A legkisebb fiú
(Farkas Árpád nyomán)
A nyár, a nyár úgy sistereg,
mint izzó platnira kifutott kőleves.
Az előbb még illata szállt, lassú
forrással biztatta orrunk, hogy
jóllakik tőle majd az éhes sereg.
És volt, nincs, a puszta maradék
mindenre kevés, szétfut, odaég.
Élő dobokból szakadnak ki
a vészjelek, és sírnak a trombiták.
Vörös izzás és északi fény.
Eldobált fegyvereket emészt
a lázasan fortyogó mocsár.
Hirtelen megvénültek a csodák.
A koponyák hegyén lakni,
amíg az üstökös visszatér?
Addig ki fog vigyázni ránk?
Néped mindenhol keresni fog,
felismer, szájról szájra jársz,
neved maga lesz a biztatás.
Ha Shakespeare a teremtés fele,
a másik feléből mennyi jut neked?
Földi tünemény, inged fehér, papírod
még vakítóbb, és tintának, írni ott
a véred, óh, szörnyű idő és szörnyű
tér, a szabadság hó alá merül.
S a hó alatt a szívek bebábozódnak,
verésük lassul, megáll, a hó alatt
a fények csak vánszorognak,
képeket csak az álom formál,
letakart, fekete az oltár.
Széltépte erdők süvítenek,
sírod nincs, de örök életed.
Vissza a tetejére