Szerb Antal egy esszét és egy regényt írt róluk. Utóbbi – A Pendragon-legenda – a 20. századi magyar regényirodalom egyik kiemelkedő alkotása. A figyelmes olvasóban ugyanakkor kételyeket hagy. A regény főhőse, Bátky János a londoni könyvtárakban, valamint a Pendragonok rejtélyekkel és misztikával átitatott birtokán a rózsakeresztesek, illetve a legendás Rózsakereszt Krisztián sírja után kutat. Talál is valamit. De hogy mire bukkan, és hogy kik voltak s mit akartak – esetleg akarnak – a rózsakeresztesek, arra a regény lapjain nem születik igazi válasz. A rejtély rejtély marad.

Mint ahogy a rózsakeresztes rend történetének jó pár elemét is lepel borítja mind a mai napig. Mostanság talán kevesebbet lehet hallani róluk. Amit pedig hallani lehet, az se fedi mindig a valóságot. Kérdés persze, mi a valóság egyáltalán. Hiszen ma még abban sem vagyunk egészen bizonyosak, hogy a rend abban a formában, amit hiszünk és sejtünk róla, létezett. Egyesek szerint egy, esetleg több ember tréfája volt csupán, mely messze túlhaladt eredeti szándékain. Mások szerint a rózsakeresztesekre, akárcsak az alkimistákra, nem érdemes sok figyelmet fordítani, hiszen – mondják – komoly dolog nem fűződik hozzájuk, és amit tudni érdemes róluk, az is legenda, csacska beszéd talán (nota bene: az alkimistáknak köszönhető nem egy vegyi anyag fölfedezése). Ám „ha sok is volt közöttük a bolond és csaló – írja A rózsakeresztesek című esszéjében Szerb Antal –, a társaságok magvát mégis olyan emberek alkották, akiket az igazi megismerés vágya, az igazság felé küszködő nyugtalanság vezetett”. – Ezzel a nyugtalanító kétellyel érdemes talán olvasni a rózsakeresztes rend történetét. Ha e történetet föllapozzuk, titkokra bukkanunk. Azt pedig ki-ki döntse el maga, hogy mit akar sejteni a titkot borító – talán képzeletbeli, talán valóban meglévő – lepel mögött.

1.

Az ezotéria görög eredetű szó. Jelentése mára erősen módosult. Manapság mindenféle okkult, nem evilági dolgokat és társaságokat szokás hozzá társítani. Holott az ezotéria eredetileg tudást jelent, mégpedig olyan tudást, amelyet csak egy bizonyos csoport ismerhet meg. Ez a csoport a beavatottak köre. Tekintsünk el ezen szó mostanára némiképp pejoratív jelentésétől is, és képzeljük, mi több, higgyük el, hogy az emberi történelem folyamán léteztek olyan szervezetek, amelyek a világról összegyűjtött tudásukat azokkal osztották meg, akik ezen szervezetek tagjai voltak. Az ókori Kelet egyes államaiban ilyen volt például a papi rend. A papok birtokolták a tudást, legyen szó akár a leghétköznapibb, legpraktikusabb, de egyben legfontosabb információkról, mondjuk arról, hogy a csillagok mozgásából kiszámítva mikorra várható a Nílus áradása. Az erre vonatkozó ismereteket nem osztották meg másokkal – olykor hatalmuk megtartása érdekében nem, olykor pedig azért nem, mert a nem megfelelő helyre érkező tudás időnként mind a mai napig értetlenséget okoz. Innét ered az ezotéria eredeti jelentése.

1614-ben kis könyvecske jelent meg a német nyelvterülethez tartozó Casselban. A címe: Fáma fraternitas oder Entdeckung der Brüderschaft des hochlöblichen Ordens der R. C. Azaz: Fama fraternitas, avagy a felettébb dicső R. C. testvériség fölfedezése. Boccarini reformációval kapcsolatos munkája német fordításának mellékleteként látott napvilágot, és egy esztendővel később követte egy másik, amely a Confessio fraternitas R. C. (Az R. C. testvériség vallomása) címet viselte. A „trilógia” zárásaként pedig 1616-ban, immáron Strassbourgban megjelent egy allegorikus regény: Chymische Hochzeit Christiani Rosenkreutz – magyarán: Rózsakereszt Krisztián kémiai menyegzője. A regény főhőse, Rózsakereszt Krisztián 1459-ben meghívót kap egy ismeretlen király esküvőjére, annak pompás kastélyában több próbát kiáll, részt vesz alkimista szeánszokon, ám végül próbatételének egyik lépcsőjén megbukik: meglesi a mezítelen Vénuszt, így nem jut el a végső megvilágosodásig. A regény befejezése hiányzik, illetve a mű végén utalást találunk arra, hogy Rózsakereszt Krisztián forrásként fölhasznált írásai közül két lapocska nincs meg... föltehetően a legnagyobb titkokat őrző két papiros.

Bár a három mű szerzőinek kilétén sokat vitatkoztak, a ma leginkább elfogadott álláspont szerint mindhárom munkát Johann Valentin Andreae (1586-1654) lutheránus lelkész és teológus írta, őrá utal a címlapokon elhelyezett „Vale” üdvözlő szócska is. Egyesek őt tekintik a rózsakeresztes rend megalapítójának. Mások szerint Andreae e három munkája egyszerű tréfa, vagy ha nem is tréfa, akkor irodalom, fikció, melyre aztán bizonyos hiszékeny – vagy számító – emberek fölépítették a rózsakeresztesek szövetségét. Egy megint csak másik álláspont szerint a rózsakeresztesek és Andreae három könyve között „mindössze” annyi összefüggés van, hogy Andreae maga is rózsakeresztes volt, a rend azonban már korábban is létezett, megalapítója Christian Rosenkreutz, azaz Rózsakereszt Krisztián. Az ő életét elég részletesen tárgyalja Andreae Famája, álljon itt röviden csak annyi, hogy Rózsakereszt Krisztián 1378-ban született, európai kolostorokban, illetve damaszkuszi és egyiptomi mesterektől tanult, majd visszatért hazájába, Németországba, ahol – bár ismerte az aranycsinálás titkát – megszerzett tudását nem hatalomra és hírnévre használta föl, hanem arra, hogy maga köré gyűjtött hét másik személyt, akikkel megosztotta az általa megismert titkokat. Megegyeztek abban is, hogy szétoszlanak szerte a világban, betegek gyógyításával foglalkoznak, ám ezért a tevékenységükért nem fogadnak el pénzt; valamint minden év egy bizonyos napján egy bizonyos helyen találkoznak, és mindegyikük egy követőt választ maga mellé, aki a halála után tovább őrzi a rend titkait. Rózsakereszt Krisztián 106 éves korában, 1484-ben halt meg, és sírjára ezt íratta: POST CXX ANNOS PATEBO, azaz „Százhúsz év múlva kinyílok”. (Ugyanilyen feliratú sírt találnak Bátkyék Szerb Antal regényében.)

2.

A rózsa időtlen jelkép. Ezoterikus felfogások szerint egyfelől a tisztaságot, az isteni szépséget jelenti, másfelől a Napot és a világosságot, ezzel együtt pedig a beavatottak által birtokolt titkokat, az isteni tudást. A rózsa emellett a szeretet szimbóluma: az érzéki szereteté csakúgy, mint az Isten iránt érzett szereteté is. De a rózsa a szimbóluma a titoktartásnak is: megszokott dolog volt, hogy az étkezőasztal fölött vagy a bordélyokban a mennyezeten rózsa-jelképet helyeztek el, hogy a bortól megittasult nyelvvel elővigyázatlanul elmondottak a rózsa alatt („sub rosa”), azaz titokban maradjanak. A rózsa tövisei ugyanakkor a szenvedést jelképezik, például Jézus szenvedéseit, úgyhogy a középkor évszázadaiban a rózsa a Szent Grál szimbólumaként is megjelent.

A rózsa alakja fölbukkan Andreae címerében, amely egy András-keresztet és négy rózsát ábrázol. De megtalálható Luther címerpajzsán is. Persze, Andreae Luther követője volt – merészebb feltételezések szerint viszont Luther is tagja volt a már Andreae előtt működő rózsakeresztes szövetségnek, melynek eljövetelét a nagy orvos, filozófus és alkimista, Paracelsus (1493-1541) jósolta meg azzal, hogy kijelentette: egyszer majd sokan fogják az ő tanaikat követni, s ők alaposan megváltoztatják a világ arculatát. Az angol természetkutató, Robert Fludd (1574-1637) ugyanakkor égi konstallációk alapján számolta ki, hogy a Halak fölbukkantak az első égi házban, ami pedig azt jelenti, hogy a világváltozás előmozdítói mindeddig titokban működtek, ám mostantól fogva a nyilvánosság elé lépnek. Hogy Paracelsus rózsakeresztes volt-e, arról nincs biztos tudomásunk, ám Fluddot mindenképpen a rend tagjai közé sorolhatjuk: túl azon, hogy magát Paracelsus tanítványának vallotta és foglalkozott a Kabbala tanaival is, több munkájában – közülük a legrészletesebben az 1617-ben megjelent Tractatus apologeticus integritatem Societatis de Rosea Crucis defendens címűben – megemlékezett a rózsakeresztes szövetségről, sőt arra is fölhívta a közvélemény figyelmét, hogy egyesek visszaélnek a rend nevével, magukat rózsakeresztesnek nevezik, és a testvériség nevében követnek el olyan dolgokat, amelyekhez az igazi rózsakereszteseknek az égvilágon semmi közük.

A rózsakeresztesek közé sorolják egyesek a filozófus René Descartes-ot (1596-1650) is, akiről talán kevésbé köztudott, hogy ingyen gyógyított, és a titkos tudományok iránti vonzódása miatt kizárták az utrechti egyetemről. Mások szerint a természettudós Robert Boyle (1627-1691) és Isaac Newton (1643-1727) is a szövetség tagja voltak, ezzel összefüggésben pedig az angol tudományos akadémia, a Royal Society elődje, a Láthatatlan Kollégium is rózsakeresztes eredetű.

Az „igazi”, a sokak által várt rózsakeresztesekkel ugyanakkor kevesen találkoztak – már ha valóban találkozott valaki azokkal, akik Rózsakereszt Krisztiántól és annak hét tanítványától örökölték a titkos tudást. Bár a 17. század elején egyes nagyvárosok, különösen Párizs utcáin többször is falragaszok jelentek meg, amelyek a testvériség közelgő nyilvános eljövetelét hirdették, ez mégsem következett be. Igaz, szerte Európában csodás történetek keltek szárnyra arról, hogy egyes helyeken, a legváratlanabb pillanatokban néhányan találkoztak mesés képességű, rejtélyes emberekkel, akik minden bizonnyal „igazi” rózsakeresztesek voltak, ám a legendák nem öltöttek valós alakot. Pedig tudósok, művészek, politikusok, sőt nemritkán „egyszerű, hétköznapi halandók” fordultak kiáltványokkal és hirdetményekkel a rózsakeresztesekhez, arra kérve őket, nyilvánuljanak meg, vegyék föl velük a kapcsolatot, és tanítsák meg őket mindarra, amit a testvérek már régóta tudnak.

Minden bizonnyal a hallgatás az oka, hogy sokan tréfának tartották, illetve tartják ma is a rózsakeresztes rend Andreae előtti létezését. A három rózsakeresztes alapmű megjelenése ugyanis arra az időszakra esett, amikor a középkor végetértével az emberiség új kapaszkodókat igyekezett találni. A reformáció hatására az egyház hatalma meggyöngült, tanításainak egy része jelentős bírálatot kapott, és bár a barokk eszmeisége sokat visszaszerzett abból, ami a 16. század folyamán Róma számára elveszett, a középkor vége és a 18. század, a felvilágosodás és a fény százada közötti mintegy 150 esztendő egyfajta ideológiai vákuum jegyében telt. A természettudományok még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy az évszázadok óta változatlan egyházi tanítások helyére lépjenek, mint ahogy a polgárság sem volt még elég erős ahhoz, hogy a feudális viszonyokat félresöpörve a történelem színpadára lépjen. Egy ilyen időszakban pedig lehetséges kapaszkodót nyújthat bármi új és szokatlan – különösen akkor, ha az egy új korszak eljövetelét és az emberiség megváltását ígéri.

3.

A 17. század közepén rózsakeresztes-páholyok alakultak szerte Európában, főként Angliában – egyes feltevések szerint ezekből kilépve indultak el a nyilvánosság útján a 18. század elején a szabadkőműves-páholyok. A lelkesedés aztán a 17. század végén rövid időre kihunyt: hirtelen eltűntek a rózsakeresztesek, egy darabig senki nem beszélt róluk, Európát más dolgok kezdték el érdekelni (a törökök kiűzése, a spanyol örökösödési háború), majd a rend 1710-ben ismét hallatott magáról: ebben az évben jelentek meg Sigmund Richter (Sincerus Renatus) tollából az Arany- és Rózsakeresztes Testvériség törvényei.

„A XVIII. század a titkos társaságok fénykora – állapítja meg Szerb Antal. – Az Andreae által feldobott gondolat megdöbbentő termékenységben valósul meg. Az emberek túlságosan nyugodt és rendezett életükből a szabadkőműves-páholyok és hasonló egyesületek ceremóniás titokzatosságába menekülnek. Legfőbb vágyuk, hogy valami magas és szépen hangzó rangot nyerjenek el valamelyik különös nevű rendben.” – A „hasonló egyesületek” közé tartoztak a magukról megint hallató rózsakeresztes-páholyok. Igaz, ezek egybefonódása a szabadkőműves-páholyokkal olyan nagymértékű volt, hogy egyes szerzők ma sem tudják megállapítani egy 18. századi páholynévről, hogy az szabadkőműves-, avagy rózsakeresztes-páholyt takar. Mivel a korszak a szabadkőművesség nagy nemzetközi elterjedésének kora, az újonnan fölbukkant rózsakeresztesek – akik közül sokan talán köszönőviszonyban sem voltak Andreae és társai eredeti eszméivel – a szabadkőműves-páholyokban találtak lehetőséget az érvényesülésre: a szabadkőműves-páholyok ma is őrzik azokat a rítusokat és szimbólumokat, amelyeket a 18. században az akkori rózsakeresztesek építettek bele a szabadkőműves rituálékba. Voltak továbbá olyan szabadkőműves-páholyok is, amelyek deklaráltan és kizárólagosan a „rózsakeresztes tanokkal” foglalatoskodtak – közülük nem egy felelevenítette a középkori alkimisták állítólagos rózsakeresztes örökségét, és az aranycsinálás titkát, illetve a bölcsek kövét kutatta.

A 18. század a kalandorok korszaka is. Ezt hallván az embernek manapság elsőként Giacomo Casanova (1725-1798) jut eszébe, aki nem mellesleg maga is szabadkőműves volt. De talán még nála is híresebb kalandor volt Alexandre de Cagliostro gróf (1743-1795), alias Giuseppe Balsamo, aki orvosként és mágusként beutazta Európát, és teljességgel megbabonázta kortársait. Megalapította például „a szabadkőművesség egyiptomi rendszerét”, mely okkult rituáléjával olyan nagy vonzerőt gyakorolt, hogy az önmagát a Nagy Koptnak tituláló Cagliostro sikerrel szédítette meg a francia arisztokrácia legmagasabb köreit is, a királyi párig bezáróan. Utóbbival megesett kalandjáról számol be Szerb Antal A királyné nyakéke című nagyszabású történelmi esszéjében, de Cagliostro alakja jelenik meg Dumas Egy orvos feljegyzései című regényében is.

Hasonlóan híres-hírhedt alakja volt a kornak Saint-Germain gróf is (1696-1784/?/), akit Cagliostro méltán nevezett a példaképének: Saint-Germain ugyancsak beutazta és rabul ejtette Európát, nem csupán a lenyűgöző és választékos modorával, hanem azzal is, hogy azt hirdette: birtokában van az életelixírnek, úgyhogy már elmúlt 2000 éves. 1770 és 1774 között Párizsban tartózkodott, és rózsakeresztesnek mondotta magát. Alakját és életét ma is legendák övezik. Egyes feltételezések szerint Saint-Germain gróf Rózsakereszt Krisztián – esetleg annak reinkarnációja – volt. Várkonyi Nándor ugyanakkor II. Rákóczi Ferenc törvénytelen fiát tiszteli benne (Saint-Germain maga is emlegette, hogy a magyar fejedelem gyermeke), elmélete nyomán mások még tovább mennek, és azt állítják, hogy II. Rákóczi Ferenc és Saint-Germain gróf egy és ugyanazon személy. (Kései utódja – vagy talán ő maga – ugyanezzel a névvel fölbukkan Szerb Antal VII. Olivér című regényében.)

Ilyen háttér mellett működött hát – ha valóban az működött – a rózsakeresztes rend a 18. századi Európában. Ám míg a szabadkőművesek a fény századában meglehetős nyíltsággal tevékenykedtek, addig a rózsakeresztesek náluknál sokkalta jobban elrejtőztek – ez is az egyik oka, hogy kevés a tudomásunk felőlük. Amennyi a korabeli iratokból kihámozható, az körülbelül az, hogy például egy rózsakeresztes gyakran nem ismerte minden társát, különösen a felettesei kilétét nem. Erre vonatkozóan létezik egy olyan feljegyzés is 1777-ből (éppenséggel az említett Arany- és Rózsakeresztes Testvériségé), amely azt deklarálja, hogy a szabadkőművesség valójában a rózsakeresztesség „előszobája”, annak látható, alacsonyabb fokozata, és a rózsakeresztes rend valódi tevékenységéről csupán azoknak van tudomásuk, akik a szabadkőművesség iskoláját kijárták, és onnan magasabb szintre léptek. Ugyanezen dokumentum azt is kijelenti, hogy a szabadkőművesség egy felismerhetetlenségig lezüllött, világi értékekkel és célokkal átitatott intézmény, ám mégis csak a rózsakeresztesség előkészítő iskolája, és a rózsakeresztes rend kizárólag ebből a forrásból építkezhet.

A rózsakeresztesekről a 18. század végéről van utoljára híradás, azt követően leléptek a történelem színpadáról. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ma is léteznek magukat rózsakeresztesnek valló szervezetek. Közülük talán a legnagyobb és legismertebb az AMORC („Ancient and Mystical Order Rosae Crucis”, azaz „A Rózsakereszt Ősi és Misztikus Rendje”), amelyet Harvey Spencer Lewis alapított 1915-ben New Yorkban, és amelynek promóciós anyagai a rózsakeresztes rend 17. század óta létező folytonosságát hangsúlyozzák. Ezzel ellentétben az 1924-ben alapított, hollandiai székhelyű Lectorium Rosicrucianum – magyarul az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolájaként emlegetik – nem tart igényt a régi rózsakeresztesekkel való kimutatható kapcsolatra, ellenben azt állítja: működésének célja az egyetemes gnosztikus tanítások elterjesztése.

4.

Magyarországon is voltak rózsakeresztesek. Hogy a kezdeti, „klasszikus” időkben, a 16-17. században is voltak-e, arról nincsenek bizonyítékaink, ám a 18. századból már fönnmaradtak a magyarországi rózsakeresztesek tevékenységének nyomai, mégpedig abban a formában, ahogyan az a 18. századi Európában többnyire megszokott volt: azaz, hogy a rózsakeresztes szövetség gyakorta egybefonódott a szabadkőművességgel.

A magyar rózsakeresztesek közül először is mindenképpen Bárótzy Sándort (1735-1809) kell megemlítenünk, aki túl azon, hogy magyar királyi testőrezredes, alkimista és a misztikus tudományok lelkes követője volt, az irodalom terén is jeleskedett. Sajnos, a munkáiból igen kevés maradt fenn, mivel kéziratai 1849-ben az enyedi kollégium leégésekor elvesztek. Kazinczy Ferenctől (1759-1831) tudjuk, hogy egyebek mellett francia nyelvű alkímiai művet írt, amely a cenzori tiltás folytán nem jelenhetett meg. Franciából fordított is, mégpedig olyan választékos magyarsággal, hogy Kazinczy sajnálkozott azon, hogy egy ilyen nagy tudású ember a magyar nyelv csinosítása helyett a szabadkőműves Kazinczy által lenézett alkímiára fecsérli idejét. Bárótzy művei közül ma csak egyetlenegyet olvashatunk el – bár a 20. század folyamán az is csak csonkítva látott napvilágot –, az 1810-ben Bécsben megjelent A mostani Adeptus vagy mi is a szabadkőmívesek valóságos titka címűt. Ez egy francia kalandregény magyarítása, mely elé Bárótzy 70 oldalas előszót írt – egy védőbeszédet az alkímia mellett. A magát rózsakeresztesnek valló Bárótzy Sándorról többen följegyezték, hogy aranycsinálással foglalatoskodott, így például a Kazinczyhoz hasonlóan szintén irodalmár-szabadkőműves Pálóczi Horváth Ádám is megemlékezett arról, hogy egy közös hölgyismerősüknek állítólag saját maga által gyártott aranyat mutatott.

Ahogy föntebb szó volt róla: Kazinczy meglehetősen rossz véleménnyel volt az aranycsinálókról és ezáltal korának rózsakereszteseiről is. Az erre vonatkozó tapasztalatokat a közvetlen környezetéből szerezte: apósa, gróf Török Lajos (1748-1810) a misztikus tudományok megszállott művelőjeként ónodi kastélyában hatalmas alkimista műhelyt rendezett be. Ebbéli vonzalmát az apjától, gróf Török Józseftől örökölte, aki akkor lett az alkímia feltétlen híve, amikor Bécsben egy rejtélyes orvos kigyógyította egy régi betegségéből.

Gróf Török Lajos és Bárótzy Sándor a kor nyelvén mondva „theosophiával” foglalkoztak – így hívták abban az időben a mágiát. Jól ismerték egymást: találkoztak rózsakeresztes-összejöveteleken, és időnként megosztották egymással fölfedezéseiket is. Bárótzyról Kazinczy azt jegyezte föl, hogy igen kedves és nyájas ember volt: aki segítséget kért tőle, az meg is kapta. Apósáról, Török Lajosról pedig annak ellenére, hogy rosszalta, hogy vagyonát az alkímiára költi, Kazinczy kénytelen volt elismerni, hogy igen jámbor és istenfélő életet él.

Gróf Török Lajos alapította a miskolci „Az erényes világpolgárhoz” címzett páholyt, amely 1784. január 16-án Kazinczy Ferencet is a tagjává fogadta. Ezt, ahogy több más korabeli magyarországi páholyt, egyes szerzők a szabadkőművesekhez, mások a rózsakeresztesekhez sorolják. A szabadkőművesség magyarországi történetét ismerve elmondhatjuk, hogy az áll a legközelebb az igazsághoz, ha ezeket olyan szabadkőműves-páholynak tekintjük, melynek egyes tagjai – mégpedig időnként egész nagy létszámban – rózsakeresztes tevékenységet folytattak. Ilyen volt még az 1769-ben Eperjesen alakult „Az erényes utazóhoz” címzett páholy is, vagy például a diósgyőri „A koronás reményhez”, melynek egyik tagja, gróf Batthyány Ádám egy alkímiai robbanásnál a karját törte, egy másik tagjának, báró Vay Józsefnek pedig a felesége okozott izgalmakat azzal, hogy a férje szekrényét feltörte, és az ott talált jelvényeket és iratokat széltében mutogatni kezdte.

Egy nemzedékkel később a mindmáig egyetlen magyar szabadkőműves regény, a Felfedezett titok (1792) szerzője, Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820) is foglalkozott alkímiával, annak ellenére, hogy a szabadkőművességben őt pártfogó Kazinczy ezt erősen nehezményezte. Levelezésükben Pálóczi Horváth védte a rózsakereszteseket, és ő magyarázta el Kazinczynak, hogy a szabadkőművességbe beépült egyes rózsakeresztes eredetű szimbólumok mit jelentenek.

Felhasznált irodalom:

Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon (Bp., 1900)

Barret, David V.: Titkos társaságok (Bp., 2001)

Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona (Bp., 1989)

Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek (Bp., 1922)

Fónagy Iván: A mágia és a titkos társaságok története (Bp., 1943)

Jászberényi József: „A Sz: Sophia’ templomában látom én felszentelve Nagysádat” (Bp., 2003)

Seligmann, Kurt: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (Bp., 1987)

Szathmáry László: Magyar alkémisták (Bp., 1928)

Szerb Antal: A rózsakeresztesek (in: A varázsló eltöri pálcáját, Bp., 1969)