Filip Tamás

2020/4 - Kék és arany; Nulladik nap; Ős- -honos2020/2 - Döblingi éjszakák2020/1 - Főszerep; Ugyanott; Végül mind hősök leszünk2019/3 - A sípszó előtt2019/2 - Fosztóképző2018/4 - A rönkök sorsa; Haladéktalanul; Sóhaj és csend között2017/1 - Sound; Zene esőre és végtagokra; Egy rétre; Mindjárt; Lebegve; Kihátrálás; Haladék2016/2 - Próbanyomat; Barbár és tiszta; Halált hozó műterem; Mi legyek?2015/4 - Vedlés; Ikrek; Ítélet; Két trombita 2014/3 - Mélyből a magasba2014/1 - A miheztartás végett2013/1 - Még néhány karcsapás2012/3 - Alt control del2011/3 - Tűzhelyből a gáz, Soha, Ami belül történik, A klímaváltozás egy napja2010/4 - A közeledő jelen, Együtt, állás, Papír, Mind, végig2008/3 - Prédikátor-hangon, Életkép 2006/4 - Bukóforduló2004/2 - Öt kavics, Portré bohócokkal, Anyaggyűjtés2002/4 - Tűk a szénakazalban2001/3-4 - Tűk a szénakazalban2000/4 - Láncszemek, Versek álarcban

Tűk a szénakazalban

(részletek)

AMIKOR SOK ÉVVEL EZELŐTT elolvastam Ottliktól a Minden megvant, felvetődött bennem, hogy meg kellene filmesíteni. A képi megjelenítést Makk Károlynak a Macskajátékban megcsodált bensőséges, bonyolult stílusában képzeltem el. Úgy gondoltam, hogy fel kell hívnom Makk Károly figyelmét erre a műre, és elhatároztam, hogy telefonálok neki. De a telefonkönyvben négy ilyen nevet viselő embert találtam, és ez valahogy elvette a kedvemet az egésztől. A mostani telefonkönyvben már benne van, hogy melyikük a rendező, de most már nem gondolom, hogy filmet kellene csinálni a Minden megvanból.

 

1994 MÁJUSÁBAN a Rodin múzeum kertjében sikerült videofelvételt készítenünk arról, hogy a Divatdiktátorok című film rendezője miként instruálja Sophia Lorent és Marcello Mastroiannit. Utóbbi próbálta engedelmesen követni a rendezőt, de ebben meglehetősen akadályozta, hogy valami belerepült a szemébe, amit hatalmas fehér zsebkendőjével próbált kiszedni. A hajlott hátú, szemét zsebkendőjével törlő, nem szerepet játszó színész, sokkal élesebben maradt meg bennem, mint a sok nagyszerű film hőse.

 

A HOLD HANGJA című Fellini-film egyik főszereplője - aki korábban csupán burleszk-filmekben játszott - valami olyasmit mondott, hogy Fellinivel dolgozni olyan, mintha egy asztalosinas Szent József műhelyében tanulná a mesterséget. Csodálatos ez a hasonlat, pedig nem tudjuk, milyen ácsmester volt József. De nem lehetett akármilyen, ez biztos. És milyen jó, hogy ebben a hasonlatban benne van a műhely, a fa, a forgács illata és a szakralitás, amit a Mester képvisel, amikor dolgozik.

 

PÁRBAJ NYELVÉSZEK KÖZÖTT. Kérem, nevezze meg segédigéit!

 

A MAGYAR NEMZET KÖZLEMÉNYBEN tudatta, hogy „A József Attila Színház igazgatósága közli, hogy - technikai okok miatt - A waterlooi csata előadása elmarad”.

 

EGYSZER A RENO cipőboltot kerestem, s mivel rossz állomáson szálltam ki, megkérdeztem egy gyerekkocsit toló fiatalasszonyt, hogy merre menjek. Ő pedig, a szavakat keresve, erős orosz akcentussal mondta meg, hogy milyen irányban van a cipőbolt. Egyszer pedig Görögországban egy görög rendszámú autó állt meg mellettem, és utasa tőlem, a turistától kérdezte meg, melyik út vezet a tengerpart felé.

 

AZ ÖRÖKKÉ TARTÓ RAGASZTÓ? Cellux perpetua.

 

ÍNYENCEK BANKJA. Credit Mayonnaise.

 

ÚJRA LÁTTAM A NAGYÍTÁST. A kópia színei kifakultak, de ez a film tárgyiasultságát, műalkotás-jellegét szinte fokozza. A film végén a fotós a maga abszolút kudarca után valósággal kihullik a világból. Felfedezéséből egy teljesen értelmezhetetlen, homályos fényképen kívül nem marad meg semmi. A nő nevét és címét sem tudja, az egészet senki nem látta, sőt még beszélni se tudott róla senkivel. És jön az autón száguldozó kis csapat, akik a semmivel kezdenek el játszani. Labda és ütő nélküli teniszt. Ez egy működő, dinamikus semmi. És a messzire repült, nem létező teniszlabda visszadobásával a saját, személyre szabott semmijébe zuhant fotós visszacsatolja magát a kollektív, konvencionális semmibe.

 

A SZENTENDREI ÚTON láttam egy Virginia államból érkezett Subarut, amelynek rendszámtáblájára csak annyi volt írva, hogy „ERDELY”.

 

RÉGEN VOLT egy olyan francia autó, amelyiknek a hátsó ablaka nem a szokott módon, hátrafelé ívelt hanem épp ellenkezőleg: a tetőtől előrefelé, szinte beleharapva az autóba, különös, diszharmonikus, negatív teret hozva így létre. Apám nem nagyon hitte el nekem, hogy egyáltalán létezik ilyen autó. Talán azt gondolta, hogy figyelmetlen voltam, vagy élénk a fantáziám. Nemrégiben egy francia filmben (Lesz-e karácsonykor hó?) újra láttam ezt a furcsa járművet. Pedig már valósággal elfelejtettem a régi emléket és apám hitetlenkedését. És erre itt a bizonyíték, hogy a francia formatervezők műhelyében egyszer tényleg kitaláltak egy ilyen különös megoldást...

 

PRÁGAI EMLÉK. Egyik este a Vencel téren egy fiatalember (az egyik lába térdtől csonka) két rendőrrel keveredett összetűzésbe. Talán koldulhatott, s a rendőrök távozásra szólították. Ő mindenesetre szidta a rendőröket, üvöltözött, miközben a felszólításnak eleget téve elindult. A két rendőr - szintén fiatalok - lassan az ellenkező irányba haladtak, és eltűrték, hogy a talán részeg, talán bolond koldus magából kikelve szidalmazza őket.

 

MÁRAI SÁNDORNAK A NEM JÓ KÖNYVEI is figyelemreméltóak. Az Idegen emberek témája és egész atmoszférája Camus Közönyét juttatta eszembe. Megdöbbentő, hogy azt a könyvet amelynek eredeti címe L’ Étranger (Az idegen), és majd csak Márai könyve után évekkel fog megjelenni.

 

NÉZEM A DUNA TV-ben a Lápvilág című filmet. Annál a jelenetnél tartunk, mikor a fiú és a teherbe esett lány elmennek a lápon élő öregasszonyhoz, hogy szabadítsa meg magzatától a lányt. A fiút kiküldik, bentről sikoltozást hallunk. Ekkor átkapcsolok egy másik csatornára, ahol ugyancsak sikoltozva éppen Demi Moore szüli meg gyermekét a Skarlát betű című filmben.

 

EGY TÉVÉINTERJÚBAN MONDTA FELLINI udvariasan, minden arisztokratizmustól mentesen, hogy a művész tud kommunikálni a befogadókkal, de a műalkotás létrehozásakor nem lehet szempont, hogy fogják-e érteni az emberek, fogja-e őket érdekelni a mű. Nem tudom, látta-e ezt az interjút Szabó István, aki egy korábbi beszélgetés során azt mondta, hogy külföldön forgatott filmje egyes jeleneteit a nézők véleményére figyelemmel megváltoztatta, és ebben nem látta a művészi autonómia sérelmét. Aztán úgy hozta az élet, hogy egyszer alkalmam volt írásban megkérdezni Szabó Istvánt erről. Válasza nagyjából az volt, hogy nem izgatja a művészet maga, csupán történeteket akar elmesélni, ami, ha sikerül, személyes élményként épül be az emberekbe. Hadd érezzék, hogy nem kell félni, nincsenek egyedül.

 

NYÁL. NYAL. NYELV. NYEL. Mennyire hasonlítanak ezek a szavak! És mindegyik összefüggésben van a szájjal. A nyelvünkkel nyalunk. S ilyenkor voltaképpen nyelvünkkel nyálat kenünk a megnyalt dologra. S ha nyelünk, akkor szükségképpen nyeljük a nyálunkat is...

 

A LEGKÜLÖNÖSEBB NEVEK: Részeg Ervin, Mérges Artúr, Laza Endre, Hirtelen Ottó, Csipkés Dezső, Udvarias Ferenc, Lázas Kálmán, Párizs Imre, Berlin Géza, Róma Ibolya, Paraszt Izabella, Túsz Tamás, Ünnep Katalin, Akarat Lajos, Május Mária, Kalapács László, Kugli Dénes, Hullám Rezső, Macska Viktória, Kukucska Vince, Soha Pál, Rajta Olivér.

 

CIORAN ELISMERI a Naplójában, hogy tizedszerre is hiába próbálta meg elolvasni Heidegger könyvét, a Holzwegét. Talán megbocsátható, hogy a nem filozófus olvasót mindez bizony némi elégtétellel tölti el.

 

HUIZINGA írja a késő középkori emberről: „...a vér és a rózsák szagát egy lélegzetvételre szívta be.”

 

JEAN COCTEAU arra a kérdésre, hogy mit mentene ki egy égő házból, azt válaszolta: „A lángokat.”

 

RÉSZLET A KÚRIA EGY 1931-ES ESETI DÖNTÉSÉBŐL. „Katonatiszt a szolgálati használatra szükséges nyerget fényűzési forgalmi adómentesen jogosult beszerezni.”

 

SZÁZADFORDULÓS ÖNFELEDTSÉG. Az orfeum és a morfium.

 

VANNAK EMBEREK, akiknek a beszéde annyira kifejező és hibátlan, hogy ha képesek lennénk azonnal lejegyezni, amit mondanak, semmi stilizálásra nem lenne szükség. Mondataik épek, választékosak, nincs bennük semmi felesleges. De ugyanakkor menynyire jellemző ezekre az emberekre, hogy milyen keveset írnak, mindent beszéddel akarnak megoldani. Másokat pedig, legyenek bár igen okosak - keserves dolog meghallgatni, nem kenyerük a beszéd. Ők, valami megfoghatatlan okból, csak írni tudnak.

 

EGY KÉPZELETBELI MESTERSZAKÁCS szakmai krédója: Ízparancsolat.

 

EGY BALETTPREMIERRŐL SZÓLÓ KRITIKÁBAN olvasom: „A gyors jetékkel tourokkal szenvedélyek hőfokán találkozunk, emelésekkel, ha a vágyak fölfelé indítanak.”

 

JÓKAI ÍRJA (már nem tudom, hol). „Hullócsillag. Mi lesz belőle, árvalányhaj, virág vagy semmi.”

 

„HOLLANDIÁBÓL ÉRKEZETT LEGYEZŐSZÁLLÍTÓ HAJÓ”. Ez egy játék neve, amit valaha ifjú társaságokban játszottak. (Mikszáth írja Jókai-életrajzában.)

 

DÉKÁNY ÁGOSTON MONDTA a rádióban, hogy az ásatásokon talált régi korsókon, edényeken néha látható a valaha élt fazekas ujjának, körmének lenyomata. Látszik, hogy szép nyírott körme volt-e vagy éppen repedezett. A nyom mindig túléli az alkotót.

 

THOREAU írja a Walden-ben: „Ne feledjük, hogy a múmiákkal együtt valamelyes egyiptomi búza is maradt ránk.” Gyönyörű Babits-versében Nemes Nagy Ágnes is ír múmia-búzáról.

 

MEINDERT DeJong-nak a Kerék az iskolán című ifjúsági regényében van egy olyan megjegyzés (azt hiszem, a tanár mondja a gyerekeknek), hogy ha valamit nem találunk, akkor olyan helyen is keresni kell, ahol biztosan nem lehet.

 

A 7 ÉVES ELIZABETH-től való idézet a Gyermekgondolatok Istenről, a Mennyországról és az Angyalokról című könyvből. „A Mennyországban olyan, mint itt, csak a szüleid helyett Isten olvas mesét elalvás előtt.” A kis Elizabeth igazán boldog gyermek lehet.

 

NAGY LÁSZLÓ NAPLÓJÁBAN szerepel egy különös bejegyzés (1975. február 16.) egy álomról. „Egész évben elmaradt az óra, pl. számtanból. Ki hozza be mindezt az év vége felé.” Én is szoktam ilyet álmodni. A legrosszabb az egészben az, hogy az ember nem tud örülni annak, hogy nem kell készülnie az órákra.

 

EZZEL A NAPLÓVAL kapcsolatban van egy furcsa ideám. Mi lenne, ha ebben a nagyon tömör, szinte kizárólag a tényekre koncentráló formában tovább írnánk? Életben tartanánk a szerzőt, és fiktív bejegyzéseket találnánk ki mondjuk 1981-ből, 1988-ból, 1995-ből. Így legalább a képzeletünkben újabb művek születnének, s a költő is vívhatná tovább a maga harcait. Korai halálával talán egy szempontból szerencséje volt. Nem kellett megérnie azt, hogy az általa mívelt látomásos, barokkosan burjánzó, csaknem váteszi költészetnek bealkonyodik, és átveszi a helyét egy egészen másféle költői szerepfelfogás.

 

KUPRIN SZULAMIT című könyvében van egy olyan rész, amelyben a különböző ásványoknak tulajdonított hatásokról van szó. A zafírról a következő olvasható: „Messzi és fárasztó utazásokon a szájba teszik, hogy oltsa a szomjat.” A málnaszín ligíriáról pedig megtudhatjuk, hogy a hiúz gyomrában találják, s az állat ettől képes arra, hogy átlásson a falon is.

 

MÁR A TOM SAWYERBŐL tudhatjuk, hogy a vízbefúltak keresésekor úgy jártak el a Mississippi mellett élő emberek, hogy kenyérbe higanyt tettek és ezt a víz felszínén úsztatták. A higanyos kenyér pedig a hulla fölött megáll a vízen. Amikor aztán (a Huckleberry Finnben) a vízbefúltnak hitt Huck egy ilyen kenyeret kifog, és a higany kiszórása után enni kezdi, eszébe jut, hogy talán valaki azért imádkozott, hogy ez a kenyér megtalálja őt. Szóval, valami lehet ebben a módszerben...

 

GASZTRONÓMIAI TÁRGYÚ IDÉZET BRÓDY SÁNDORTÓL. „...siessünk a pörkölthöz. Ez a mi fő ételünk, akik e nemzeti államban élünk, akármint a hős Árpád, akármint a parittyás Dávid ivadékai.”

 

AZ EVÉS KÉT INTENZÍV MEGJELENÉSE. Az egyik. Hideg, fázós, deres, sivár környezet. Mondjuk Amerika. Petróleumfőzőn vagy valami hasonló alkalmatosságon készített sűrű (ez fontos) bab-étel. Kanállal eszik az emberek. Kenyeret harapnak hozzá. Beszélgetnek, jön föl a Nap. A másik. Szalonna, kenyér, zöldpaprika. Az étel, amit az étkező (vagy jobb szóval: a falatozó) ember eszik, mindvégig kézben van. Az ember bicskával kanyarítja le a darabokat. Mindkét esetben egyszerű emberek esznek egyszerű ételeket. Ez a két evésfajta jelenti számomra az evés két legerőteljesebb, legvonzóbb, szinte szakrális megjelenését.

 

MICHEL TOURNIERTŐL tudom, hogy „A városrendezés - vagy a jómodor? - ősi törvénye szerint a lépcsőfokok száma két emelet között nem haladhatja meg a huszonegyet. Ami még emberi mérték.” Kénytelen voltam abbahagyni az olvasást, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a mi épí6tészünk sem vesztette el az emberi mértéket: húsz lépcsőfokot tervezett a földszint és az emelet közé.

 

SAJDIK FERENC MONDJA: „...apám alig várta, hogy lefekhessen, és álmodjon valami jót.” Igen, jó azoknak, akiknek nem kell félniük attól, hogy rémes álmaik lesznek. És rossz azoknak, akiknek csak az álmok világa marad meg menedéknek.

 

MELOCCO MIKLÓS MONDJA: „Régebben hosszabb ideig volt egyforma a világ.”

 

EGY GONDNOKSÁG ALÁ HELYEZÉSI PER aktájában olvastam ezt a felkavaró részletet: „Nem kell az ingyen per, nem kell ajándék és semmi jó, mert kifutok a világból, hogy pusztuljak a hidegtől. Azt mondtam: együtt pusztulok a házammal.”

 

A KORFUBÓL INDULÓ KIRÁNDULÓHAJÓ fedélzetén jó volt látni azt az idős asszonyt, aki Montalet olvasott eredetiben (Ossi di seppia).

 

KODÁLY írja, hogy 1925 táján egy hajóúton egy népes olasz társaság két tagja odalépett hozzá, és udvariasan megkérdezték tőle, hogy nem Gorkijhoz van-e szerencséjük.

 

EGYMÁS UTÁN olvastam el a Testamentumot (D. Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében) és Sir Georg Solti Emlékeim című kötetét. Az időbeli közelség miatt feltűnt egy különös kapcsolat. Sosztakovicsnál Glazunov mondja, hogy „Mozart Jupiter-szimfóniájának fináléja olyan, mint a kölni dóm”. Solti könyvében pedig azt olvashatjuk, hogy Schumann Negyedik Szimfóniája utolsó tételének ihletője a kölni dóm.

 

EGYSZER TALÁN VERSET írok a dolgoknak arról a furcsa együttállásáról, ami Puchberg am Schneeberget jellemzi. Mesevároska tóval, hattyúkkal, pöfögő kisvasúttal, patakban pisztrángokkal, marcipánmúzeummal. És az elemi iskola falán van egy emléktábla, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy Ludwig Wittgenstein ott tanított. Az ő élete tényleg tele van különös dolgokkal. Képzeljük csak el a jelenetet, amikor a II. világháború alatt kórházi portásként megmondja az érdeklődőnek, hogy melyik emeleten van a belgyógyászat. A vállalt puritanizmus különösképpen jellemző volt rá. Azt a puchbergi tanítói állást is az első világháborús hadifogság és egy nagy összegű örökség visszautasítása után foglalta el.

 

A SCHNEEBERG TETEJÉN a pazar, süppedős pázsiton nagyszerű volt sétálni a kicsikkel. Felhők vonultak el mellettünk, csodáltuk a dolinákban összesűrűsödött fagyott havat. D.-nek megengedtem, hogy útitársainkkal fölmenjen a Klosterwappéra. Mikor elváltam tőlük, még olyan hosszúnak tűnt az előttük lévő út, hogy - a kisvonat indulását figyelembe véve - lehetetlennek tűnt számomra, hogy fölérjenek. Mikor a vasútállomáson újra találkoztunk, mondták, hogy vissza kellett fordulniuk, mert féltek, hogy lekésik a vonatot. Aztán vagy tíz nappal később K. megmutatta azt a fényképet, amely a csúcson készült, a nagy kereszt tövében ülő kis csoportról. D. képes volt magában tartani ezt a titkot. Egy nappal később akadtak a kezembe azok a régi képeslapok, amiket B. Zs.-től kértem el, abban a reményben, hogy, mint afféle talált szövegeket, valamire fel tudom használni. A levelezőlapokat egy Tibi nevű fiatalember írta szerelmének a két világháború között. Az 1931. szeptember 10-én kelt lap így szól: „Kedves Márta! Ma egy gyönyörű autó-fogaskerekű- és gyalog kirándulás keretében itt hógolyóztam fönnt a Schneeberg tetején. Sok kézcsókkal és üdvözlettel Tibi.”

 

VALAKITŐL MEGKÉRDEZTEM, hogy cégének olasz neve magyarul mit jelent. Megtudtam tőle, hogy „pénz”. Mondta még azt is, hogy latin tagozatos gimnáziumba járt, de a „pénz” szó latinul nem jut az eszébe. Annyi biztos, hogy az olasz szó nem ebből származik. Este aztán a Waldent olvastam, és ebből megkaptam a választ. Idézem: „Amikor megkérdeztem, el tudná-e képzelni az életét pénz nélkül, olyan ügyes érveléssel mutatta ki a pénz gyakorlati hasznát, amely egybevágott e találmány eredetéről alkotott leghatásosabb filozófiai felfogással, és azonfelül a „pecunia” szó eredetével is.”

 

A NYUGATI SZELLEMISÉG számára fogyaszthatóvá tett buddhizmus. Szalon-zen.

 

EGY BARÁTOM MEGFOGALMAZTA, hogy miért jó családi házban lakni. Mert ha kimész az ajtón, még akkor is otthon vagy.

 

SZÉPIACSONTOK. Ez Eugenio Montale első, a permetizmus irodalmi irányzatát megteremtő kötetének a címe. Az ember, mi mást is tehetne, készséggel elfogadja, hogy annak a könyvnek nem is lehetne más címe. Ám, hogy a szerző miért ezt választotta, és hogy a szépiacsontok valójában hogyan is néznek ki, nem tudom. Aztán Szabó T. Anna a segítségemre sietett. Művészet és mesterség című írásában olvasom, hogy egy keleti szakácskönyv angol szerzője valóságos eszmefuttatást szentel a főzésben egyébként felhasználhatatlan szépiacsont szépségének. Számomra ezek után egyértelmű, hogy a szép verseket tartalmazó kötet valószínűleg azért kapta szerzőjétől azt a bizonyos címet, mert Montale is szépnek találta a szépiacsontokat...

 

JÁNOS EVANGÉLIUMÁNAK a házasságtörő asszonyról szóló részében olvashatjuk, hogy amíg az asszonyt megkövezni kívánó farizeusok Jézus szavain gondolkodtak, addig ő a porba rajzolgatott. Annyira különös ez a kép, hiszen szinte azt gondolhatnánk, hogy Jézus „szórakozottan” tesz valamit, s közben nem is figyel a körülötte történő eseményekre, pedig élet és halál kérdéseiről van szó. Jézus különös lelkiállapotára utal az is, hogy ténykedéséből föl sem nézve kérdezi meg az asszonyt, hogy hova lettek az őt megkövezni akaró emberek. Tehát tényleg minden figyelmét a rajzolásra fordította, s így a szórakozottság iménti feltételezése súlyos tévedés volt. De micsoda kár, hogy azt nem rögzíti az evangélium, hogy Jézus mit rajzolt a porba, hogy mi volt az a kép, amelynek a mulandó anyagba rögzítésén ilyen nagy odaadással dolgozott a Mester...

Vissza a tetejére