Tomkiss Tamás: Március 14. Új Mandátum kiadó, 2002.

„Szabad sajtó!... - Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat; hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnal sugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!”*

Petőfi Sándor (1823-1849), a magyar romantikus és hazafias költészet egyik legfontosabb képviselője, az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc vezéralakja jegyezte föl naplójába e sorokat 1848. március 15-éről, a pesti forradalom napjáról. A költő (Petrovics István mészárszékbérlő és kisbirtokos, illetve Hruz Mária cseléd gyermeke) eredetileg Petrovics Sándorként látta meg a napvilágot Kiskőrösön vagy Kiskunfélegyházán 1823. január elsején; a „Petőfi” nevet hosszas tanakodás, kísérletezés után (lásd még: Pönögei Kis Pál) vándorszínész korában vette föl, egy idő után ekként kezdte el jegyezni verseit is, ezen a néven ismerjük őt mind a mai napig. Névrokona, Petrovics Sándor - Tomkiss Tamás első, „Március 14” című regényének hőse - pontosan kétszáz esztendővel később, 2023. január elsején, szintén Kiskőrösön vagy Kiskunfélegyházán született, és magáról (nem a naplójába, mondjuk talán úgy: a visszaemlékezéseibe) ezeket j egyezte föl: „Ereimben tót, rác és bozgor vér kavarog. Magyar költő vagyok. Jó költő. Szépen tudok érdekes mondatokat is megfogalmazni mind szóban, mind pedig írásban”. Pár sorral lejjebb megtudjuk azt is, hogy Petrovics Sándor (a második) hiába jó srác, hiába arányos a testalkata és érces a hangja, nincsenek sikerei sem a nőknél, sem az irodalomban, utóbbiban azért nem, mert a váteszi szerepre manapság (illetőleg a 21. század derekán, amikor a második Petrovics Sándor alkotott, avagy alkotni fog) már nem vevők az emberek; továbbá nem jöttek be politikai törekvései sem, példának okáért érdektelenségbe fulladt a Polgári Önsorsrontók Pártjának aktivistájaként 2048. március 15-én történt színre lépése is.

A második Petrovics Sándor (a továbbiakban: P. S.) tehát csalódott ember, ezért csináltatott magának egy divatos fekete pólót, elején Pál apostol, a hátoldalán Kertész Imre nevével, mindkét oldalán a felirattal: „Nincsen bennem szeretet.” Csalódottsága és kiábrándultsága ellenére mégsem vádolható szándékossággal, legföljebb hanyagsággal azon tettéért, hogy 2048. augusztus 20-án, a globális felmelegedés okozta radikális klimatikus változások ellenére is szokatlanul nagy aszály és hőség idején a budapesti Kossuth téren a metróállomás területéről kilépve a negyvennyolc napos tűzgyújtási tilalom dacára rágyújtott egy cigarettára, majd az utolsó slukkot mélyen leszívva eldobta a csikket, s ez közvetlenül okolható azért a hatalmas tűzvészért, melynek következtében Budapest előbb porig égett, majd amit a tűzvész meghagyott, az elpusztult a párolgó Duna keltette viharfelhőkből lezúduló hatalmas mennyiségű csapadéktól, valamint az azt követő árvíztől. (A Gellért-hegy például 2048. október 23-ig bírta a víz nyomását, ekkor barlangjai beomlottak, a hegy hordalék formájában lassan lemosódott Szerbia felé.)

2049. „március 14-én - olvashatjuk Tomkiss Tamás első regényében - a Duna visszatért eredeti medrébe. Feltárult a világ előtt az a hely, amit Budapestnek neveztek”. P. S. kálváriája azonban csak ezután kezdődött el: a Visegrádról sugárzó Kossuth és Petőfi rádió hírei szerint az italozástól erősen illuminált állapotba került regényhőst egy kiskunmajsai pubban megkéselték, miután azzal kérkedett, hogy a negyvennyolc napos tűzgyújtási tilalom ellenére 2048. augusztus 20-án a budapesti Kossuth téren elszívott egy cigarettát, és „mint az köztudott, a fővárost elpusztító tűzvész éppen a Kossuth térről indult végzetes útjára”. P. S. a késelés során szerzett sérüléseibe belehalt, a pokolba került, ahol főként magyarok élnek: útja során a „Fanni” szerzője, Kármán József kalauzolja és mutatja meg neki a különféle bugyrokat, ezután átkíséri őt a purgatóriumba, sőt a paradicsomba is, utóbbi helyen Hamvas Béla arról világosítja föl, hogy P. S. iszonyú felfordulást keltett a világban, amiért kétezer esztendőnyi bűnhődéssel kell vezekelnie, s a bűnhődés alatt majd módjában áll a saját irháján megtanulni, mi is a magyarok istene. Apelláta nincs, Hamvas értesülései szerint P. S. bűne még a felsőbb körökben is általános megrökönyödést okozott, úgyhogy azonnal meg kell kezdenie a kétezer esztendős bűnhődést.

Az ötlet határozottan érdekes és jó. Az is izgalmasnak ígérkezik, ahogy Tomkiss végigvezeti hősét a magyar történelem különféle stációin. P. S. mulatságos kalandokba keveredik, ahol felbukkan, ott galibát okoz (elferdíti a Szent Korona keresztjét, teherbe ejti Könyves Kálmán feleségét, meggyilkolja a metáni Gertrudis királynét, elveszi Zács Klára szüzességét, behurcolja a pestist a Nándorfehérvárt ostromló keresztesek táborába, megkíséreli ellopni a szultán által Bocskainak ajándékozandó koronát, és így tovább), többször tömlöcbe vetik, halálra ítélik, boszorkánysággal vádolják, ám a kivégzés előtt rendre egy nagy fekete angyal száll föléje, szárnyával a homlokára csap, P. S. ekkor mély álomba zuhan, és amikor magához tér, egy másik korban találja magát. Érdekesnek mondható a visszatérő motívumok szerepeltetése: a medve és Rodostó gyakori fölbukkanása is. Az embernek azonban hiányérzete támad. Nem csupán azért, mert Tomkiss a végére mintha elunta volna a regényét - ahogy előre halad az évszázadokban, egyre nagyobb hézaggal követik egymást a magyar történelemből jól ismert események, egyre több a kihagyást jelentő (...) jelzés, egyre jobban rövidülnek a fejezetek, a bekezdések és a mondatok, majd II. Rákóczi Ferenc után egyszeriben Kossuth korába kerülünk, ám a kormányzó és P. S. találkozása már csupán fejezetcímként szerepel, az eseményt Tomkiss egyszerűen nem is írja meg; az „elhallgatásokat” persze lehet afféle posztmodern trükknek is minősíteni, posztmodernről azonban szó nincs - a könyv végére az olvasóban amiatt is marad a hiányérzet, hogy nem derül fény több dologra, így például arra, mi az a rejtélyes Elysiumi Mezők, melyet P. S. Esztergomban, Könyves Kálmán udvarában kezd el írni, szamizdat folyóiratként több száma megjelenik, ezt követően pedig évszázadokkal később is valamiféle misztikus bölcsességeket tartalmazó titkos iratként elő-előkerül; a kötet végére ugyan a szerző „Az Elysiumi Mezők kódolt, szinpotikus iratai” összefoglaló cím alatt betett pár paródiaszerű történetet - egyebek mellett Móricz Zsigmond, Karl May és Faludy György munkásságát figurázza ki -, ám ezek nem magyarázzák meg, miért kellett az Elysiumi Mezők miatt P. S.-t a történelem viharos évszázadai során rendre vád alá helyezni és halálra ítélni. Hiányérzet marad bennünk továbbá azért is, mert ugyancsak elvarratlan szál a főhőst rendre homlokon csapó angyal, Rodostó, avagy a medve motívuma: náluk sem találunk feloldást.

Persze, lehet, hogy feloldást nem is kell keresnünk. Manapság, amikor a kortárs magyar irodalom nagy lelkesen nekiállt a mítoszokat lerombolni, első ránézésre talán ilyesmit várnánk Tomkiss regényétől is. Holott meglehet, Tomkiss „csupán” egy fantasztikus regényt (sci-fit) szándékozott megírni. Minden kellék adott hozzá: a közeljövő apokaliptikus rémképe, Dante látomásainak, illetőleg a pokol, a purgatórium és a paradicsom szenthármasságában tett bolyongásainak újraélése, valamint egy kétezer esztendőt felölelő időutazás. Ám ha maradunk a fantasztikus regénynél, adódik a kérdést: mire fel a parabola, a folyton előbukkanó ironikus hang, mi végre a mégis furtonfurt tetten érhető, azonban nem „elégségesen” véghez vitt mítoszrombolás? Időnként - különösen amikor P. S. Kármán József oldalán átélt kalandjait olvassuk - mintha kulcsregénnyel állnánk szemben, ám nem tudjuk, mihez adna kulcsot. A kétezer esztendő ballépései pedig néha Voltaire Cardide-ját idézik elénk, csak épp nem találjuk a parabola feloldását. A hiányérzet tehát marad, a konklúziót pedig talán valahogy akként lehet levonni, hogy Tomkiss Tamásnak volt egy nagyon jó ötlete, kár, hogy elnagyolta a kivitelezést. Csak remélni lehet - de kell remélnünk! -, hogy későbbi regényei során nem áll meg félúton, és böcsülettel kihozza azt, amit egy efféle ötletből kihozni lehet. Kívánjunk neki nagyon nagy türelmet ehhez.