Tűzhelyből a gáz

Emlékszel, életünk a hangyabolyban –

Kitérsz, kitérek, mégis folyton

összeütközünk a vájatok egymásba

omló szintjein, mintha egy túszszedők

megszállta színházban lennénk, ahol

a színészek ledobják magukról a jelmezt,

és színészszereppel próbálkoznak a nézők.

Üvegkorlátba kapaszkodom, kezembe

szilánkok szúrnak, a döngő lépcsőkön

rohanok, egyszerre két irányban,

rendíthetetlen álomkatonaként

fél lábon ugrálva kereslek, hova

sodorhattak a pánik részvevői;

Cortázar fölnagyítja az arcképedet,

pórusos jelenlét a sistergő fényben.

Megszólal a rádió, ünnepélyes zene –

minden csatornán ez hallatszana, ha

merné valaki átkapcsolni, árad, mint

nyitva felejtett tűzhelyből a gáz, és

egyetlen szikrapillanat elég volna,

hogy robbanjon a kritikátlan tömeg.

Soha

Csalánkabátban indulok

nomád sétára hozzád.

Csipked, mintha áram

futkosna benne, jól

felvillanyoz. Már úgyis

annyit henyéltem egy

életműben, hogy egy

életre beteltem vele.

Hittem vajákosoknak,

vízparton feküdtem hanyatt,

fűszálat rágcsálva, lustán,

zöld lett tőle a nyálam,

hunyorogtam a napra,

részeg hajósok nótái

szóltak, ezüst szellők

csomagolták a nyarat

zizegős celofánba.

Képzelt csepűrágókat

követtem gondolatban,

amibe belekezdtem, már

előtte abbahagytam, most

egyszerre több dögcédula

is lóg a nyakamban,

gondoltam, talán az egyik

engem jelöl. Indulok

végre, egész testem

viszket a csalántól, az

izgalomtól, és csak attól

nyugszom meg, hogy tudom,

soha nem érek oda.

Ami belül történik

Vizes sarat csöpögtetek vizes sárra:

ha elhiszem, vár lesz belőle, omló

falait az ellenség nem tudja bevenni,

csak a megszálló éjszakai gondolatok.

Mindig megtalálnak a magamra zárt

toronyszobában, hiába vigyáznak

rám az őrök. Az előbb még ketten is

voltak: az egyik megszökött, a másikat

elnyomta az álom. Most én őrzöm az

őrt, s míg ő egyre mélyebben alszik,

én egyre inkább fönn vagyok.

Vakság és süketség segítene, hogy ne

lássam: villámok csapódnak az égbe,

ne halljam, ahogy a föld dörög. De ami

belül történik, fényesebb és hangosabb.

A klímaváltozás egy napja

Rosszul megírt hadüzenetek az utcán,

csupa merénylet az anyanyelv ellen,

másznak a szélben, mint háborúk után a

papírpénz inflációtól földuzzadt halmai,

vagy a napalmtól összezsugorodott levelek – – –

Ha lehajolsz, hogy egyet fölvegyél,

fölszisszensz: kezeden égési seb.

A nők napkrémet kennek magukra,

és mindig van velük egy buborékmentes

ásványvizes palack; ezek a klímaváltozás

csalhatatlan jelei, akár a vihar, amely

egyetlen pontból árad ki, hogy elmossa és

igazolja az előrejelzéseket, és körbejárja

a világot anélkül, hogy erejéből veszítene – – –

A postaládákat majd’ szétfeszítik a dagályos

levelek. Van melléjük válaszboríték, de ha

véletlenül visszaküldenénk, nem lenne

kedvük kibontani. Ki akarhat az üdvösség

ígéretével üzletelni, becsöngetve minden

ajtón, s az óhatatlan veszteséget egy

kreatív könyvelővel elrendezni?

A könyvesbolt lassan a raktárba húzódik

vissza, s a raktárból nyílik a zúzda.

A száműzetéshez már el sem kell utazni.

Ameddig éltél, egy hosszú mondat egyetlen

szótagját próbáltad megformálni ajkaiddal,

és végig azt hitted: beszélsz.