Nincs alku
Kifli a kertkapuban állt, onnét figyelte a pár lépéssel arrébb, az utcán beszélgető Rentz Mátyást és Benedek Szabolcsot. Kis termetű, göndör fekete szőrű eb volt, az a fajta, amelyet jobb híján keveréknek hívnak, és amelyből számtalan szaladgál az alföldi falvakban, kerítéseken kívül és belül. Benedek Szabolcs anyósáék szerezték a vidéki házhoz, és Benedek Szabolcs éppen azt magyarázta Rentz Mátyásnak, hogy bár kevés kutyával volt eddig közvetlen dolga, ennyire okossal még nem találkozott. Mert lám, ugyan a nyitott kertkaput látván meglódult kifelé, ám elegendő volt egyetlen „Nem!” felszólítás ahhoz, hogy megtorpanjon, és ne is menjen tovább.
– Úgy csinál – mondta Rentz Mátyás –, mintha tényleg tudomásul venné. Devalójában nem.
Mindketten a kutyát figyelték, amaz azonban már nem rájuk nézett, hanem elfelé, a főút irányába. Közben ásított egyet.
– Látod? Fél szemmel téged les. Hátha meggondolod magad.
– Márpedig nem jöhet ki – Benedek Szabolcs még egyszer rászólt Kiflire: – Nem!
Az újra ásított.
– Nincs alku – mondta Rentz Mátyás. – Mondd meg neki, hogy nincs alku.
– Nem! – ismételte még harsányabban Benedek Szabolcs.
– Nincs alku – ismételte Rentz Mátyás. – Azt mondd, hogy nincs alku.
– Nincs alku – mondta végre Benedek Szabolcs is.
Kicsit idegennek érezte a saját szájából ezt a mondatot, de lám, a kutya előbb leült, aztán le is hasalt a kapuban.
Rentz Mátyás elégedetten biccentett:
– Na, most már tudja, hogy komolyan gondoltad, hogy nem jöhet ki.
Nemcsak Rentz Mátyás és Benedek Szabolcs ismerték akkor már egy ideje egymást, hanem – bár kétségtelenül rövidebb idő óta – Rentz Mátyás és Kifli is. Előbbi azokban a hónapokban sűrűn járt errefelé. A ház nemrég készült el, ami azt jelentette, hogy bőven akadt körülötte tennivaló. Nemrég például Rentz Mátyás egy csomó összekötözött nádat hozott. Azt is Benedek Szabolcs anyósáék szerezték, mondván, jól fog mutatni a drótkerítésre kötözve. Rentz Mátyás hajnalban megállt a teherautóval a ház előtt, és elkezdte bedobálni az udvarra a nádkötegeket. Benedek Szabolcs akkor ébredt, amikor Rentz Mátyás már majdnem végzett. Kijött a házból, de Rentz Mátyás rászólt, hogy ne koszolja össze magát (mármint a pizsamáját) ezzel a maradék pár köteggel, úgyhogy Benedek Szabolcs Kifli társaságában figyelte, ahogy Rentz Mátyás lepakolja a platóról az összes nádat.
Most azonban nem hajnal volt, hanem nappal, Rentz Mátyás pedig ezúttal nem hozott semmit, hanem benézett. Ez is megtörtént párszor. A Pest alatti falu, ahol az új ház épült, rendszerint útba esett. Vagy úgy jött ki az esedékes fuvar, vagy erre kanyarodott. Rentz Mátyás akkortájt teherautó-sofőrként dolgozott. Útközben, a kormánykereket tekerve látta meg a kelő nap sugarait. Akkor, amikor már a napi íráspenzumon is túl volt. Benedek Szabolcs is rendszerint hajnalban kelt, hogy még a hivatalba menet előtt írjon, ám Rentz Mátyás nálánál is jóval korábban ébredt. Lényegében az éjszaka közepén. Jobb nem elképzelni, mennyit aludhatott.
Úgy ismerkedett össze Benedek Szabolccsal, hogy az hat évvel korábban írt neki egy levelet. Nem e-mailt, azt azokban a daliás időkben legföljebb csak hírből ismerték. Benedek Szabolcs a húszas évei elején járt, az írásai elkezdtek megjelenni itt-ott, már irodalmi táborban is megfordult, szóval elkezdett nyüzsögni, és amikor valakitől azt hallotta, hogy él a megyében, azon belül is Fegyverneken egy író, akinek rangos irodalmi lapok közölték a munkáit, elkapta a késztetés, hogy megismerkedjen vele. Ő lepődött meg a legjobban, hogy Rentz Mátyás postafordultával válaszolt, sablonméretnél jóval kisebb borítékba hajtogatott, többoldalas, sűrű sorokban, töltőtintával írott levélben.
Onnantól fogva nagyjából heti váltással leveleztek. Azt is hamar kitalálták, hogy írnak egy négykezes novellát. Ennek ürügyén egyik este Benedek Szabolcs fölhívta Rentz Mátyást. Akkor beszéltek először, de csak röviden, mert Benedek Szabolcs Budapestről, egy fülkéből telefonált. (Amúgy Szolnoknak, Benedek Szabolcs akkori állandó lakhelyének ugyanaz a körzetszáma, mint Fegyverneknek, így aztán a különféle tarifacsomagok megjelenése előtt is olcsón tudtak egymásnak telefonálni. Vagyis „telefonozni”, ahogyan azt Rentz Mátyás mondotta. Egyébként mutatott egyszer Benedek Szabolcsnak egy régi megyei telefonkönyvet, benne volt Horthy Miklós kenderesi telefonszáma is.) Az első találkozásra pedig egy őszi szombat délutánon került sor. Benedek Szabolcs sárga távolsági busszal érkezett Fegyvernekre, Rentz Mátyás a megállóban várta. Kicsit gyanakodva figyelték egymást, a hangulat nehezen vagy nem is akart oldódni, mintha mindkettő másra számított volna. Rentz Mátyás meglepett tapintatossággal fogadta Benedek Szabolcs telefonban föl nem ismert dadogását (ezek szerint nem a pesti vonal volt szaggatott), amaz meg azon csodálkozott, hogy a levelek hangneme, illetve a Rentz Mátyás első kötetének hátoldalán lévő fotó alapján elképzeltektől eltérően nem egy keménykötésű, Hemingwaybe oltott Kerouac (vagy inkább Brautigan) fogadta, hanem egy sovány, viszonylag alacsony ember, akinek tekintetében és vonásaiban ettől még ott bujkált az Alföldre került svábok elszánt makacssága, és minden látszólagos törékenysége ellenére, mint később számtalanszor kiderült, igenis volt benne erő.
Szerencsére csupán az első találkozás alakult furcsára, a későbbiekben döccenő nélkül sikerült a levelek hangulatát a személyes találkozókra átörökíteni. A négykezes novelláról nem esett több szó, ám a gyakori levélváltás megmaradt. Rentz Mátyás továbbra is hosszú, kézzel írott leveleket küldött, amikre Benedek Szabolcs nálánál szűkszavúbban, a modern technika vívmányait használva, számítógépen szerkesztett és kinyomtatott szöveggel válaszolt. Közben viszonylagos rendszerességgel találkozgattak, hol Szolnokon, hol Fegyverneken, hol Budapesten. Hol meg a Pest alatti faluban, ahová a frissen nősült Benedek Szabolcs költözött.
A változatlanul irodalmi nyüzsgésben gondolkodó Benedek Szabolcs az ezredforduló éveiben, a pesti albérletében havonta egyszer afféle szalont tartott, ahol befutott és (nem kis részben általuk) befutásban reménykedő írók olvasták föl egymásnak készülő műveiket. Benedek Szabolcs meghívta ezekre a pénteki összejövetelekre Rentz Mátyást is. Utána nemegyszer együtt mentek le az Alföldre, éjszaka, a teherautóval, amelynek sofőr melletti ülésén (nem anyósülés, anyósok ritkán ülnek teherautóban) Benedek Szabolcs a későbbiekben is sokat tartózkodott. Például az esküvőjét, majd a válását követő költözései során, amelyeket rendre Rentz Mátyás segítségével bonyolított le.
És közben rengeteget beszélgettek. Leginkább irodalomról, de zenéről, közéletről, politikáról is. Magánéletről viszont alig. Egyesek ebből talán azt szűrhetnék le, hogy a köztük lévő, vitathatatlanul létező barátság nem mélyedt el olyannyira, hogy ilyesmi is szóba kerüljön. Ám nem erről volt szó. Sokkal inkább arról, hogy úgy érezték, számukra másutt vannak a közös és fontos kapcsolódási pontok. Benedek Szabolcs például egyetlenegyszer próbált meg ilyesmi húrokat megpendíteni. Akkor éppen két lány között őrlődött, és nem bírta eldönteni, hosszabb távon melyiket érdemes választani: a házias megbízhatót, aki mellett kiszámítható élete lenne, vagy a csélcsap lázadót, aki mellett nem unatkozna soha. Rentz Mátyás erre azt mondta, hogy ezt neki kell éreznie, ilyesmiben tanácsot lehet adni, de nem dönthetnek helyette. Úgyhogy Benedek Szabolcs később is csupán érintőlegesen és szőrmentén említette meg házassága tönkremenetelét, amit Rentz Mátyás hasonló szemérmes félszegséggel fogadott. Viszont legalább ismét ki lett használva a teherautó egy újabb költözés ürügyén. Rentz Mátyás a második könyvét is itt, a sofőrülésen nyújtotta át Benedek Szabolcsnak, a dedikációban külön hangsúlyozva az ünnepélyes aktus számukra ekkorra már sokszorosan ismerős helyszínét.
Ennek a könyvnek a megjelenéséhez Benedek Szabolcsnak is volt némi köze. Igaz, arra – mint Rentz Mátyás egy interjúban említette – később mindketten másként emlékeztek. Hogy pontosan miként, egyrészt el lehet olvasni az Eső 2009/4. számában, másrészt történetünk szempontjából kevésbé lényeges. Az sokkal inkább az, hogy amikor ez az interjú napvilágot látott, Rentz Mátyás és Benedek Szabolcs barátsága már túl volt a zenitjén.
Nem vesztek össze, ahhoz túlságosan érzékenyek és sértődékenyek voltak, hogy veszekedjenek. A hasadás lassan és alattomosan keletkezett.
Amikor Benedek Szabolcs újranősült, és a Pest alatti faluból visszaköltözött a fővárosba, immáron nem albérletbe, hanem saját lakásba, majd jelezte Rentz Mátyásnak, hogy idejét érzi a domesztifikáció azon lépcsőjének is, hogy életében először vásároljon egy autót, Rentz Mátyás kétnapi rendszerességgel küldte neki a különféle újságokból kivágott és szerinte megfelelő járműveket kínáló apróhirdetéseket. Egyébként is imádta a kocsikat, a teherautós életéből számtalan epizódot földolgozó második könyvében is sokat írt, mint ahogy szívesen beszélt is róluk. Benedek Szabolcsot viszont nálánál jóval kevésbé izgatta ez a dolog, ő kultikus tárgy helyett használati eszközként tekintett a gépkocsikra.
Egyszer Rentz Mátyás egy hatalmas, bilikék, láthatóan régi, de azért jó állapotban lévő autóval állított be Szolnokra, fölcsöngetett Benedek Szabolcsékhoz, és lehívta, hogy nézze meg, sőt próbálja ki, most vásárolta, és nem mellesleg egykor az egyik püspök szolgálati járműve volt. Benedek Szabolcs addig jobbára az apósa kocka Ladáját vezette, úgyhogy kissé idegenkedve ült a csónakszerű járműbe. Mentek néhány kört a szomszédos utcákban, amit követően Rentz Mátyás lelkesen kijelentette, hogy Benedek Szabolcsnak kiváló érzéke van az autóvezetéshez és bizonyára az autókhoz is, érdemes volna hát jobban elmélyülnie ebben a témában – úgyhogy onnantól fogva még többet beszélt neki a gépkocsikról. Ezek után jókora pofonként élte meg, amikor évekkel később, a sokadik vaskos küldeménye után Benedek Szabolcs – nyilván mert előre sejtette barátja reakcióját – egy sunyi sms-ben tudatta, hogy köszöni a kivágásokat, de időközben vett egy autót, mégpedig azt a típust, amely egyetlen, Rentz Mátyás által gondosan kiválogatott apróhirdetésben sem szerepelt, viszont az tűnt ár/érték és Benedek Szabolcs autós ismeretei szempontjából a legpraktikusabbnak. A fordulatot Rentz Mátyás olyannyira nehezményezte, hogy heteken keresztül nem jelentkezett.
Akkortól amúgy is ritkábban találkoztak. Miután Benedek Szabolcs első gyermeke megszületett, Rentz Mátyás még egyszer föllátogatott hozzá Budapestre, és hozott barátja második feleségének pár üveg házi lekvárt, mondván, frissen szült anyáknak ez kell. Adott pár négyszemközti tanácsot Benedek Szabolcsnak arról, miként figyelje bármikori közbeavatkozásra és ugrásra készen az anya és gyermeke közti kapcsolatot, egyébként meg hagyja azt a maga természetes medrében haladni, ám leginkább a levelek maradtak. Ekkor már e-mailek formájában. A viták sokasodtak, a repedés nőtt. Benedek Szabolcsot egyre inkább idegesítették Rentz Mátyásnak az irodalmi életre vonatkozó, szerinte rögeszmés elképzelései, amelyeket nem tudott mellőzni a prózai szövegeiből sem, és amelyekhez egyre vaskosabb, politikai jellegű megjegyzéseket is fűzött. Amaz pedig némi féltékenységgel látta, hogy tíz évvel fiatalabb barátja pontosan azt teszi, amit annak idején neki is javasoltak, és amit egyébként ő is nemegyszer tanácsolt Benedek Szabolcsnak – miszerint a rendszer úgy működik, hogy a makacs kívülállóság önsorsrontó lázadását föladva igenis bele kell simulni az irodalom hierarchiájába és infrastruktúrájába.
A szakadék egy politikai értelemben különösen forró őszt követően vált átugorhatatlanná közöttük, mikor is nyilvánvalóan másként vélekedtek bizonyos akkor megesett dolgokról, noha ezekről egymással nem beszéltek. Onnantól kezdve, tartva attól, hogy leveleik írásos ordibálásba fordulnak, nemcsak egyre ritkábban váltottak, de egy idő után nem is küldtek egymásnak e-maileket. Arról is hallomásból értesültek, hogy mindketten új barátokat szereztek. Ami Rentz Mátyás esetében inkább remélt szövetségest jelentett az irodalom rendszerével szemben vívott, részben elképzelt szélmalomharcában. Évekkel később futottak ismét össze, Szolnokon, e folyóirat főszerkesztőjének könyvbemutatóján. Az interjúkötetben velük is volt egy-egy hosszabb beszélgetés (amiben egyébként Rentz Mátyás változatlanul a barátjaként említette Benedek Szabolcsot). A rendezvényt megelőzően váltottak egymással pár zavart mondatot, és megbeszélték, hogy utána hosszabban beszélgetnek. Ám Rentz Mátyás eltűnt. Pár nappal később e-mailben kért elnézést, mert haza kellett sietnie. Benedek Szabolcs ezt röstelkedő megkönnyebbüléssel vette tudomásul.
Tíz évvel később, eme sorok írásakor jutott eszébe Benedek Szabolcsnak, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Közben időnként történt kísérlet a levelezés föltámasztására. Leginkább oly módon, hogy Rentz Mátyás küldött egy-egy e-mailt egy olyan címről, amely alapján a feladó kiléte nem derült ki, mint ahogy a leveleket se írta alá, de Benedek Szabolcs számára azonnal világos volt, kitől érkeztek. Akkor pár napon keresztül ment a levelezés, majd elhallgatott, és később tanácstalanul olvasgatták vissza, vajon melyik volt az a mondat, amit a másik a szívére vett.
Az utolsó ilyen üzenetváltás a világjárvány idejére esett. Aztán csak a rettenetes és szívet-lelket megdermesztő halálhír érkezett, az is jókora késéssel. Benedek Szabolcsban pedig az azt követő hetekben egyre-másra föltámadtak az emlékek.
Filmszerűen látta maga előtt a jeleneteket.
Például azt, amikor egy pesti aluljárón átkelve, a szanaszét dobált banánosdobozok láttán Rentz Mátyás a kortárs amerikai próza egyes jelenségeiről kezdett értekezni.
Vagy amikor egy házibuliban erőltetetten népies mozdulatokkal kezdett táncolni, mintha ezzel is ki akarná gúnyolni azt a figurát, amelyet szerinte mások rá akartak erőltetni, mondván, ezzel akár komoly pályát is befuthatna az irodalomban.
Meg amikor egy hajnalon – talán egy pesti felolvasóest, esetleg egy irodalmi szalon után – úgy távozott Benedek Szabolcs albérletéből (korán, hogy elérje a Fegyverneken is megálló első vonatot, elvégre várta a háztáji), hogy a levélbedobó nyílás alá csúsztatta a lábtörlőt, hogy majd amikor kívülről bezárja az ajtót, a bedobott kulcs minél kisebb zajt csapjon.
És amikor minden előzetes értesítés nélkül postai csomagban küldött Benedek Szabolcsnak egy Arany János-összest, mondván, ilyet nem látott nála a könyvespolcon, márpedig egy magyar író enélkül nem lehet meg.
Vagy amikor egy fegyverneki magaslatról megmutatta a Mátrának a látóhatár távoli szélén húzódó kékes vonulatát, közben pedig arról beszélt, hogy szerinte régebben se mentek másként a dolgok, és azok, akiket manapság a múltból az irodalom hőseinek és jeleseinek tartunk, a maguk idejében bizonyos tekintetben ugyanolyan pitiáner módon cselekedtek – leginkább egymással –, mint utódaik.
Meg amikor azokról az időkről mesélt, amikor Benedek Szabolccsal még nem ismerték egymást, és amit rendszeresen a „részeges művházigazgató koromban” eposzi jelzővel aposztrofált, soha nem feledkezve meg arról a sztoriról, hogy a Fegyvernekre látogató híres rockzenekar gitárosa a fellépésük előtt őt küldte el a sarki közértbe, mondván, „öcsi, hozzál már valami piát”.
És amikor csöngött a telefon, és Benedek Szabolcs akkori, első felesége vette föl, aki lelkendezve kiabálni kezdett, hogy „Matyi az, Matyi az”, mire Rentz Mátyás a vonal túlsó végén egyre csak azt hajtogatta, hogy „Mátyás vagyok”…
Joggal merül föl a kérdés, hogy mi lett a Kifli nevű kutyával.
A válása körül talán ez okozta Benedek Szabolcsnak a legnagyobb fejtörést. Az újonnan épült családi házat különösebb anyagi veszteség nélkül el lehetett adni, a sebek is begyógyultak előbb-utóbb, a kis göndör szőrű ebet azonban nem vihette magával Pestre. Bármennyire is ragaszkodtak egymáshoz, és Kifli bárhogy is leste minden szavát, egy pesti lakásba belebetegedett volna. Nem odavaló volt. Futkosni, csaholni szeretett, és madarakat hajkurászni. Már az problémásnak bizonyult, hogy a válás után ideiglenesen annak a szolnoki társasháznak a szűk, alig pár lépésnyi udvarán tartózkodott, ahol Benedek Szabolcs szülei laktak. A szomszédok nehezményezték, hogy Kifli lármát csap, ezért az ott-tartózkodása egyre inkább kezdett oly módon ideiglenes jelleget ölteni, amilyen annak idején a Vörös Hadseregé volt.
A kutya visszakerült az Alföldre.
– Neked adom – mondta Benedek Szabolcs Rentz Mátyásnak. – Én úgyse bírok mit kezdeni vele. Te viszont tudsz vele bánni.
Rentz Mátyás bólintott. (Az egyébként a második könyvéből is kiderül, hogy az autóké mellett a kutyák nyelvét is elég jól beszélte.)
– Vigyázni fogok rá. És persze bármikor meglátogathatod.
Egyikük se mondta ki, mégis mindketten arra gondoltak, hogy az már nem lesz ugyanolyan.
– Csak azt kérem – tette hozzá Benedek Szabolcs –, hogy olyankor vidd el, amikor én nem vagyok itt.
Így is lett. Egy hétköznap délután, amikor Benedek Szabolcs szokás szerint a székesfővárosban tartózkodott, Rentz Mátyás elment a szolnoki társasházhoz, fogta a kissé megszeppent Kiflit, és elvitte a püspök hajdani szolgálati járművével. Benedek Szabolcs jó fél évvel később látta viszont a kutyát, amikor új barátnőjével, egyben későbbi második feleségével és gyermekei anyjával meglátogatták Rentz Mátyásékat. Kifli természetesen megismerte Benedek Szabolcsot, és lelkes örömmel fogadta. Ugyanakkor azt is lehetett érzékelni, hogy ő már Rentz Mátyás kutyája.
Az volt Benedek Szabolcs utolsó ottani látogatása. Késő ősz volt, barátságtalan, szeles, nyirkos idő. Jobbára a házban tartózkodtak, Rentz Mátyás zsúfolt könyvesszekrénye előtt, és az akkori friss szenzációról, az első magyar irodalmi Nobel-díjról beszélgettek. Közben szóba került egy másik, ugyancsak világhírű magyar író is, akire egyidőben mindketten úgy tekintettek, ahogyan rajongók szoktak a rocksztárokra. És akivel Rentz Mátyás hajdan ugyancsak levélkapcsolatban állt (Benedek Szabolcs is), egyébként meg mások előtt vezérlő fejedelmünkként emlegette.
Az e-mailekben Rentz Mátyás kötelességszerűen beszámolt Kifli aktuális dolgairól is. Majd arról, hogy elkódorgott, és nem ment többé haza. Rentz Mátyás ezt hosszas töprengést követően, együttérzésekkel telve írta meg Benedek Szabolcsnak, mondván, tudja, hogy a barátját mennyire szíven ütheti a hír.
Tévedett. Benedek Szabolcs akkor már egészen más dolgokkal volt elfoglalva.
A pandémia idején, két hullám között, amikor átmenetileg szabadon lehetett mozogni, Benedek Szabolcs szokásos nosztalgiaútjai egyikeként Szolnokra autózott. Előtte azt mérlegelte, mi lenne, ha írna Rentz Mátyásnak, mondván, elkanyarodik Fegyvernek felé. Végül nem írt és nem kanyarodott el. Úgy volt vele, majd legközelebb.
Rettenetes arra gondolni, hogy nincs olyan, hogy legközelebb.
A hiányt és az elmaradt dolgokat nem pótolhatja semmi.
Miután a halálhír megjelent az egyik közösségi oldalon, villámgyorsan átkerült a médiába is. A Rentz Mátyással készült, fentebb említett, több mint évtizedes interjúnak is újabb olvasói lettek. Volt, aki idézeteket osztott meg belőle, mások ezzel összefüggésben az általuk még soha nem hallott nevű Rentz Mátyás könyveit kezdték keresni. Akik pedig megtalálták valamelyiket, azt posztolták ki, hogy izgalmas, őszinte hangú író. Benedek Szabolcs is elővette Rentz Mátyás könyveit, de miközben olvasta, nem a prózát látta bennük, hanem egyre csak a barátja fájdalmasan régen hallott hangját hallotta ki minden egyes sorból. Egy idő után nem is bírta őket tovább olvasni.
Vissza a tetejére