(Maros András: Puff. Palatinus, Budapest, 2001)

Maros András frissiben megjelent novelláskötetének a keresztapja vagyok, túl azon, hogy jó barát első könyvéről van szó, már a keresztapaság miatt is örömmel veszem a kötetet kézbe, és olvasom a címlapon az általam javasolt címet: Puff. Sajnos nem az eredeti borítóötlet valósult meg, a címlapfénykép nem egy tipikusan budapesti idős hölgyet ábrázol, amint puffot húz maga után - ha alaposan megnézem, ki tudom venni a fotón a puff alakját, ám ehhez tényleg alapos megnézés és némi háttérismeret szükséges.

Tipikusan budapesti - írtam az előbb. Fontos kansúlyozni, mert Maros András novelláinak szereplői tipikusan budapestiek, akkor is, kar a történetek helyszíne az országút, a herakleoni repülőtér, avagy London. Nincs ezen mit csodálkozni, Maros András Budapesten nőtt fel, ott él ma is, s azok közé tartozik, akik írásaiban valós helyzetek, bármelyikünkkel megtörtént események ismerhetőek fel - ahogy mondani szokás: olyan életszagú az egész.

Azt is szokás mondani: a szövegirodalom végét éljük, bár még akadnak mindenre elszánt, végsőkig küzdő („szöveget író”) harcosok, ám ők mostanra, amikor már Garaczi is kerekded, elmesélhető történetekkel rukkol elő, afféle utolsó mohikánok lehetnek. (Persze, mint minden más, ez a kijelentés is megcáfolható.) Azt hihetnők tehát, Maros Andrásnak sem volt egyéb dolga, minthogy bekapaszkodjon az irodalmi kánon aktuális szelébe, és a mások által is hajózott útvonalon vitorlázzék szépen.

Van azonban egy fontos különbség.

Az ember elolvas a Puffból egy Maros-novellát, s azt mondja: „Nahát. Mik vannak. Hehe.” Aztán lapoz a következőre. Az úgynevezett átlagolvasó jól, nagyon jól mulathat egy-egy történeten - tényleg viccesek -, a magát szakavatottnak tartó irodalmár ugyancsak mulat, majd azt kérdezi: ,.Mi ez?”

Maros András ugyanis kötélen táncol.

Nem úgy, mint mondjuk Hazai Attila, aki annyira szétfeszítette az általa művelt irodalom határait, hogy nála az infantilizmusba hajló tettetett naivitás arra késztet komolyabb (pulóveres, kordbársonynadrágos, szemüveges) ítészeket, hogy megkérdőjelezzék: valóban irodalmat ír-e Hazai.

Maros másképp táncol kötélen, ámde ugyanúgy megkérdőjelezhető. Az ő jópofa, avagy komikus, avagy tragikomikus történetei olvastán föltehetjük a kérdést: „Jót röhögtem, és akkor mi van?”

Az irodalomtól ma is számon kérnek egyfajta mélységet. Nem váteszi szerepre és effélékre gondolok: arra, hogy az irodalom túlmutat azon, hogy vicces történeteket, humoreszkbe hajló elbeszéléseket produkáljon. No persze az is ars poetica lehet: miért kell föltétlenül mély értelmet vinni a dolgokba, mikor azok pusztán komikus/tragikomikus elemek szerepeltetésével is megírhatók, a történet így is működik, hiteles.

Se feladatom, se célom ebben igazságot hozni, mégcsak állást sem kívánok foglalni. Jelezni szeretném: a könnyed, laza csuklóval megírt Maros-novellák épp ezek miatt korántsem problémátlanok. Ezzel együtt élvezet olvasni őket - bár a nyelvezet időnként döcög, helyenként bekerültek a szövegbe egészen suta mondatok („Egy körforgalomhoz ért, mely jelenségtől hiába próbálta távol tartani magát, belesodródott.”), nem is beszélve olyan apró nyelvi bakikról, hogy a paparazzikat pedig egyes számban paparazzonak mondjuk („lokális paparazi”: ennek az értelmén külön elgondolkodtam).

Maros András hősei néhol szélsőségesen, bosszantóan idióták, megdöbbentően, hihetetlenül tájékozatlanok (gondolok itt például a Teri néni nyomoz, a Szafari és az Ügyintézés című novellák főszereplőire), az ilyen történetek olvastán óhatatlanul fölmerül a kérdés: van-e szándékosság az időnkénti hiteltelenségben? A szándék érzékelhető, ám Maros valóság és abszurd határán mozog, ami egyáltalán nem baj, viszont nem viszi végig a megkezdett abszurdot, megáll egy-egy csattanónál, jópofa marhaságnál, és befejezi a történetet.

Jót tett volna továbbá a kötetnek egy erősebb szelektálás: az egészen kiváló novellák(Feltaláló-e a mindent megszagoló ember?, A díjazott) közé bekerültek jóval gyöngébbek, amelyek lerontják a könyv összképét.

Írhatnánk még ígéretes pályakezdést és hasonló kliséket is - hagyjuk a közhelyeket, és maradjunk egyelőre abban: a Puff bizonyosság arra, hogy Maros András nem érdemtelenül forgatja a tollat, ám arról a pontról, ahol jelenleg írói fejlődése tart, még nagyon sok irányba el lehet mozdulni.