Elbeszélésünk színhelye Visegrád (nem Buda, holott utóbbi adott otthont a magyar királyok rezidenciájának, joggal várnánk tehát, hogy ez a város legyen történetünk színhelye, elsősorban azért, mert történetünk királyi udvarban játszódik, ám elbeszélésünk időpontjában a király, elbeszélésünk egyik főszereplője, nem kedveli Buda városát; ellenérzései azokra az időkre nyúlnak vissza, mikor ifjú hercegként és trónkövetelőként délvidéki híveivel és nápolyi lovagjaival éveken át küzdött, hogy egész Magyarországon elismerjék uralmát, az ez ellen leginkább ágáló Buda esetében rávette családja hűbérurát, a pápát, hogy kiátkozza a renitens várost; a budaiak sem voltak restek, Lajos nevű prépostjuk irányításával ők az ifjú herceget és trónkövetelőt átkozták ki, sőt nem átallottak az átkot a szentatyára is kiterjeszteni; Buda később - csakúgy, mint az ország más részei - behódolt a király előtt, ki, nem feledvén a város bűneit, abban a büntetésben részesítette, hogy udvartartását előbb Temesváron, később Visegrádon rendezte be: a mesés szépségű Dunakanyarban, egy addig jelentéktelen településen építtette föl a palotát, mely uralkodása alatt székhelyének otthont adott), a király fényes udvara: a színpompás forgatagot a királyi családdal, annak közvetlen szolgáival, a hű urakkal, papokkal, lovagokkal és azok hozzátartozóival képzeljük el; addig nem látott pompát hozott be az országba a francia-nápolyi származású király, kiben régi magyar uralkodók vérei is csörgedezett - történetünk idején Károlyként ismerik, „Magyarországi Károly” aláírással szignálja leveleit, később félrehallás, névelírás vagy más történetírói tévedés folyományaként e név mögé egy másik keresztnév, a Róbert kerül (olyan változat is ismert, amikor a Róbert szerepel az első helyen), a király neve történelmi emlékezetünkben e helytelen formában rögzült, ám ne feledjük: igazából Károlynak kell mondanunk -: csillogó, színes ruhák, ragyogó öltözékek, a nemesek rákaptak a saját zászló és pajzs viselésére, az udvarban nem telt el nap esemény nélkül: lovagi tornák, harci játékok, csepűrágók előadása, bolondok fölvonulása követték egymást, így például 1330. április 16-án is Itáliából érkezett színjátszók szórakoztatták éjszakába nyúlóan az udvart, ennek ellenére másnap a megszokottan, a hajnal utáni óráktól sürgött-forgott a várnép, egyelőre lábujjhegyen tették dolgukat, nehogy megzavarják a királyi család nyugalmát, ők ugyanis, miután hálóikban elfogyasztották könnyű reggelijüket, csupán a dél körül órákban jelentek meg a palota helyiségeiben, ekkor az udvarban tett rövid séta után rögtön az ebédlőterembe mentek, kész volt az ebéd (vad, hal, mártások), az étekfogók parancsot adtak a fogások fölszolgálásának előkészítésére; az ebédlőterembe elsőként a királyi gyermekeket, a négyesztendős Lajost, valamint a két és fél esztendős Endrét vezették be nevelőik (Kenezics Gyula és Drugeth Miklós, utóbbi annak a családnak a sarja, melyet egyedüliként hozott magával Károly király szülőföldjéről, Nápolyból, s amelynek tagjai Magyarországon nagy előmenetelre tettek szert: ebben az időben például Drugeth János volt az ország nádora), két tündéri gyermek - Árpád fejedelemtől Nagy Károlyon át a bizánci császárokig neves ősök egész sorától örökölték génjeiket -, szépen, engedelmesen ültek magas lábú székeikbe, majd rövid idő elteltével nevelőik segítségével leszálltak onnét, köszöntötték anyjukat, Erzsébet királynét (a királyné magas volt, termetben méltó társa férjének, mint hamarosan látjuk, bátorságban is), a király nem sokkal felesége után érkezett, magyarul köszöntötte a jelenlévőket, figyelmessége kiterjedt a nevelőkre, sőt az étekfogókra is, akik szintúgy fölsorakoztak az ebédlőterem falai előtt; Károly király éhes volt (a reggeli pár falatból állt), sürgette az ebéd kezdetét, ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, az udvar felőli bejáraton belépett elbeszélésünk kulcsszereplője, Zács Felicián (ősz üstökű, rogyadozó térdű lovag, hajlott kora ellenére igyekezett magát tartani; a hajlott kort ne a mostani, hanem az elbeszélésünk időpontjára megfelelő viszonyokra értsük: elbeszélésünk idején Zács Felicián legföljebb ötvenéves lehetett, valaha a hatalmas felvidéki báró, Csák Máté hűbérese volt, 1318-ban a király szolgálatába állt, aki megbocsátotta ellene elkövetett vétkeit, s adományban részesítette, azt követően Zács Felicián többnyire a királyi udvarban tartózkodott, nem csak maga, Klára nevű lánya miatt is, ki a királyné egyik udvarhölgye lett), amint a király megpillantotta, első gondolata az volt: „Miért zavar ez most itt?”, bosszankodott is volna ezen, bosszankodni azonban nem volt idő, Zács Felicián öles léptekkel az asztalhoz ment, kezében megvillant az a kétélű kard, amelyet addig senki nem vett észre, a fegyverrel a király felé sújtott, annak volt annyi lélekjelenléte, hogy elhajoljon (a kard így is elérte, és megsebezte a bal karját), Zács Felicián újból emelte a fegyvert, a király mellett álló királyfiakra irányozta azt, szerencsére Erzsébet királyné hamarabb eszmélt, gyermekei előtt termett, s bár Zács Felicián kardja Lajos haját súrolva levágott onnét néhány fürtöt, az ütés a királyné védelmezőleg kinyújtott karját érte, megfosztva Erzsébet asszonyt négy ujjától; a királyné fájdalmasat sikoltva összerogyott, ekkorra már ott voltak a nevelők (Kenezics Gyula és Drugeth Miklós), a királyfikat belökték az asztal alá, védekezni ellenben nem maradt idejük: Zács Felicián következőleg rájuk sújtott, jobbra, balra lengette kétélű kardját, és a nevelők olyan súlyos fejsérülést szenvedtek, hogy azonnal kilehelték lelküket; Zács Feliciánnak több ütésre nem maradt ideje: a királyné alétekfogója, a Patak vármegyéből származó Sándor fia János a falról leakasztott harci csákánnyal iszonyú csapásokat mért az ősz lovagra; a berontó fegyveres őrök már csak Zács Felicián holttestét tudták ízekre szabdalni.

Azok, akik elbeszélésünk olvastában idáig jutottak, most összeesküvésre gyanakodhatnak, jogosan, hiszen Károly király hosszú küzdelmek után lépett trónra (háromszor is megkoronázták e harc alatt), elbeszélésünk idején szerte az országban éltek a levert bárók hívei, a hamu alatt égő parazsat bármikor föl lehetett izzítani, ám ha kicsit továbblépünk az időben, és számba vesszük, milyen bosszút állt Károly király, elvethetjük ezt az elméletet: első fölindulásában a király Zács Feliciánnak a szintúgy az udvarban élő rokonán, kisebbik lányán, Klárán vett elégtételt, napjainkból nézve igen brutális, elbeszélésünk idején nagyon is megszokott módon: Zács Klára orrát, ajkait levágták (a lánynak kilátszódtak a fogai), egy ló farkához kötötték, és a földön rángatva hurcolták, míg élt (közben a hóhérok azt kiabálták: „Így lakol meg a király minden ellensége!”); Zács Felicián fejét Budára, testének egyéb részeit más városokba küldték, kamaszfiát és szolgáját menekülés közben koncolták föl, idősebbik lányát, a Léván élő Sebét otthonában fejezték le, annak férjét, Kopay Imrét a királyhoz hű és roppantul fölbőszült lévai várnagy, Becsei Imre saját kezeivel akasztotta föl; néhány héttel később az ország vezetői, élükön Károly királlyal, határozatot hoztak arról, hogy Zács Felicián egész rokonságát harmadíziglenig irtsák ki - bár a bosszú nagy, észre kell vennünk: csupán a Zács családot érintette, márpedig ha összeesküvésre gondolunk, abban másoknak is benne kellett lenniük, mivel azonban más famíliákat nem ért halálos ítélet, elvethetjük az összeesküvés amúgy kézenfekvő gondolatát, s más irányba kell tapogatóznunk.

Elbeszélésünk olvasóinak dolgát megkönnyítjük azzal, hogy visszavezetjük őket időben a merénylet előtt néhány héttel korábbanra: a helyszín továbbra is a visegrádi királyi palota, ezúttal annak egyik hálótermében vagyunk, bár sötét van, a hangok, amiket hallunk, félreérthetetlenek: férfinyögések, női sikolyok - a szerelem neszei, ha erősen meresztjük a szemünket, lassan kibontakoznak a két szeretkező ember körvonalai, látjuk a hagyományos pózt, a nő alul, a férfi fölül zihál (egyik sem ruhátlan, ha humorosak lennénk, azt mondanánk: a férfiról szinte csak a páncéling hiányzik, ám ebbe a véres történetbe nem keverhető humor; a rossz fűtési viszonyok miatt a sötétedés után kellemes meleg esetén is jégveremmé változó palotában a férfinak csak annyira van nyitva a ruhája, hogy ama testrésze a nőbe hatolhasson, akinek csak annyira van a szoknyája fölhajtva, hogy befogadhassa azt), amennyiben eleget meresztettük a szemünket, nézzünk ki a hálóterem elé, ahol ugyancsak érdekes dolgokat tapasztalhatunk: a háló előtt a királyné áll, két udvarhölgye társaságában, az udvarhölgyek az ajtótól kicsit távolabb, a folyosót figyelik, a királyné a vasalásos tölgyfaajtó előtt posztol, annak vastagsága ellenére hallja a félreérthetetlen hangokat, mégse azokra figyel, hanem udvarhölgyeire, a szíve hevesen ver, magában sietteti a hálóteremben szeretkezőket, attól tart, a folyosón jön valaki, és neki magyarázatot kell adnia arra, miért ácsorog itt harmadmagával ezen a kései órán; az udvarhölgyek arcán megilletődést fedezhetünk föl, nincsenek teljesen tisztában azzal, miért kell figyelniük - szűz nemeskisasszonyok, a szerelem dolgairól még csak sejtéseik vannak -; a királyné szerencséjére a hangok alig pár percig tartanak (elbeszélésünk időpontjában a férfiak a nők boldogságával keveset törődtek), a vasalásos tölgyfaajtó föltárul, a királyné öccse, Kázmér herceg lép ki, biccent, arca le se tudná tagadni örömét, a királyné a hálóterembe megy, orrát megcsapja az emberi kipárolgás és a szerelemnedvek összekeveredett, nehézkes szaga, a fekhelyen a királyné udvarhölgye, Zács Klára hever, ugyanúgy, ahogy Kázmér herceg lejött róla, a királyné türelmetlenül rászól: „Igyekezz, szedd össze magad”, Zács Klára - bár még nem igazán tudja, mi történt vele - fölkel az ágyról, eligazítja a ruháját, és a királyné nyomában kisiet a szobából, közben combján folyik a férfimag; két héttel később, amikor az apja arról beszélt, hogy egy régi barátja házassági szerződés céljából a figyelmébe ajánlotta a fiát, szép birtokok várományosát, továbbá, hogy ez a házasság mindkét család hasznára lehet, Zács Klára sírva fakadt, rázni kezdte a görcsös zokogás; Zács Felicián megrémült, azt hitte, valami kór támadt a lányára, közelebb hajolt, és a következő szavakat hallotta ki Klára nyögdécseléséből: „Nem lehet, már nem lehet...”; „Mit nem lehet?” - kérdezte a megrökönyödött apa, majd néhány pofon és némi hajtépés után sikerült Klárából kiszedni azt, hogy ő már nem szeplőtlen, őt megejtették, ezért bajosan lehet férjet találni neki, az újabb ütések kényszerére Zács Klára elmondta: Kázmér herceg, a király sógora szüzességének gyilkosa; könnyei közt fuldokolva, apjától reszketve mesélte el, hogy körülbelül egy hónappal ezelőtt vette észre, a herceg milyen gyakran bámulja őt, nem sokkal ezután a királyné félrehívta, és bizalmasan az értesítésére adta, hogy fölkeltette öccse érdeklődését, Zács Klára örült ennek - melyik udvarhölgy nem álmodik ilyen férfiról -, és ahogy az udvarban a különféle alkalmak kapcsán többször találkoztak, Klára is kezdett magában gyöngéd érzelmeket táplálni a jó kiállású, kellemes megjelenésű Kázmér herceg iránt; a dologról, miszerint ő és a király sógora szeretik egymást, szót ejtett barátnői, más udvarhölgyek előtt, akik ezt visszabeszélték a királynénak, a királyné ekkor megfeddte Zács Klárát: vegye észre, nem szerelemről van szó, egy férfinak másféleképp is megtetszhet egy nő, „Másféleképp? Hogyan?” - kérdezte Zács Klára, és a királyné ezen önkéntelenül is nevetett; nem sokkal ezután a királyné jóvoltából Zács Klára és a herceg négyszemközt találkozhatott, Kázmér igen lovagiasan viselkedett, sűrűn és szépeket bókolt, dicsérte a lányt, kedves és figyelmes volt, sőt a találka végén szerelmet vallott - boldog napok következtek, Zács Klára a fellegekben járt (a világot csodaszépnek, az udvari szolgálatot tüneményesnek látta), egyre sűrűbben érintkezhetett álmai hercegével, a királyné gondos közbenjárásának köszönhetően négyszemközt is (a titkos szerelemről az öröm könnyei között mesélt barátnőinek); aztán egy nap a királyné azt kérdezte tőle: „Tudod-e, lányom, hogyan teheti egy hölgy igazán boldoggá azt, aki a szívéhez mindenkinél közelebb áll?”, Zács Klára nem tudta, azt azonban a királyné sürgetésére beismerte: az ő szívéhez Kázmér herceg áll a legközelebb, a királyné ekkor beavatta mindazokba a dolgokba, amelyekről ő - férjes asszony lévén - régóta tudott, Zács Klára irult-pirult, feszengett, ám a királyné olyan meggyőzően és átéléssel beszélt, hogy Zács Klára is úgy gondolta: nincs szebb és jobb a világon, mint a szerelem; nem sokkal ezután bekövetkezett az, amit fentebb elbeszéltünk: Zács Klárát először csókolta meg férfi, és először tapasztalta meg, milyen a férfiölelés; miután a királyné sürgetésére kijött a hálóteremből és a szobájába ment, hajnalig nem tudott elaludni; másnap a király Lovagi tornát rendezett, az emelvényen a királyi pár mellett az udvarhölgyek foglaltak helyet, fölbukkant Kázmér herceg is, Zács Klára epekedve kereste a tekintetét, ám szerelme épp csak ránézett, majd a tárnokmester, Nekcsei Demeter egy közeli nőrokonával hosszas társalgásba merült; hiába követte őt napokon át Zács Klára mindenhová, a herceg nem foglalkozott vele, a mámor után a kiábrándulás következett, Zács Klára nem tudta kétségeit a királynéval sem megosztani, miután megpróbálta neki elpanaszolni fájdalmait, az csak annyit szólt: „Csacska lány. Hiszen megmondtam neked”, Zács Klára magába zuhant, ha a kötelező ceremóniák után egyedül lehetett, a szobájában zokogott, az őrjöngésig ismételgette Kázmér herceg nevét, senkinek nem tűnt föl sápadtsága (elbeszélésünk olyan korban játszódik, amikor egymással nem kellő mélységben törődtek az emberek, továbbá annak, hogy valaki ideig-óráig betegnek látszott, ezer oka lehetett); ilyen állapotban érte Zács Klárát apja bejelentése, miszerint, ha a kisebbik lánya is férjhez megy, ő, azaz Zács Felicián otthagyja a királyi udvart, és újból északra, ősei szülőföldjére költözik; Zács Felicián a lánya gyöngeségén túl elsősorban Kázmér hercegre haragudott, eszébe nem jutott volna a királyi családra kezet emelni, ha 1330 áprilisában, egy szép verőfényes napon a palotaudvarban épp nem a beszélgetésbe merült Károly király és Kázmér herceg mögött ballag, és véletlenül nem hallja meg, amint Károly király (ki szintén tudta, milyen az udvarhölgyekkel a szerelem, évekkel korábban az egyiktől törvénytelen gyermeke született) azt mondja: „Nagy tettet hajtottál végre, hogy sikerült azt a rózsát leszakajtanod”, Zács Feliciánt szíven ütötték a szavak, holott a király Nekcsei Demeter azon szemérmes és erényes hírében álló nőrokonáról beszélt, akit Kázmér hercegnek ugyancsak sikerült ágyba csalnia - napokon át őrlődött, tépelődött Zács Felicián (ez idő alatt kerülte a lányát is), majd 17-én délben nem bírt tovább magával, fogta azt a kétélű kardot, melyet még Csák Mátétól kapott, és tehetetlen dühében a királyi családra rontott.

Így esett meg ez a már mások által is elbeszélt história, tanulságait vonja le ki-ki maga, az elbeszélő a maga részéről annyit fűz a történethez: a szerelemhez időről időre vér tapad, továbbá ügyes csábítók és ártatlan áldozatok ezután is lesznek, mint ahogy lesznek olyanok is, akik majd megéneklik azok - a most elbeszélthez nagyon hasonló - történeteit.