Részlet a Boldog boldogtalan című regényből

Ránézünk a könyvre, ahogy ki van nyitva. Még csak az első harmadánál vagyunk, és máris két esküvő is szóba került. Mintha a szerző – a továbbiakban úgy olvassuk, hogy valójában nem tudjuk, kit kell érteni a szerző megjelölés alatt –, mintha az elbeszélő (szerző) érintett lenne egy esküvőkkel kapcsolatos üzletben. Esetleg van egy esküvőiruha-kölcsönzője a Nagykörúton, mint annak az eredendően budai lánynak (ezt azért kell hangsúlyozni, mert a történet idején elhagyja a korábbi lakhelyét), aki nem sokkal a regénybe kerülése előtt vette ezt az üzletet a Szent István körúton. Egy harmadik emeleti lakás. A lakás olyanná volt alakítva, amely méltó leendő mennyasszonyok fogadására, és nincs ellentétben azzal a ruhakínálattal, ami körbe volt aggatva a valahai szobákban (kik éltek ott valaha, senkit nem érdekel) – barokk vagy rokokó asztalka, plafonig érő aranykeretes tükör, egy dobogó a tükörrel szemben, az asztalkán bonbon egy díszes tálkában.

Nem kértek, kérdezi az épp érkezőktől.

Így is van rajtam pluszban vagy két kiló, mondja az érkező, és nevetnek, mert hirtelen kiderül, hogy minden lányon, bár elég vékonynak tűntek, van néhány pluszkiló, s persze még véletlenül sem ott, ahol kéne, hogy legyen. Együtt nevetnek ezen a hol vannak a pluszkilók megfigyelésen.

Az esküvőiruha-kölcsönző lány már régen kiléphetett volna a lányság fogalomköréből, amennyiben egyszerűen csak fogalomkörnek s nem egy meghatározó életpecsétnek tekintjük ezt a státuszt, hogy lány. Esélyesnek is látszott egy férfi arra, hogy átsegíti ezen a határon, ám az esküvőszervezés során kiderült egy s más, hogy például ezt a férfit egyáltalán nem érdekli a közös sors, csak mivel a lányhoz költözött, akinek a korábbi vállalkozásából befolyt annyi pénze, hogy egy tágas házat tudott venni Pomázon. Ez a helység még szóba kerül később a sátoraljaújhelyi könyvtáros kapcsán, így összekötve ezt az egymástól elég távol eső települést, valamint a regény más részeit és szereplőit. Pomázon, nem túl messzi a HÉV-től, ami zárt pályás, ezért megbízható közlekedési eszköz. Bár ez sem neki, sem az odaköltöző férfinak nem volt érdekes. A lány mindig autóval járt, ehhez volt hozzászokva, meg nem is akart egy tömött szerelvényen összedörgölőzni más utasokkal, átvenni azt a rengeteg fertőzést, amit ezek a HÉV-utasok nap mint nap hordoznak magukkal, a férfi meg eleve nem járt el sehová, nem azért, mert online dolgozott, csak nem.

Mennyire ügyetlenül indul ez a történet, lehet, hogy ki kéne hagyni, de hát már az előbb is kihagytam egy szereplőt, nem lehet mindig ugyanazzal a technikával élni, például a kihagyásos szerkesztéssel. Ha ügyetlen, akkor ügyetlen, amúgy azért tűnik ügyetlennek, mert a többi rész nagyon ügyes. Persze, ha ezt a részt is sikerül felerősíteni, és bennmarad ez a mondat, a többi író felrobban a dühtől, hogy ez az elbeszélő egy ilyen marha jó részt, amiért ők vért izzadnának egyszerűen csak leügyetlenez.

Mindegy, összefoglalom, hátha később egy szereplő épp ettől a lánytól akar kölcsönözni ruhát, nem tudhatom előre, mert én sem tudom, hogy mi fog történni, az adja a könyv lendületét, hogy engem is feszít a kíváncsiság, hogy mi fog történni, így hozzuk létre a regényt, és így teremtjük az életünket is. Lehetne receptszerűen is írni, hogy az ember (író) csinál egy vázlatot (tervet) a cselekményről (életről), rövid összefoglalót a szereplőkről, bár ezt erről a regényről biztos nem lehetne megcsinálni, vagy akkor az egy külön regény lenne. Nem is rossz gondolat, majd a megjelenés után egy rövidebb regényként megjelenhetne a regény szereplőinek jellemrajza és élettörténete, Wikipédia-szerű szócikkekben, esetleg lehetne közösségi útra terelni a létrehozást, ez tök jó és rendkívül korszerű, ha a megjelenéskor még korszerű lesz az interaktív munkavégzés. A kiadó meghirdeti, aztán a marketinges összegyűjti, én meg csak rendszerezem. A lényeg, hogy a jogdíj az enyém maradjon. Karácsonykor a két könyvet együtt díszdobozban is meg lehetne venni.

Így is lehetne regényt írni (életet élni), mármint receptszerűen, a népszerű regények (életek) szerzői (leélői) így csinálják, teljesen jól átlátható szisztéma van a történet (élet) mögött, de hát ez az író, akinek a szövegét most bemásolom… Egyszerűen nem lehet érteni ezt a másolást. Ki írja a regényt, és honnan van másolva? Ez másoknak világos? Az elején még értettem? Elkezdtem gyanakodni, hogy nem egy technikai eszköz vagyok-e, amit néhány ügyes programtervező dobott össze, és a belém diktált adatok alapján létrehozok egy olyan művet, ami megközelítőleg hasonlít annak a szerzőnek a műveire, aki nem ment el a magyartanárnő temetésére. Ha elég fejlett vagyok, a végeredmény lehet akár élvezetes is. Vagy a másolás itt az ideákra vonatkozik, hogy a világ az ideák másolata, és annak másolata a művészet, ami így teljességgel eltorzítja a valóságot. Lehet-e egy olyan világ másolat, ami eleve teremtett világ? Ha teremtve van, minden ízében kimódolt. Egy kimódolt világ hogy lehet hiteles? Ne gyere az őszinteséggel, mert olyan érzésem van, hogy máris egy rossz sláger szirupos nedvei közé sodródtunk, ahol az énekes arról a vágyáról énekel őszintén, hogy őszintén akar élni.

Új bekezdés. Ez az író nem akar népszerű lenni. Műalkotásokat akar létrehozni. Legalábbis ezt hangoztatja, mert valójában marhára szeretne népszerű lenni, csak képtelen olyan könyvet írni, amit sokan el akarnának olvasni. Ezért azzal kérkedik, hogy ő csak a legérzékenyebb és legmélyebben gondolkodó kevesekhez szól, de majd egyszer ez a mű is olyan lesz, hogy mindenki fogja érteni, mint a János vitézt, amit a megszületésekor ugyanúgy nem értettek az olvasók, ahogyan ezt a regényt sem értik, de mint a hivatkozott mű, ez is bekerül a tananyagba, és megtanítják a magyartanárok, hogy miképpen kell érteni. Sajnos, akkor már nem fog élni, mert meghal abban a lakásban, ahová a különböző öntudaterősítő nőket hívja, de a népszerű szerzők is meghalnak, igaz, nem egy kislakásban, hanem egy szigeten, mondjuk ha angolok, vagy egy balatoni nyaralóban, ha magyarok.

A férfi, akiről a betoldás előtt írtunk, aki a lányságból kisegíthette volna az esküvőiruha-kölcsönzős lányt, olyan volt, akiben semmi értékelni való nem volt azon kívül, hogy volt. De ilyet mégiscsak akkor választ az ember, gondolta az esküvőiruha-kölcsönzős lány, ha már minden egyébről lemondott, s ő még nem érezte úgy, hogy csak ez a férfi lehet az ő sorsa, egy szó, mint száz… A szóval szót így tudtam kiváltani, mert nagyon elszaporodott a szövegben, vannak invazív nyelvi elemek, olyanok, mint a sárga katica meg a szürke mókus elterjedése Európában. Szóval, a lány visszalépett a házasságtól, hátha akad valami jobb. Persze még kétszer kibékültek, nem bírják az emberek tartani magukat a döntéseikhez, egyszer megint kitűzték az esküvőt is. Ezzel, mármint a kibékülésekkel is, jól elment két és fél év, de a lány még mindig bízott abban, hogy van más lehetőség, s persze lett is, de a lehetőség olyan, hogy akkor tekinthető lehetőségnek, ha lesz is később belőle valami. Nem lett. Szóval ez csak egy félreértés volt, mármint az lett félreértve, hogy az a férfi lehetőség, és épp ilyen lett a következő is. Tele van félreértett lehetőséggel mindenki élete. Jobb arra gondolni, gondolta az a nő, aki az első oldalakon került ebbe a könyvbe, és leütötte a könyv alaptónusát, és az nem egy boldog, szerelmes dal hangzásvilága lett, de a következetesség jegyében nekünk ragaszkodnunk kell ehhez a hangzásvilághoz, még ha az ember szívesebben helyezkedik bele a Love me tender, love me true érzelmi tónusába, esetleg gitárkísérettel (nyugodtan kezdjük C-vel), all my dreams fullfiled.

Ez a nő mondta a gondolás után, mert megengedjük neki néha, hogy szóhoz jusson, akkor is, ha ő épp ebben a jelenetben nem is szerepel, de érdekességként, mint a görög drámákban vagy eposzokban az istenek vagy a kórus, csak úgy megjelenik, és azt mondja, jobb nem tekinteni a vélt lehetőségeket lehetőségnek, mert úgysem azok. Jobb mindjárt arra gondolni, hogy ez sem egy lehetőség, csak egy olyan dolog, hogy van, de semmi olyan nem következik belőle, ami pozitív irányba mozdítaná el valaki életét. A lány is így nézett ezekre a férfiakra, természetesen utólag, mert egyáltalán nem ismerte az említett hangnem-meghatározó szereplőt, aki esetleg előre szólhatott volna neki, ha ismeri.

Az esküvőiruha-kölcsönző lány minderre csak utólag jött rá, és elkezdte magában keresni a hibát, hogy mi lehet benne a rossz, ami miatt nem tudja úgy elkezdeni az életét, mint azok, akik hozzá járnak ruhát kölcsönözni. Tényleg olyan szerencsétlen alkatú nők, hogy a legjobb szabók sem tudják átszabni a ruhákat, hogy valahogy kinézzenek, fodrokkal felcicomázott zsákok maradnak. Hogy lehet, hogy nekik mégis sikerül? Hogy lehet, hogy nekik olyan egyszerű, ami neki olyan bonyolult, szinte kivitelezhetetlen, holott semmi különöset nem akar, és nem vár, csak egy átlagos férfit, akit lehet szeretni. Nem akar már lehengerlő szerelmet, ugyan már, kit érdekel, olyan már volt, és azok voltak a legrosszabbak, mert nem csak szakításkor fájt, hanem előtte is, amíg nem szakítottak, mert örökösen ott volt, hogy hiányzik a másik, meg biztosan szeret-e annyira, mint amennyire a lány tudta szeretni őt, meg az az érzelmi kiszolgáltatottság, hogy vele bármit meg lehet csinálni. Nem, ilyenre már nincs szüksége, meg ez nem is tartós, ha elmúlik vagy csak elerőtlenedik az érzés, akkor az ember máris elindul keresni egy újabb hevülést, hisz a normál hőfokot már nem viseli el, abban, hogy képletesen mondjuk, fázik.

Egy átlagos férfi, gondolta, nem baj, ha hülye szokásai vannak, hogy szereti az autómodelleket például, vagy gyűjti a matchboxokat, de szeretne családot meg gyerekeket, vagy legalább egy gyereket. Neki egy gyerek is elég lenne, és már annyira vágyik rá, mert lassan tényleg úgy van, hogy nem tudja, miért él, ha ez nem lesz meg. Pedig nem lett meg, s később sem tűnt fel a horizonton az a lovag, aki ezt lehetővé teszi. Minden élet egyforma. Nem különös, ha épp egy ilyen lánnyá lesz valaki. Tudni lehet, hogy immáron elért abba a korba, hogy jönnek a házas férfiak, a második körösök, a használt áru meg a töméntelen hazugságok a feleség elhagyásáról és az új család megteremtéséről, a félórákra és évi egy titkos hétvégére felizzó szerelem hőfokáról. Nem is érdemes folytatni, talán annyit még, hogy ez a lány végül kudarcosnak ítélte az esküvőiruha-kölcsönzői pályafutását, azt mondta, ez csak feleszi a pénzét, elbukja azt, amit más üzleteken megkeresett, bár valójában nem volt annyira kudarcos anyagilag, mint állította.

Az igazság az volt, hogy elkezdte utálni a boldog mosollyal válogató leendő feleségeket, a kíséretükben megjelenő anyákat és barátnőket, mindenkit gyűlölt, akit valaki választott erre az egyszerű dologra, hogy család, mert őt nem választotta senki. Eladta a boltot, valaki más vette meg, de az a más nem szerepel ebben a könyvben. Egyébként, csak úgy könyvön kívül megemlítem, hogy neki kielégítő volt a bolt működése. Boldog volt egy életen át, hogy ilyen feladatot dobott fel neki a sors, és a férje által megkeresett vagyon miatt is. De egy boldog ember mit keresne egy ilyen könyvben? Át kell küldeni Móricz Zsigmond regényébe, A boldog emberbe, de mikor átkerül, a regény címét is meg kell változtatni Két boldog emberre, ami ma már megtehető, mert lejártak a Móricz-jogok, azt csinál vele az ember, amit akar, amúgy is rendkívül korszerűtlen egy olyan regény, aminek egy főhőse van, s ráadásul férfi. Gond nélkül át tudjuk emelni, lehetne például az említett regény főhősének, Joó Györgynek a felesége, ha nem volna neki, de van. Akkor a testvére, Joó Györgyi. Na mindegy, ez egy másik könyv gondja, engem nem érint, csak annyira bennem van, hogy megoldjam mások problémáit is, de most erről le kell tennem. Ellenben lehetne egy olyan sorozatot indítani, gondolja hirtelen az elbeszélő, hogy boldogságkönyvek. Összegyűjteni a magyar és a világirodalom boldog könyveit, persze csak azokat, amelyeknek lejárt a joguk. Mekkora siker lenne, hisz minden ember boldog akar lenni. Talán még állami támogatást is lehetne rá szerezni, hiszen minden államnak az a célja, hogy boldog állampolgárokat neveljen, helyesebben olyan ostobákat, akik képesek boldognak látni az életüket, és ezért még hálásak is annak az államnak, amely az ő boldogságuk biztosítására és védelmére esküdött fel, és mindenfajta kényszer nélkül, szabad akaratból követik ennek az államnak az utasításait. A világirodalmi részhez megnyílnának az uniós források is, és ott azért nem egy feltörekvő ország GDP-je szerint mérik a támogatásokat.

De kár, hogy belefogtam ebbe a regénybe, s most nem tudok mással foglalkozni, gondolta az elbeszélő, mi lesz, ha míg írja, addig valaki ellopja az ötletét, és megvalósítja ezt a kiadói tervet. Minden ötletemet ellopják, kesergett magában lógó fejjel, mint egy népmesehős, mert vannak az innovatív emberek, magát olyannak tartotta, s vannak, akiknek semmi nem jut eszükbe, csak kifigyelik, mit csinálnak az innovatívok, és olyan szorgalmasak, hogy már másnap nekifognak megvalósítani, amit egy kocsmában kikotyogott az innovatív szerző. És még ki sem józanodott, már ott van a könyvpiacon például az, amit ő akart megírni. Nem csak a kínaiak lopnak új technológiákat, mindenki lop, a kínaiak csak azért vannak megvádolva, hogy mindenki őket figyelje, míg a nemkínaiak biztonságosan garázdálkodhatnak.

Sietni kell. Vagy kevesebbet kéne inni.