Kontárok és cinikusok zsoltára
Uram, ég és föld Istene,ki lábaddal felhőkön tapodsz,
és a pusztító villámok is jólesően
csiklandozzák a talpadat,
Uram, ki mindent tudsz,
látod az összes adóbevallásban
az összes hibát és összes csalást,
az összes szívben az összes fullánkot,
az összes fejben az összes számolást,
az összes agyban az összes
ki nem mondott, beszáradt,
besült gondolatot,
mondd, mitől szent a művészet?
Attól, ha szonátaírás előtt háromszor
keresztet vetünk?
Ha a lap aljára azt írjuk oda,
AMDG, és nem azt, hogy LOL?
Ha a felavatott szobrot megbolondítjuk
pici szenteltvízzel?
Ha a kiállítást olyan egyházi méltóság
nyitja meg, aki legmagasabb művészeti
képzettsége szerint PhD-fokozatot szerzett
a Naiv Jószándék Akadémián?
Ha egy mű témája valami keresztény dolog?
De hát tudsz mondani éppen te, Uram,
olyan témát, amely nem keresztény dolog?
Egy hajléktalan nő fiút szül a benzinkúton,
rögtön kész a menekülő szent család.
Valakit leütnek a sötét utcán,
Káin keserűen felnevet, míg az elárvult
retikülben pénz után kotorász.
Valaki úgy dönt, hogy nem,
ezt a gyereket most semmiképpen
nem lehet megtartani,
elsüllyedne vele az egész élet,
tönkremenne minden, amiért küzdött,
és beáll a kórházfolyosón a sorba,
Betlehemben meg kardélre hánynak
minden első évét be nem töltött csecsemőt.
A hiányos öltözékű lányokkal
teli limuzinban egy aranyifjú
kokaincsíkot szippant,
otthon az útkereszteződésnél
egy apa várja, jön-e a tékozló fiú.
Egy nő már a hetedik pasiját fogyasztja,
és elindul vízért a szamáriai kúthoz.
Megcsalatások, házasságszédelgések,
hátba szúrások, cinikusságok,
nem találunk olyan témát,
mely így vagy úgy
meg ne volna írva előre.
Akkor hogy lehet nem biblikus
bármely mű, ha jó szemű,
szakmailag képzett alkotó írja meg?
Hogy állunk, Uram,
hogy állunk, vallj végre színt,
a cinikus profizmussal és
a jó szándékú dilettantizmussal?
Zeng a templom, kontár a szöveg,
nem jön ki a prozódia,
rémesen primitív,
megjegyezhetetlen a dallam,
le sem jegyzik, mert kottát olvasni
úri huncutság, ki a lélek tüzével
el van telve, mit bogarásszon
hangyányi hangokat, hát nem?
Minden közepesen képzett
irodalmár vagy zenész
visítva menekül a dalok hallatán,
de üde fiatalok éneklik
teljes eksztázisban,
akár egy Demjén-koncerten,
van ritmus, van erő, van szív,
van átszellemültség, hát mi kell még?
Mondd, Uram, neked hiányzik talán
a félhangról félhangra mind jobban
leeresztő, gyászos nénikórus?,
hisz olyanok, mint egy mind puhább
autógumi, a melódiák rétestészta
módjára nyúlnak a végtelenségig,
Bach a szép bongyori
haját tépdesi, Mozart földhöz vágja
a parókáját, Bartók tovább kopaszodik,
ezért még okosabbnak látszik.
Egyébként meg a nénik is szívvel-lélekkel
húzzák-nyúzzák tovább a dalt,
amelyet már anyáik is pontosan
így kínoztak, és hát illik a gyötretés
a meggyötört Fiúhoz, amint egyébként
illik hozzá a fiatalos lendület,
a gitáros kórusok derűje is,
hogy tegyünk így igazságot,
hol van akkor a gond?
Ott látom a probléma velejét, Uram,
hogy ugyan minek teremtettél
összhangzattant és verstant,
miért hagytad, hogy a tökéletességet
megközelíthessük szóval és muzsikával,
ha aztán beéred ipari szalonnával,
állagjavítóval, húspéppel, pácsóval,
mindenféle pancsolt gagyiságokkal,
melyek szenvedélyes emberi odaszánásból
fakadnak ugyan, de közepesen képzett
művész számára élvezhetetlenek.
Ugyan kinek kell profi művészet, ha a bénázás
is megteszi, ha az istendicséret
még hatékonyabb is három akkorddal,
mint huszonhárommal,
szép-szép ez a darab, kedves Mozart,
csak egy kicsit sok benne a hang,
mondta a császár annak idején.
Illetve értem én, virágozzék
ezer virág, ahogy Mao elvtárs tartotta,
vegyék csak a kenetteljes grafikus
giccses metszeteit halomra,
hallgassák elámulva a megszállott
tekintetű színészt, kinek szájából
csak úgy fröcsög a kereszténység,
dehogy akarnék én betiltani bármit!
Mégis nem tudom, mi az Istennek tetsző
művészet akkor, az aranymetszésben
kibomló, cizellált Keresztre feszítés
vagy a hatásvadász képregényalakokként
rikító illusztrációk, az édeskés istenkedés
vagy a keserű számvetés e világ állapotával?
Segíts meg tudálékos nyomorúságomban, Uram!
Nyisd szólásra ajkadat, Uram,
mutass bizonyságot a te kezeiddel,
arról, hogy vajon a rettentő rossz
és nagyon vallásos versek
elkárhoznak-e, ugyan mi szükség lenne
pocsék versekre a mennyben?
Erre persze mondhatjuk, mi szükség
itt a földön rettentő rossz vallásos versekre,
de hát a siralom völgyében járunk,
eggyel több vagy kevesebb siralom
nem számít, továbbá a rettentő rossz
vallásos verseket itt a földön rettentő
sokan szeretik. Hisz ezek igazán megemelik
az emberek lelkét, mint autót az autószerelő.
Bizony könnyet csalnak a szembe,
akár a tapasztalt urológus.
Üdvözítsd, kérlek, Uram, irgalmasságod
nagysága szerint a rettentő rossz,
nagyon vallásos versek rettentő jóakaratú
szerzőit, hiszen akarattal rosszat
nem cselekedtek a te színed előtt,
csupán olyan kifejezésmódban
szólaltatták meg imájukat,
amelyhez kontárok!
De egyáltalán, a mennyben mi lesz
a jó versekkel, ki olvas ott József Attilát,
ki olvassa a köztörvényes Villont,
a démoni Baudelaire-t? Pedig hát
nekik is te adtad eszközeiket,
s mestermunkát végeztek,
ha életük terhe alatt össze is roskadtak.
Lesz túlvilági élete a jó költészetnek,
zenének, festészetnek? Vagy ha ott
senki se házasodik, gyereket se nemz,
akkor a művészet is leválik rólunk,
mint lepel az izzó szerelemben?
Mi lesz a cinikus festővel,
ki szeretőit vagy megrendelője
ágyasát pingálta meg mejjes
Madonnának, vagy a másikkal,
aki olcsó pénzen vett fiúbarátaiból
fabrikált Szent Sebestyént?
Visszavonja-e lelkét az Úr
az efféle művekből, melyeknek
jámborságát saját alkotójuk is kiröhögi,
vagy mindennek ellenére a Szentlélek,
mely ott fúj, ahol akar, megtölti
igazságával ezeket az amúgy
gyönyörűséges vásznakat?
Hisz te látod a cinikusok haláltusáját, Uram,
röhögés vérhabja csordul a szájuk szélén,
halálba röhögik magukat
mindenféle szenteskedésen,
hogy aztán a halál örvényének partjáról
majd a szenvedélyesen gyűlölt
Istenhez kiáltsanak:
na mi van, öreg,
megváltasz, vagy le se fitymálsz?
Mi a nagyobb bűn,
véteni Krisztus valósága ellen,
vagy megszegni azokat a szabályokat,
melyeket mi magunk állítottunk fel
a Krisztus-ábrázolásban?
Szálljunk le a csúcsokról, és nézzünk
körbe a plébánia háza táján,
mi a helyzet az elrajzolt neobarokk
habos tortákkal, melyekkel
annyi templom telefestve?
Ilyenkor elfordítod, Uram, kegyes
tekintetedet, mintha illetlenséget
követtünk volna el hajlékodban,
orrot fújunk, böfögünk, tudom is én?
Az ember gyenge, spongyát rá, Uram?
Dávid király is amatőr volt,
szakmai besorolása: uralkodó,
de akkor minek muzsikál, fiam?,
hát hobbiból, kérem szépen,
meg nem is lehet puszta szóval
kibírni az Isten hatalmasságát,
magától dallá göndörödik a beszéd,
ha az ő kezének műveiről próbálok
mondani bármit. Akkoriban
az uralkodók adtak még magukra,
a normálisabbja okvetlenül tudott
bizonyos szint felett muzsikálni,
írni, fösteni. Nem ment bizonyos
szint alá.
Nem jutok egyről kettőre, minek a szaktudás,
ha igen derék emberek csöpögős giccsei
is megteszik énekeskönyvbe, plébániai újságba?
S mondhatok-e rossz véleményt annak verséről,
hamis daláról, ki szívét-lelkét tárja eléd
e cukrozott pocsolyában, Uram? Gőgösködünk?
Szakmáskodunk? De te miért nem fusizókkal
építtetted katedrálisaidat? Próbálok régi
mondás szerint úgy élni, mint a jó emberek,
úgy írni, mint a jó írók,
s közben bízvást kifakadhat bárki:
hogy a jóisten tegye banyatankjába az efféle
túlművelt kukacoskodókat, mint amilyen
én vagyok, a te szolgád!
Vissza a tetejére