Filip Tamás

2024/1 - Zúgás; Leltárhiány; Ilyen mondatok; Történetünk2023/2 - A mérgek útja bennem; Szókincs; Mit, miért; Látom magam2022/4 - A legkisebb fiú2022/1 - Rossz idők járnak a költészetre2021/4 - Külön és egybe2021/2 - Feltörő könnyeken át2020/4 - Kék és arany; Nulladik nap; Ős- -honos2020/2 - Döblingi éjszakák2020/1 - Főszerep; Ugyanott; Végül mind hősök leszünk2019/3 - A sípszó előtt2019/2 - Fosztóképző2018/4 - A rönkök sorsa; Haladéktalanul; Sóhaj és csend között2017/1 - Sound; Zene esőre és végtagokra; Egy rétre; Mindjárt; Lebegve; Kihátrálás; Haladék2016/2 - Próbanyomat; Barbár és tiszta; Halált hozó műterem; Mi legyek?2015/4 - Vedlés; Ikrek; Ítélet; Két trombita 2014/3 - Mélyből a magasba2014/1 - A miheztartás végett2013/1 - Még néhány karcsapás2012/3 - Alt control del2011/3 - Tűzhelyből a gáz, Soha, Ami belül történik, A klímaváltozás egy napja2010/4 - A közeledő jelen, Együtt, állás, Papír, Mind, végig2008/3 - Prédikátor-hangon, Életkép 2006/4 - Bukóforduló2004/2 - Öt kavics, Portré bohócokkal, Anyaggyűjtés2002/4 - Tűk a szénakazalban2001/3-4 - Tűk a szénakazalban2000/4 - Láncszemek, Versek álarcban

Kék és arany; Nulladik nap; Ős- -honos


KÉK ÉS ARANY  
 
Elefántcsontszobám a kék öbölre néz.
Egy belülről mohos szikla van a közepén.
Boldogult úrfikoromban görgettem föl ide.
Hogy miért? Talán mert volt rá erőm,
s akartam valami állandót az életembe.
 
Lent alvó zátonyt ébreszt a hajótörés.
Riadt halrajok közt bujdosik a halálra
ítélt tenger, lassan billegnek a tetején
a félreértett jéghegyek.
 
Egy aranykorra nincsen magyarázat,
csak arra, miért szakad vége egyszer.
Az aranykor maga a magyarázat
a megmagyarázhatatlan kegyelemre.
 
Enyém a legtöröttebb pohár, de
azért csak töltsd tele, légy türelmes,
sokáig tart, míg megtelik, de arra már
nem lesz idő, hogy felhajtsam
a borrá változtatott vizet.
 
 
NULLADIK NAP
 
Az álom hagymázas, a mocsár miazmás.
Hát legyen, megszoktam már.
Ám lelkem szittyósainak
holtvizét igyekszem lecsapolni,
és abból a szokásból nem engedek,
hogy naponta újraolvasom az
Alekszandr Szolzsenyicin egy napját.
Van benne két sajtóhiba. Az egyiket
mindig megtalálom, a másikat soha.
Reggelente a meddőhányó és
a bányató között futok fehér cipőben.
Nehéz árnyékom belemélyed a földbe,
hullámot gyűr a víz színére. A semmi
gyárának kéményei füstöt nem ontanak,
de bódítják a levegőt a romlás virágai.
Egy provincia perifériáján vagyunk, tudom,
de milyen lehet most Ojmjakonban?
Ott sosincsenek fesztiválok?
Egyetlen világsztár se érkezik helikopteren,
hogy aztán medvebundában énekeljen
a szabadtéri színpadon?
Meghallgatnám, és rajonganék érte.
Míg élek, mindennap emlegetném,
hogy itt volt, de csak a neve nélkül,
mert az soha többé nem jutna eszembe.
 
 
ŐS-                                       -HONOS   
 
A napfény                      Midász király,
arannyá válik tőle  a sárga függöny.
A lebbenés az ablakon bedörömböl,
a búzatáblában         felébredt a szél.
Kávéillatot             hoz a reggel, amit
nem érzek,                        klaviatúrám
hieroglifákkal tele.              Fejemben
túlságosan magányos a zaj, zenével
csitítanám, de ehhez még Wagner is
halk. Pedig őshonos               vendég
vagyok itt, aki egy kiadós séta során
könnyen megtalálja az     összes sírt,
ahol nyugodni fog.             Most még
játszótér,                   buszpályaudvar,
virággal teleültetett                    ágyás
a körforgalom közepén.        Hirtelen
eszembe jut, hogy                          mit
szeretnék kérni  az Úrtól, küldöm is
gyorsan, le                      ne maradjon
az imák versenyén.            Hadd igya
a szavaimat ő, aki             emberekre
szomjazik,        neki a túléléshez kell,
nekem a vérem, abból meg van elég.
 

Vissza a tetejére