A rossz ember
Reggel azt mondta Ivett a férjének:
– Figyelj, Tibor! Felőlem mostantól azt csinálsz, amit akarsz. Bármikor találkozhatsz bárkivel, nem érdekel. De maradj, lécci, itt. Máté még kicsi. Nem akarom, hogy sérüljön ebben az egészben.
Tibor nem is emlékezett már arra, hogy Ivett mikor szólította őt legutóbb Tibornak. Talán a megismerkedésük idején. Aztán hamar átváltott a Tibire, majd bizonyos helyzetekben Tibike, máskor meg Bikuci lett. A Tibor nagyon idegenül és távolságtartón hangzott. Persze most nem is lehetett mást várni.
Abban maradtak, alszanak rá egyet. Igazából egyikük se aludt, legföljebb néha egy-egy szemhunyásnyit. Forgolódtak egymás mellett. Tibor arra gondolt, előbb-utóbb biztosan ki kell költöznie a kanapéra. Nem mindennapos alvásra találták ki, devalószínűleg meg lehet szokni. Egyébként is, ez amolyan átmeneti dolog. Addig szól, amíg Máté kicsi, utána majd csak lesz valahogy. Mondjuk, Tibor (nevezzük most már mi is így) a maga részéről nem érezte Mátét annyira kicsinek. Ő ennyi idős korában nemhogy egyedül járt iskolába, onnan meg haza, hanem délutánonként felnőttkíséret nélkül lófrált a haverokkal. Jó, más idők voltak. De akkor is, ő, ha éhes volt, kent magának egy kenyeret, ha szomjas volt, töltött magának (a csapról) egy pohár vizet. Ezt a véleményét azonban megtartotta magának. Azt is csak most, a hajnalig tartó, suttogó ordibálásokba torkolló beszélgetésük során vallotta be, hogy gyakran érezte úgy, Máté mellett időnként másnak is bele kellene férnie az életükbe. Amint ezt kibökte, el is szégyellte magát érte, pláne miután Ivett néhány tőmondatban elmagyarázta, hogy leginkább ő tehetett arról, hogy nem fért bele: Tibornak mint férfinak kellett volna úgy intéznie, hogy másként legyen.
– Például elviszel időnként valahova. Akár egy-két napra is. Anyámék feljöttek volna, és vigyáztak volna addig Mátéra. Vagy ha nem értek volna rá mind a ketten, akkor csak anyám. Különben is, Máté nagy már.
Tibor akart erre mondani valamit, de jobbnak látta nem feszíteni a húrt. Épp eléggé szemétládának érezte magát. Rossz embernek, ahogy Ivett fogalmazott néhány órával korábban, a kilátástalanul hosszúnak tűnő éjszaka kellős közepén.
Ivett még egyszer megkeverte a kakaót, amely úgy pörgött már, akár egy centrifuga, majd elindult Mátét fölébreszteni. Ennek külön rituáléja volt.
Tibor ránézett a telefonjára, aztán kijelzővel lefelé visszatette az asztalra. Beidegződött mozdulat volt. Az is kényszeres megszokásnak számított, hogy a készülék úgy van beállítva, hogy semmilyen hangot ne adjon ki, amikor üzenet érkezik. Mostantól ezekre nem kell ügyelnie. Elvileg. Tibor mégis nyomorultul érezte magát. Próbálta sulykolni magának, hogy ez (Ivett szerint is) mindenki számára egyfajta felszabadulás, nem kell többé egyiküknek se stresszelnie, és persze alig várta, hogy elmondhassa Tündének: megtörtént, megbeszélték a dolgot, mégpedig többé-kevésbé kulturált módon. Hajnalban már megírta, hogy valamit el akar újságolni, de úgy gondolta, jobb lesz szóban inkább. Az írásos kommunikáció nemegyszer félreértésekhez és sértődésekhez vezet.
Későn ért haza, és még mindig azon tűnődött, Tünde miért nem volt lelkes annyira. Ivett és Máté a konyhában tartózkodtak. Máté az anyja munkahelyi telefonját nyomkodta az asztal mellett ülve, Ivett szendvicset csinált, közben a konyhapulton kiterített tankönyvből kérdéseket tett föl, amelyekre Máté unott arccal, foghegyről válaszolgatott. Egyikőjük sem viszonozta Tibor köszönését. Föl se néztek, amikor az iránt érdeklődött, mi újság.
– Mit csináltok? – folytatta némi toporgást követően Tibor a faggatózást. – Holnap dolgozat lesz? Miből?
Ivett lapozott egyet a tankönyvben. Közben majdnem leverte a tányért.
– Hagyd, kikérdezem én.
– Szerinted én nem vagyok rá képes?
– Dehogynem. Csak gondoltam, szívesen… vagy akkor csinálom a szendvicset.
– Csinálom én. Mindjárt megvan.
– De hát itt vagyok, segítek…
– Mondom, hogy csinálom.
Ivett úgy fordult, hogy Tibor ne férjen a konyhapulthoz. A férfi odalépett a konyhaasztal mellé. Végigsimította Máté fejét. A gyerek arrébb húzódott. A telefon folyamatosan cserregett a kezében. Nem lehetett eldönteni, hogy üzenetek érkeztek-e az anyjának, vagy Máté játszik valamivel.
Tibor arra gondolt, lassan tényleg kéne venni a gyereknek egy saját telefont. Ivett folyton ódzkodik tőle, közben meg állandóan odaadja neki a munkahelyit.
– Hányadik órában lesz a dolgozat? – Máté nem válaszolt. Rá se nézett az apjára. – Aludd ki magad alaposan. Az sokat számít. És lefekvés előtt ne nyomkodd annyit azt a telefont. Add vissza anyának inkább.
Máté fölállt, és kiment a konyhából. Ivett megcsóválta a fejét, aztán a hóna alá csapta a tankönyvet. Tibor a tányér után nyúlt:
– Beviszem…
De Ivett ekkor már fogta a tányért is, és elindult a nappali felé.
Tibor maga se tudta pontosan, miért sóhajtott. Letakarította a morzsákat a konyhapultról, visszarakta a felvágottat, a sajtot, a paradicsomot és a margarint a hűtőbe, gondosan visszacsomagolta a maradék kenyeret, majd bement a nappaliba ő is. A többiek az étkezőasztal mellett ültek. A tankönyv csukva maradt. Már az osztálykirándulásról volt szó. Máté éppen azt ecsetelte, hogy az osztályfőnökük egy kretén. Ivett mosolyogva bólogatott hozzá.
– Mikor is lesz?
Meg kellett ismételnie a kérdést, mire Ivett válaszolt, igaz, Tibor Mátétól várta:
– Jövő csütörtöktől szombatig.
– És hova is mentek?
Máté először nézett az apjára, amióta az hazajött:
– Erről beszélünk félórája…
– Félórája biztosan nem. Most jöttünk be a konyhából.
Máté fölállt, és a tányérral meg az anyja telefonjával a kezében elindult a gyerekszoba felé.
– Szóval jövő csütörtök? – hadarta Tibor.
– Nyugodtan mehetsz akkor bárhova – mondta Ivett, anélkül hogy a férjére pillantott volna.
– Nem azért kérdeztem… De hová is lesz a kirándulás? Börzsöny? Vagy Mátra? Máté, kiviszlek majd az állomásra. Meg ki is megyek érted.
– Nem kell – mondta Ivett. – Intézem.
– De hát simán tudom én is…
– Megint ott tartunk, hogy szerinted nem vagyok képes kivezetni az állomásra meg vissza?
– Persze hogy képes vagy… Soha nem mondtam ilyet. Sok csomagja lesz?
– Egy osztálykirándulásra? Ugyan már. Csak egy sporttáskát vihetnek.
Akkor lehet, hogy tömegközlekedéssel egyszerűbb, mint a pályaudvar körül keringve parkolót keresni, akarta mondani Tibor, de Ivett közben elindult a konyhába.
– Már elraktam mindent – szólt utána Tibor.
Bekapcsolta a tévét. Egy ideig szörfözött a csatornák között. Nem hallott az adásból semmit, Ivett akkora zajjal csörömpölt valamivel a konyhában. Kikapcsolta inkább. Ránézett a telefonjára, aztán kiment az erkélyre. Amennyire kívülről csak lehetett, behúzta maga mögött az ajtót. Fölhívta Tündét. Épphogy elkezdtek volna beszélni, amikor Ivett szintén kijött. Olyan hangosan beszélt, hogy Tibor semmit nem hallott Tünde szavaiból:
– Figyelj, meggondoltam magam. Inkább menj el.
– Micsoda? Hova? Mikor?
– Mondom: menj el. Most.
– De hát azt mondtad…
– Ne kelljen már ismételgetnem magamat. Húzzál el. Amúgy is mindig telefonálgatni fogsz, meg állandóan lelépsz. Semmi értelme, hogy itt legyél.
Ivett visszament a nappaliba, és becsukta az erkélyajtót, majd elfordította a kilincset. Tibor csodálkozva széttárta a karját. Közben majdnem elejtette a telefont. A füléhez szorította megint, és hallózni kezdett. A vonal túlsó végéről csak a néma csönd válaszolt. Tünde időközben letette. Tibor visszahívta. Tünde nem vette fel.
Tibor zsebre vágta a készüléket. Kopogtatott az erkélyajtón. Látta, ahogy Ivett tesz-vesz a nappaliban, de feléje se néz az erkélynek. Tibor még egyszer, még hangosabban dörömbölt. Semmi válasz. Kicsit arrébb lépett, oda, ahonnét be lehetett látni a gyerekszobába, legalábbis résnyire. Máténak csak a lábfeje látszott innét. Bizonyára az ágyán fekve evett, és továbbra is az anyja telefonján játszott.
Autó csikorgott a ház előtt. A vezetője az ablakon kihajolva ordítozott a szűk utcában a forgalommal szemben haladó biciklis futárral. A futár is mondott valamit, de azt fentről nem lehetett hallani. Tibor az erkély korlátján könyökölt, figyelte, ahogy a futár fölugrat a járdára, és megy tovább. Az autós még egyszer dudált, majd ő is elindult. Tibor az erkélyajtóhoz lépett, fölemelte a kezét, de Ivett továbbra sem nézett feléje. Arra gondolt, felhívhatná a feleségét, de a telefonja Máténál van, ő pedig nem fogja fölvenni.
Vissza a tetejére