeres összejöveteleit. Már csak azért sem lett volna tanácsos özvegy Nagy Józsefnének erről bárkinek is szólnia, mert akkor megkérdeznék, hogy és ugyan mit keresnek pont nála a szabadkőművesek, és ha kitér a válasz elől, akkor gyanakodnának, hogy netán azért, mert az Ödön nevű fia is tagja ennek a rejtélyes, magába forduló, és az este leple alatt ki tudja mit művelő társaságnak. (Ez így is volt, beleértve azt is, hogy Nagy Ödön már nem egyszerű tag, hanem az Alföld páholy főmestere.) Ahogy másutt, így Szolnokon is sokan nem nézték jó szemmel a szabadkőművességet, ami a tekintetben érthető, hogy azok, akik nem látnak be a függönyök mögé, hajlamosak olyasmit is odaképzelni, ami nincs is ott, mint ahogy számos olyan dolgot is a szabadkőműveseknek tulajdonítanak, amelyekhez nekik végképp semmi közük. Bár bizonyára sok mindentől meg tudták volna védeni magukat – elvégre nem csináltak törvénybe ütközőt –, egyes megnyilvánulásoktól viszont nem, úgyhogy a páholy jobbnak látta inkább itt, a Zagyván túl, a csöndesebb várkerületben végezni munkáját, mint a város belsőbb részein. Az első lépéseket még nem itt, hanem Szolnok szívében, a Magyar Király Szálloda első emeletének hármas számú szobájában tették meg. Ott került sor arra az értekezletre, amely során az a javaslat született, hogy a közeli Törökszentmiklóson működő, ám tevékenységét régóta szüneteltető Ákácz páholyt a vármegye székhelyén indítsák újra, immáron Alföld név alatt.
Az ötlet a budapesti Podmaniczky utcában, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy központjában is meghallgatást, sőt támogatást nyert. Ott is tisztában voltak vele, hogy Szolnok mostanára fontos vidéki gócponttá vált, ahol gyökeret verhetnek a királyi művészetként is emlegetett szabadkőművesség eszméi, és ahol egy páholyra ilyetén módon valóban szükség lehet. A város az elmúlt évtizedekben látványos fejlődésen ment keresztül, rá se ismerhet alig néhány évtizeddel ezelőtti önmagára: a poros, szélfútta és árvízjárta alföldi sárfészekből (legalábbis így emlegették annak idején) olyan település lett, amely valóban méltó arra, hogy Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelye legyen. Pedig hát komoly verseny folyt a cím elnyeréséért, és voltak helyek, amelyeket mind mások, mind maguk esélyesebbnek tartottak erre Szolnoknál. A bizalom azonban a vármegyerendszer két évtizeddel ezelőtti újragondolásakor a hajdani ispáni székhely felé fordult. Igaz, ebben nagy szerepe volt Gorove Istvánnak is, akit a környék történelmét és természeti viszonyait egyaránt nagy elánnal tanulmányozó tudós édesapja annak idején ide, Szolnokra íratott be alsó iskolába, így aztán az itt szerzett emlékek nyomán a Szabadelvű Párt fentebb nevezett elnöke sikerrel kilincselt a miniszterelnöknél, hogy a hajdani Külső-Szolnok, valamint Heves bizonyos részeiből, továbbá a Jászságból és a Nagykunságból létesített új vármegye közigazgatási központja a Tisza és a Zagyva összefolyásánál legyen. A szolnokiak mély hálával emlékeznek azóta is Gorove Istvánra, olyannyira, hogy a város főutcáját róla nevezték el – a főteret pedig arról a Kossuth Lajosról, aki viszont éppenséggel személyes sértettség okán Szolnokra nem szívesen emlékezett. Az itteniek annál inkább őrá, na meg az 1848-as toborzóbeszédére is, amelyet a régi városháza ablakából mondott. Az épületet azóta nagyobbra és újabbra cserélték, a tér neve viszont a magyar szabadság hőse előtt tiszteleg.
Mint ahogy ugyancsak utcát kapott Szapáry Gyula, aki még a miniszterelnökségét megelőzően, de már a Heves és Külső-Szolnok vármegyei főispáni tiszt betöltését követően, belügyminiszterként szintúgy sokat tett az új vármegye területének és székhelyének kijelöléséért. A róla elkeresztelt utcába ráadásul bevezették a villanyt, ami azt jelenti, hogy nem csupán a társasági élet egyik központjának számító Nemzeti Szálloda éttermében és kávéházában gyúl esténként villamosság adta világosság az utca közepén (a szálloda dísztermében amúgy színházi előadásokat is szoktak tartani), hanem annak teljes hosszában, így például Kádár Kálmán országos hírnévre szert tevő cukrászdájában is. A vármegye pedig saját igazgatási épületet kapott, a hajdani Zöldfa fogadó helyén, nem messze a Damjanichék 1849. márciusi diadalát és a szolnoki csatát megidéző, a jeges áradatokkal immáron lassan fél évszázada dacoló Tisza-híd lábához közel eső emlékműtől. De hogy senki ne érezze igazságtalannak a Zöldfa vesztét, sietve mondjuk el azt is, hogy a Fehérló fogadó is immáron az enyészeté: lebontották, és ahol egykor állt, ott mostanság a Pénzügyigazgatóság székel szintén vadonatúj épületben. Ahonnét, ha végeztek a munkával, a tisztviselők a többi intézmény dolgozóival egyetemben délutánonként és kora esténként átmehetnek a szemközti vármegyei kaszinóba kicsit lazítani.
A páholyalapítás második gyűlését már Tóth Mór lakásában tartották. A jeles férfiúnak akkorra már nem csupán őszbe csavarodott feje jelezte részben az életkorával összefüggő bölcsességét, hanem szavai és cselekedetei is. Előbbiek közül nem egyet írásba is foglalt, szak- és szépirodalmi művek egész sorával gazdagítva amúgy is termékeny és sokrétű pályafutását, amely a Felvidékről indult, és az ország számos pontján hatott gyümölcsözően. Tóth úr a legszívesebben általában mégis a serdülőkoráról beszélt: tizennégy éves volt, amikor belépett a Magyarország függetlenségéért és szabadságáért küzdő honvédseregbe, amelyben egészen Komárom föladásáig szolgált – a várat hősiesen védő hadtest parancsnokával, Klapka Györggyel évtizedekkel később, egy szabadkőműves-páholy összejövetelén találkozott megint. Miután részben zsenge korára és ennek megfelelően alacsony rangjára tekintettel – noha az, hogy tizenöt esztendősen őrmesteri fokozatot szerzett, lássuk be, nem kis dolog – megúszta a retorziót, főszolgabíró apja nyomdokaiba lépett, és a pesti egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Ezt követően Pest vármegyében kezdett dolgozni, és bár egyébként boldog házasságát Isten – avagy ahogyan a szabadkőművesek a szertartásaikban emlegették: a Világegyetem Nagy Építőmestere – nem áldotta meg gyermekkel (ami időskorig tartó fájdalmat okozott neki és a feleségének), éppenséggel a börtönben születettek és édesanyjuk sanyarú sorsát látva kezdett el a rabok életkörülményeinek enyhítésén és a fogva tartás körülményein, illetve annak más lehetséges módozatain gondolkodni.
– Minek ezekkel kesztyűs kézzel bánni? – hallotta a neheztelő véleményeket többfelől is. – Hiszen nagy részük nem egyszerű csirkefogó, hanem akasztófára való rablógyilkos. Még örülhetnek is, hogy megússzák a bitófát, és miután leülték a büntetésüket, lekerül kezükről, lábukról a bilincs. Pedig azt se érdemli meg mindegyik, sokuk idővel megint rácsok mögé kerül.
Természetesen Tóth Mór is látta ezt a törvényszerűnek gondolt, szomorú folyamatot, merengett is rajta, hogyan lehetne változtatni. Még egri ügyészként előbb lefordított, majd ő maga is írt egy könyvet a rabok viselkedéséről és annak kívülről történő formálásáról. Ezzel egy időben országos hírnévre is szert tett, igaz, nem elsősorban a művei miatt, hanem mert ő fogalmazta meg a hivatalos jelentést a híres mátrai betyár, Vidróczki haláláról.
– Betyárok errefelé is vannak – mondogatta neki húsz esztendővel később, immáron Szolnokon, egy tabáni kisvendéglő fehér asztala mellett egyik páholytársa. – Igaz, egyre kevesebben. És akik vannak, azok is fogatlan vénemberek immár. Ott szoktak a piac környékén koldulni. Emlékszem, egyszer kettejüket el is kapták gyümölcslopásért, fogdába kerültek, és valamelyik túlbuzgó csendőr megkötözte őket. Erre az egyik vén betyár, akinek még megvolt az egyik foga, elrágta mindkettejük kötelét. Igaz, sokra nem mentek vele, mert a rácsot már nem tudta szétharapni azzal az egy szem fogával.
Tóth Mór letette a poharát, megtörölte borcseppektől pirosló fehér bajuszát, és bólintott:
– Igen, magam is találkoztam vele. Ez még azelőtt történt, hogy nyugdíjba vonultam. Panaszkodott, hogy ez ám a nagy feneség: az embernek egyetlen foga van, és az is rettenetesen fáj. Pedig hát ezek szerint az alföldi betyárok hajdanában a vasat is elrágták.
A testvérek nevetésben törtek ki. Az özvegy Nagy Józsefné házában megrendezett összejövetelt követően a Zagyva túlsó partján megtartott vakolás – így hívták az étkezést a szabadkőművesek, az összejövetelt pedig munkának – mindig jó hangulatban telt, és ez nemcsak a finom halételeknek meg a jó bornak volt köszönhető, hanem annak a közös szellemiségnek is, amely a szertartás ünnepélyessége után megerősödve és fölszabadultan adta meg a testnek is mindazt, amit a lélek a páholy templomának – azaz özvegy Nagy Józsefné háza lefüggönyözött vendégfogadó helyiségének – falain belül már megkapott.
Tóth Mórnak volt tapasztalata az alföldi betyárokat illetően is: a pesti szolgálat után a Mátrából előbb Debrecenbe, azután Karcagra rendelték, ahol nem egy bujdosó rabló ügyében kellett hivatali kötelességéből eljárnia. Akkor került Karcagról Szolnokra, amikor a vármegyei törvényszéket az új székhelyre helyezték. Időközben a betyárvilágnak is leáldozott. Amelyik zsivány nem tömlöcben vagy az akasztófán végezte, mostanára az is szögre akasztotta a bő gatyát meg a karimás kalapot, és vagy tisztes foglalkozás után nézett, vagy galambősz fejjel, rozoga testtel kültelki kocsmák ragacsos asztalára könyökölve borong az utólag széppé színezett emlékeken. A romantikusnak hazudott régi idők világa pedig a jobbára a vásárokon, a földre terített ponyvákról árult füzetes történetekbe költözött, amelyek hasonlóképpen faragtak pusztai rablógyilkosokból utólag igazságosnak titulált, a gazdagokat fosztogató népi hősöket, ahogyan a vadnyugati revolverbajnokokat festették le ezeknek a ponyvaregényeknek az amerikai eredetijei.
A betyárokkal való közvetlen érintkezés mindazonáltal nem tántorította el Tóth Mórt attól az elképzeléstől, hogy sokat lehetne változtatni a raboknak mind a börtönben, mind a szabadulásukat követően tanúsított magaviseletén, ha nem csupán rács mögött tartják, hanem az egyhangúság fölszámolásával dolgoztatják is őket. Aminek nem kevés gazdasági haszna is van, elvégre az ingyenmunkaerő olcsóbb a fizetettnél. Ezek szellemében, a rabok munkára fogásával született meg Tóth Mór ösztönzésére Debrecenben egy pompás sétakert, amelyet hasonló követett Karcagon a korábbi, városközepi mocsár helyén, miáltal a város belsejének képe is nagyban módosult: amerre nem sokkal korábban még a vadul nőtt füvet gyűjtötték a kocsisok, az ő kártalanításukat követően a helyi tömlöc rabjai sétautakat és parkot létesítettek, ahol szívesen töltötték a vasárnap délutánokat a karcagiak, pláne hogy a frissen ültetett orgonabokrok között térzene is szólt.
Hasonló ötletből látott neki Tóth Mór a Szolnok városával szembeni, addig elhanyagolt és mindenféle értelemben szabadjára engedett, mintegy harmincholdnyi területen elterülő Tisza-part ligetesítésének. A folyó bal partján, a gáttal védett részen a fogház fogvatartottjai fölszámolták a vadul burjánzó növényzetet, s helyére gondosan kidolgozott terv szerint fákat és cserjéket ültettek. Persze, mint minden újító elképzelésnek Magyarországon, úgy ennek is megvoltak az ellenségei, akik azt hangoztatták, hogy a ligetesítéssel megbolygatják a természetet, így a pelikánok fészkelőhelyeit. Ami hamis érv volt, elvégre mióta a Tisza jobb partján egyre-másra megjelentek a különféle ipari üzemek, a pelikánok jobbnak látták a zajok és egyéb veszedelmek elől máshova költözni. Idejét se tudták már, mikor észlelték őket legutóbb Szolnok körül. A másik érv az volt, hogy minek másik park a folyó mellé, amikor ott van a vármegyeháza mögött az, amelyik a város nagy szülöttjének, Verseghynek a nevét viseli. Tóth Mór azonban nem hagyta magát, és végül őt igazolta egyebek mellett az is, hogy az átadását követően nem sokkal a Móricliget a szolnokiak kedvenc kiránduló- és sétahelye lett. Igaz, ehhez át kellett kelni a hídon, ami kerülőt jelentett, de hát némi fáradságot megért a gondosan ápolt liget üde zöldjének élvezete.
Ráadásképpen – bár az öndicséret nem kenyerük a szabadkőműveseknek, Tóth Mór még azt követően is, hogy letette a főmesteri kalapácsot, és az Alföld páholy örökös tiszteleti főmesterének választották, érzékelhető büszkeséggel mesélt szolnoki fő művének eme aspektusáról – az a látvány se utolsó, amelyet korábban csak hajóról élvezhettünk, most viszont már elég átsétálni a ligetbe, és megállni a parton, hogy gyönyörködhessünk a megismételhetetlen, és bizton állíthatjuk, egyedi várospanorámában: bal szélen a legrégebbi templomnak, a ferencesnek a tornya, jobb szélen annak jóval fiatalabb testvére, a reformátusoké, középen pedig a legújabb, a zsinagóga. Ez a három templom így együttesen, egymás közelében állva a három felekezet békés és szeretetteljes együttélését hirdeti az idők végezetéig. Mi több, Tóth Mór szerint akár az Alföld páholyt, illetve magát a szabadkőművességet is szimbolizálhatja, elvégre ők sem firtatják sem egymás, sem a hozzájuk jelentkező vallását, egyedül azt követelik meg tőle, hogy higgyen a megszemélyesített Legfelsőbb Lényben, a Világegyetem Nagy Építőmesterében, ám hogy ezt milyen hit szerint teszi, azt rábízzák. Elvégre ősi parancs, hogy a páholyokban vallási és politikai kérdések megvitatása szigorúan tilos.
Egyes testvérek ehhez félig-meddig tréfásan, de inkább komolyan gondolva azt tették hozzá, hogy hasonló okok miatt nem vesznek föl nőket sem, mivel évezredek óta tudható, hogy a férfiak három dolog miatt szoktak hajba kapni, éspedig a valláson, a politikán és a nőkön. Az Istenbe vetett hit megléte azonban természetesen csak szükséges, ám korántsem elegendő föltétele a tagságnak: aki a világosság fiai közé kíván tartozni, annak feddhetetlen, jó hírű, szabad férfinak kell lennie, valamint elegendő szívbéli és észbeli képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a királyi művészet eszméit magáévá tegye. A rend ugyanis gondosan és kellő alapossággal válogat, nem vesz föl mindenkit sorai közé, az erről való döntés során olykor két-három nemleges szavazat is elegendő az ennek többszörösét kitevő igenek ellenében ahhoz, hogy a jelentkező elutasíttassék.
A hálón tehát, ha úgy tetszik, nagyobb lyukak vannak, mint azoknak a halászoknak a halfogó alkalmatosságain, akik a Tabánban laknak, s már hajnalban kieveznek a folyókra, minden hónap két szombat estéjén pedig – részben megszokásból – megbámulják a kisvendéglőben összegyűlt öltönyös uraságokat, akik egyszerre ünnepélyes és titokzatos arccal ülnek a hátsó traktusban lévő asztal körül (a legenda szerint egykoron maga Petneházy Dávid, Thököly brigadérosa, majd törökverő vitéz is azon könyökölt), miközben körülöttük mindenki tudja az utolsó pultosleánnyal bezárólag, hogy ők a szolnoki szabadkőművesek. A hálós hasonlat mindazonáltal mégsem állja meg a helyét, legalábbis oly módon nem, hogy a közhiedelemmel ellentétben a szabadkőművesség nem toboroz, és nem invitál a soraiba senkit, azaz nem meríti meg hálóját az arra érdemesnek tartottak körében, sőt, az ilyesmit különösen tiltják a rend amúgy is szigorú szabályai. Aki a királyi művészetet akarja mívelni, amennyiben kitartóan keresgél, az előbb-utóbb megtalálja a világosság fiait. Szolnokon ráadásul nem is kell nagyon kutakodni, bemegy a Magyar Király vagy a Nemzeti Szálló éttermébe (de talán az Adler-kocsmában is kérdezősködhet), és némi óvatos sutyorgást követően biztos a nyomára akad a titkolózó uraknak. De az is lehet, hogy az ismerősei körében eleve akad ilyen, elvégre a szellemi élet számos jeles alakja tagja a szövetségnek, némelyik nem is rejtegeti, pláne ha nincs ki elől, miután a kávéházi asztaltársaságban, ahova eljár, mindenki testvér, vagy majd ezután lesz az. A háló tehát mégiscsak létezik, ám nem olyan formában, amilyen a halászoknak van: inkább a pókéhoz hasonlít, ahogyan az láthatatlan szálakkal átszövi az ország szellemi és gazdasági életét. (A politikait csak azért nem, mert a közhiedelemmel ellentétben a szabadkőművesek nem politizálhatnak, noha állítólag a hajdani szép akasztott, a korábban távollétében halálra ítélt, majd a miniszterelnöki címig és a Monarchia külügyminiszteri posztjáig emelkedő, a császárnéval is összeboronált gróf Andrássy Gyula is a szabadkőművesek közé tartozott, mint ahogy Wekerle Sándorról is suttogják, hogy egyike az emberiség templomát építőknek.) Nem véletlen, hogy minden ellenkezés dacára sokan vágynak közéjük, ugyanis a tagság révén nem is annyira szellemi, hanem nagyon is kézzelfogható kapcsolati tőkét és ezzel járó előmenetelt remélnek. Az ember pedig tudvalevőleg gyarló és esendő, időnként képes akár túlságosan sokat is hibázni: lehet bármilyen nemes is az eszme, attól még megtörténhet, hogy a tagság képességei nem érik el az ideák magasságait – olyanok is megkapják a derekukra a hófehér, báránybőrből készült inaskötényt, akikről utóbb kiderül, hogy méltatlanok a kőművesek szerszámaihoz.
És van, aki önmagától futamodik meg. Például az a Weninger nevű fiatalember, aki szabályszerűen beadta a jelentkezését az Alföld páholyhoz, a testvérek az előírásoknak megfelelően megkutatták, a keresőről – így hívják a szabadkőművesek a közéjük, a világosság felé igyekvőket – készült jelentések fölolvastattak, majd a páholy tagsága ellenvetés nélkül megszavazta ennek a kellemes benyomást keltő, csöndes, szerény, ám okos és jóérzésű hírlapírónak a fölvételét, aki többször is említette, hogy noha a Tiszavidék szerkesztőségében dolgozik, ez semmiféle pártosságot nem jelent, a lap neve ugyanis a folyóra és nem másra utal. Ezt követően ki is jelölték az inasavatás napját, amely egyébként különösen jeles alkalomnak számít egy páholy életében, lévén hogy a világosság meglátásának szertartása nem csupán az avatandó számára lesz örökre emlékezetes, hanem azoknak a testvéreknek is rendre ünneplőbe öltözteti a szívét, akik már jóval korábban átélték, és kívülről is sokadszorra látják ugyanezt. A templom elsötétített belseje, a bekötött szemekkel bevezetett kereső, a régi időket idéző kardok, a nehéz öltönyök surrogása, a lassú és mély, nyugodt lélegzetvételek, a gyöngéből fokozatosan erősödő világosság keretezte szertartás voltaképpen a szabadkőművesség esszenciáját adja, úgyhogy ezekre a munkákra nem csupán a szertartáskönyveket tanulmányozva, hanem lélekben is külön készült a páholy minden egyes tagja.
Nem csoda hát, hogy a meglepődésen kívül idegesség és fojtott düh is kiérződött mindenkiből, amikor Weninger úr nem jelent meg a kijelölt időben, hogy mielőtt a beavatottak sorába lép, profán múltjának utolsó órájában még egyszer átgondolja addigi életét. A percek negyedórákká változtak, a negyedórák féllé, majd egésszé. A testvérek ott álltak teljes díszöltözékben az előírásosan előkészített templomban, és egyre türelmetlenebbül vártak, mígnem Nagy Ödön főmester arra szólította föl a kereső kezesét, hogy vegye le a kötényét, tegye le a szerszámait, és nézze meg, nincs-e odakint az illető az utcán valahol. Talán csak eltévesztette a járást, és most a várkerület zegzugos utcáiban őket keresi.
A megszólított személy, Morvai testvér kiment, majd újabb fertályóra múlva azzal tért vissza, hogy jó volt a főmester testvér megérzése: találkozott a keresővel, valóban itt ólálkodott a ház körül, nem is késett el, ám a megjelölt időpontban nem mert bekopogni.
– Nocsak – nézett erre nagyot a főmester testvér –, éspedig miért nem? Ennyire megijesztettük? Netán más rettentette el tőlünk? Vagy egyszerűen meggondolta magát?
– Magától lépett vissza – válaszolta Morvai testvér. – Helyesebben nem tudta eldönteni, mit tegyen, én pedig azt javasoltam neki, hogy amennyiben bizonytalanná vált, inkább gondolja át még egyszer. Az történt ugyanis, hogy a nagy nap közeledtével erős izgalom lett úrrá rajta, amelyet előbb egy pohárka borral igyekezett csillapítani, később pedig a feszültségét oldandó meglátogatta Julis néni házát. Utána viszont akkora szégyenérzet tört rá, és olyannyira mocskosnak érezte magát, hogy azt gondolta, így nem léphet be a világosság templomába. Mindezeket szépen, becsületesen elmesélte nekem, én meg nem akartam tanácsot adni, nem is adhattam volna, egyszerűen azt mondtam, hogy amennyiben így vélekedik, menjen, és inkább gondolja át magában többször a dolgot, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.
Bár ez nem volt túlságosan illendő dolog, a testvérek közül páran mosolyogtak a bajuszuk alatt. Julis néni háza szintén a várkerületben volt, és bár az efféle intézményeket sokan alapból rossz hírűnek mondják, a városból mégis számosan látogatták, mint ahogy Julis néni is sokat adott mind magának az épületnek, még inkább pedig a nála dolgozó lányoknak a tisztaságára. Ugyanakkor az Alföld páholy célkitűzései közé tartozott a szegények segítésén, a nevelés előmozdításán és a jótékonysági egyletek segélyezésén túl az is, hogy amennyire a testvérek személyes behatásán múlik, visszaszorítsák a káromkodást és a részegeskedést éppúgy, mint a prostitúciót. A páholy rendszeresen támogatott özvegyeket, éhezőket, rászoruló tanulókat és más szegénysorúakat, nem csupán anyagilag, hanem ruha, élelmiszer vagy tankönyv vásárlásával is. Ezenkívül Szolnokon népkonyhát, szegény iskolásokat fölruházó egyletet, menhelyet és rabsegélyezőt alapított és működtetett. Az ember mindazonáltal gyönge és gyakran megbotlik. A város férfilakosságából rengetegen megfordultak Julis néni műintézményében – meglehet, az Alföld páholy tagjai is. Az vesse bárkire is az első követ, aki még soha nem vétkezett. Márpedig ilyen ember kevés van a földön, talán nincs egyetlenegy sem. Weninger úr ügye mindazonáltal most lekerült a napirendről, a fölvétel elhalasztatott, a keresőre van bízva, jelentkezik-e ismét, miután elszámolt a lelkiismeretével. Minden további pedig a páholy döntésén múlik.
A főmester fölszólítására a testvérek letették szerszámaikat. Leszerelték a templom szertartásos berendezését, a kellékeket elhelyezték az erre a célra szolgáló kicsiny oldalsó szobában. Lekerült a helyiség faláról az Alföld páholy hímzett zászlaja is – nem mellesleg egy nővér, Lippe testvér feleségének ajándéka, mert bár a szabadkőművesek nőket nem vesznek a soraik közé, a feleségeket megbecsülik, és a páholy nővéreiként tartják őket számon. Az aznapi munka elmaradt, de ez csupán alkalmi állapot. A szabadkőművesek halk kalapácsütésekkel, a kívülállók számára láthatatlanul, ám a testvérek reményei szerint az eredményt tekintve észrevehető módon dolgoznak tovább.
Vissza a tetejére