Én nem ilyen vagyok
Amikor először gyújtottam rá, olyan izgalomba jöttem, hogy merevedésem lett. Magam se értettem, miért, nem igazán éreztem olyan fene nagy dolognak. Tudatosan bizonyosan nem. A testem mégis úgy reagált, mintha most éppen valami szokatlant, izgalmasat, netán bűnöset cselekednék. Az albérletben voltam, Pesten, a Váci utca déli részén, amelyet akkor még nem alakítottak át sétálóutcává. Reggelente végtelen csigavonalban araszolgatott rajta az egyirányú autóforgalom, az öreg házakról folyamatosan pergett a vakolat – némelyik falon sűrűn sorakoztak a golyónyomok, ’45-ből vagy ’56-ból –, az eleve keskeny járdán pedig alig lehetett közlekedni a szorosan parkoló járművek és az esőben is fehérre szikkadó kutyaszar miatt. Csütörtök este volt, délelőtt érkeztem vissza Szolnokról a fővárosba, egyszerre nehéz és könnyű szívvel – nehézzel, mert nem szerettem otthagyni Szolnokot, másrészt viszont tudtam, ezúttal csupán egyetlen éjszakára maradok. Elsőéves egyetemista voltam, és ómenszerű kezdés gyanánt letaglózott a sötét, szitáló és nyomasztó pesti ősz, úgyhogy, kihasználva a tanrendemben meglévő minden kis hézagot, valamint az olcsó diákjegyet, igyekeztem minél többször hazavonatozni, hétközben is.
Az albérlet földszinti lakás volt, ablakai a folyton ázott keramitos udvarra néztek (nem mondhatom, hogy nyíltak, mert nagyapám rácsokat szerelt az amúgy is repedt üvegek elé), a százéves épület pedig a környező házakkal és a szűk utcákkal köszönőviszonyban sem volt a szüleim tágas, napfényes, zöldellő fákkal körülvett, és mindig nehéz szívvel hátrahagyott szolnoki otthonával. Azaz az otthonunkkal, hiszen az albérletet korántsem éreztem annak. Egy bölcsészhallgatóval laktam egy (végtelennek tűnő magasságban lévő) fedél alatt, aki szintén szolnoki volt, és már csütörtökönként hazautazott, én pedig valami hirtelen jött ötlettől vezérelve – talán hogy enyhítsem a törvényszerű és menetrend szerinti esti pesti depressziómat – belevettem magam a karosszékbe, ahol a lakótársam olvasni és pöfékelni szokott, előtte azonban elvettem az íróasztaláról, a Petri-kötet és a gipsz Mozart-fej mellett heverő keménykarton dobozból egy szál cigarettát (talán szándékosan nem vitte magával, nem akarta, hogy odahaza tudják, hogy dohányzik), és rágyújtottam.
Ekkor jött a merevedés. Holott a cigarettában (így éreztem) nem volt semmi különös. Eleve vékony szál volt, a szobatársam egyszer el is magyarázta, azért ilyet szív, mert ebben kevés az ártalmas anyag, az érzés ellenben így is megvan. Valószínűleg az „ártalmas anyag” kitétel izgatott fel. Ilyesmivel arrafelé amúgy is találkozhattam. A Váci utca ezen fertályán peepshow vörös cégére villogott, ráadásképpen egyszer a nyitott ablakon át hallottam, ahogy a gangon arról beszélgetnek: a házban kurva lakik. Nem átvitt értelemben, leszólásképpen kurva, hanem igazi örömlány, szajha, prostituált, akit rendszeresen látogatnak a kuncsaftok. Onnantól kezdve kíváncsian nézegettem a függőfolyosóra nyíló lakásajtókat, próbáltam kitalálni, melyik mögött lakhat az emlegetett kéjhölgy, és a kapuban is szinte leplezetlenül megbámultam minden befelé tartót – ha férfit, akkor azért, mert hátha oda megy, a nőt meg azért, hátha hozzá mennek.
Szolnokon is volt peepshow, a rendőrkapitányság mögötti utcában, talán egy kocsma udvarán. A gimnáziumból hazafelé mindig rácsodálkoztam a kiírásra, de soha nem mertem bemenni. Ez már az utolsó gimnáziumi év lehetett, amelyik közvetlenül a rendszerváltás utánra esett. Hogy prostik voltak-e akkoriban Szolnokon, arról nem volt tudomásom, csak feltételezem, hogy igen, miért is ne lettek volna egy megyeszékhelyen, amely abban az időben még nyolcvanezer lakost számlált, elegendőt a kereslethez. Hallottam is a szóbeszédet, még a szocializmus idején, miszerint a városnak a természetes folytonosság kvázi mellőzésével, tervezőasztalon megrajzolt új központjában magasodó, frissen épült és fölkapottnak, sőt bizonyos értelemben luxusszállónak számító Pelikánban úgymond „elszaporodtak a kurvák”. A kifejezés pontos jelentésével persze nem lehettem tisztában, azzal sem, ez mennyiben volt igaz. Különben is, a Pelikán Szállóban vagy tíz évvel később jártam először, akkor is alig néhány alkalommal: az aljában lévő bárban olcsón lehetett biliárdozni. Nem mintha megszállott biliárdos lettem volna, de hát valamivel muszáj volt agyonütni azt az átkozott, mélabús időt.
Anyám cigarettázott, azonban nem láncdohányosként. Gyerekkoromban apámat is láttam egyszer rágyújtani, szerintem a hecc kedvéért tette, mert közben teátrálisan túlzó mozdulatokkal, nevetgélve mutatta, hogy fújja a füstöt. Szolnoknak azon a részén, ahol a rendszerváltás idején laktunk, a közeli fermentáló miatt nyaranta erős dohányillatot lehetett érezni. A frissen vágott dohány illata egészen más, mint a szárítotté. Egy régi épületben volt akkortájt lakásunk, az iparvágányok mögött, nem messze az ószolnoki pályaudvartól, azaz az 1847-ben Kossuth, Széchenyi és más celebritások jelenlétében átadott indóháztól, amely nem egészen másfél évszázaddal később kihasználatlanul omladozott, és a körötte burjánzó dzsindzsásban részeg hobók és csövesek tanyáztak, kurjongatásuk hozzánk is behallatszott. Nem szerettem azt a lakást, pont az ódonsága miatt. Akkoriban olvastam először Edgar Allan Poe novelláját az Usher ház bukásáról, és ahogy egyszer sötétedés után az iparvágányokon keresztül botorkáltam hazafelé, és az indóház mögül megint hallottam az ordibálást, úgy éreztem, az épület, amelyben lakunk, és ahová éppen rosszkedvűen, félve baktatok, akár az Usher-ház is lehetne. Onnantól kezdve ezt a nyomasztó gondolatot a nyers dohány fanyarkásan jó illata sem bírta elmulasztani bennem. Szerencsére tényleg nem sokat időztünk abban a helyenként penészvirágos épületben: a Nagy Imre-temetést még a lakótelepi panellakásban, a hajdani közlekedési miniszterről, dr. Csanádi Györgyről elnevezett körúton (azóta éppenséggel Nagy Imre nevét viseli) néztük a tévében, apám viszont az ószolnoki pályaudvar közelében lévő házba jött haza pár héttel később a munkahelyéről azzal a hírrel, hogy Kádár meghalt, a nem sokkal messzebb, a híres Marcipán cukrászda közelében újonnan épült társasházi lakásba költözésünkkor pedig már záporoztak a hírek a délszláv háborúról.
Az albérleti rágyújtást követően egy osztálytalálkozón vettem a számba ismét cigarettát. Nem évfordulós osztálytalálkozó volt, hanem alkalmi, spontánnak szánt. Vasárnap este rendszeresen összefutottam osztálytársakkal a vasútállomáson, ahol nyomasztó hangulatban a vonatot vártam, hogy visszautazzak a sötét, esős és ázottkutyaszar-szagú Budapestre. Ekkor találtuk ki egy volt osztálytársnőmmel, hogy osztálytalálkozót szervezünk. A leveleket megírtuk (hol volt még a mobiltelefon és az e-mail!), ám ő kicsit később adta föl őket, így a spontán találkozóra csak azok jöttek el, akik az én listarészemen szerepeltek. A gimnázium előtt volt a gyülekező, szemben a megyei tanáccsal, amelyet akkor újra megyeházának kellett nevezni. Hátul csomóra kötött hajpántot viseltem, és amikor egy osztálytársam elővett egy pakli cigarettát, kértem egy szálat. Mielőtt rágyújtottam volna, körbesandítottam, mire az osztálytársam rám szólt, minek nézelődöm, már nem kell. Az egyik osztálytársnőm közölte velem: „Te nem ilyen vagy”, mire ingerülten replikáztam: „De, ilyen vagyok”. Tudtam persze, igaza van, ezért mire a Tabán szélén lévő kocsmába értünk, már szégyelltem magamat, hogy megint nem tudom, ki vagyok.
A cigarettára azonban nem szoktam rá. Ha megkínáltak, elfogadtam, sőt olyan is rendszeresen megesett, hogy kínálás nélkül lejmoltam a kocsmában az éppen rágyújtó asztaltársamtól. A múlt idő nem indokolt, így van ez mind a mai napig. Azzal a különbséggel, hogy régebben megkötés nélkül lehetett a kocsmában rágyújtani, beltérben is. A ma már nem létező rendszerváltó kormánypárt szolnoki székházának közelsége miatt csak MDF-kocsmaként emlegetett vendéglátóipari egységben éppúgy lejmoltam cigit, ahogyan a Hunyadi utcában lévő, egy előző századelős söröző helyén működő Rex büfében. Nem is beszélve a hajdani, mostanára letűnt helyekről az előző évezred utolsó évtizedéből. A nevekre már nem föltétlenül emlékszem, de rémlik egy a Gólyánál, egy az Árkádnál, egy a József Attila úton, a tűzoltósággal szemben, a gimnázium körül pedig kettő is, az egyik talán Sörpinceként, a másik Szőlőfürtként lett anyakönyvezve, ámbár az is lehet, hogy csak mi neveztük őket így. Előbbiben vesztettem el a sörszüzességemet, vagy fél évvel az albérleti dohányzás előtt, azaz viszonylag későn, amikor az iskolatársak közül már többen is javában ki-kiszökdöstek a fent említett két pincekocsmába, én pedig miután másfél sör után visszatámolyogtam a gimnáziumba, büszkén kérdezgettem a szembejövő lányoktól, érzik-e a leheletemen a sörszagot.
Nem érezték. Bizonyára ők is azt gondolták, én nem ilyen vagyok.
Az új vasútállomást, immáron a harmadikat Szolnok történetében, a város első írásos említésének 900. évfordulójára adták át. Egyes kupékban sokáig ki volt rakva a fotója, miszerint ez Közép-Európa legmodernebb pályaudvara. Büszke voltam rá. Gyerekként gyakran szaladgáltunk a főépületen és a betontalpra helyezett, kiállított gőzmozdonyon túl, de még a felüljárón innen kialakított, a vágányok közötti összeköttetést szolgáló, valószínűleg rakodást szolgáló alagutakban. Ha a vasutasok észrevettek minket, ránk kiabáltak, és lekurvázták szülőanyáinkat. Volt egy dimbes-dombos rész is a Jósika utca mögött, árkokkal, magaslatokkal a hullámzó prérihez hasonlított (legalábbis a Verseghy könyvtárból kölcsönzött indiánregények alapján ilyennek képzeltük azt), ott néha kovbojosat játszottunk. Sajnáltuk, amikor ezt a területet valami építkezés miatt egyik napról a másikra elsimították. Arrafelé is működött egy kocsma, a felüljáró azon lábának közelében, ahol edzés után, a Véső úti vívócsarnokból hazafelé tartva, az arra járó felnőttek megrökönyödésére francia markolatú pengéinkkel a Jean Marais-filmekben látott módon kaszaboltuk egymást. Úgy tíz évvel később ebben a kocsmában jutottunk arra a következtetésre a haverommal, miszerint ebből a városból el kell mennünk. A haverom festőnek készült, én írónak. Neki volt egy kiállítása a Helyőrségi Művelődési Otthonban, nekem megjelent két novellám a Néplapban. Huszonegy-huszonkét évesek voltunk, keveselltük a teljesítményt, de azt gondoltuk, nem rajtunk múlik. Amúgy is, nagyon menőnek hangzott, hogy lelépünk innét. Az Edda is azt énekelte, hogy elhagyom a várost, igaz, abban a dalban egy másik városról volt szó, miközben Szolnokon olyan bandák zúztak, mint az Exit, a Lady Macbeth vagy az Ippolit Matvejevics.
„Rászoktál a dohányzásra?” – kérdezte a barátnőm, amikor észrevette a sporttáskám oldalsó zsebében a pakli cigarettát.
Úgy tettem oda, hogy mindenképpen észrevegye. Hirtelen ötletből vettem meg a Szolnok ABC-ben, amikor arra vártam, hogy befusson a csajom vonatja, fölszálljak rá, és együtt menjünk tovább a szüleihez, a megye túlsó csücskébe. Kiírták, hogy a vonat sokat fog késni, éhes voltam, betámolyogtam kifliért a boltba, ahova annak idején anyámmal jártunk az ő narancssárga kis Polskijával bevásárolni az indóházhoz közeli lakásunkból. A közeli toronyház (ismertebb nevén: a huszonnégy emeletes, bár én akárhányszor számoltam meg az emeleteket, mindig más jött ki) aljában egyidőben cukrászda működött, felső tagozatos koromban tervezgettem oda elhívni az első szerelmemet, végül erre – miattam, illetve a gyávaságom miatt – soha nem került sor. Cigarettát is vettem a Szolnok ABC-ben, hogy vagánynak tűnjek a csajom előtt, mivel mindketten tudtuk, hogy közel a szakítás. Az ugyancsak a toronyház aljában lévő kocsmában még ittam is egy sört, hadd érződjék az is a leheletemen.
„Nem szoktam rá” – válaszoltam dühösen, holott leginkább magamra lehettem mérges. A kapcsolatot én csesztem el. Fogtam a cigarettásdobozt, amelyből egyetlen szál hiányzott, és kidobtam az ablakon. A vonat a Zagyva vasúti hídjánál járt, kábé ott, ahol egy haverommal korábban pénzérméket tettünk a sínekre, utána megcsodáltuk, hogy hártyává lapultak a két- meg az ötforintosok a rajtuk átgördülő szerelvény alatt. Lehet, hogy a cigarettapakli a Zagyvába esett, bár ebben nem lehetek biztos, a sötétben nem láttam. A barátnőmmel ez volt az utolsó közös vonatutunk. Pestről viszont akkor már nem akartam furtonfurt lelépni. És azt se éreztem, hogy Szolnokról mindenképpen el kéne menni, azt ellenben igen, hogy ide megérkezni kimondottan jó.
Nemrég kaptam egy barátomtól egy doboz szivart. Azaz szivarkát, azokkal a kicsi, cigaretta méretű szálakkal. Azt mondta, ő soha nem dohányzik, szívjam csak nyugodtan el.
Vissza a tetejére