Válogatott kudarcaim
Kevés dologból tanultam annyit, mint válogatott kudarcaimból. Nem állítom, hogy minél nagyobb az égés, a pofára esés, annál hasznosabb a lecke, de hogy volt egy pár jó kemény köröm, az egyszer biztos. A kudarcaidból meríthetsz erőt! A macska mindig talpra esik! Ami nem öl meg, az megerősít! Súly alatt nő a pálma! Aki nem bírja a pofont, sose lesz nagy bokszoló! Nem az a fontos, hányszor buksz el, lényeg, hogy mindig fölkelj! Ilyen jótanácsokkal tele a puttony, minden mezei mindfulnesstréner, pszichomókus, önfejlesztő és egyéb okostojás szajkózza a fenti bölcsességeket. Ha valakinek sikerül is meggyőznie arról, hogy az orrbetörés a legfainabb dolog a világon, azért egy darabig még sajogni fog a helye.
Ezzel együtt roppant hálás vagyok azért a rettenetesen rosszul sikerült regényfordításért, amellyel elsőfű, nyeretlen egyetemista létemre megbízott egy frissen alapított kiadó igazgatója a kilencvenes évek elején. Komoly bevételt láttak abban, ha kihozzuk Liszt nagy szerelmének, egy közepesen rossz, szentimentális írónőnek a „bosszúregényét”. A hölgy a zeneszerzőt frappáns húzással festőként ábrázolja, s bizonygatja, nemcsak aljas ember, de pocsék művész is. A könyvbeli másik festőről (az életben nyilván Wagnerről) kiderül, hogy igazi zseni, Ferencünk pedig felfuvalkodott senkiként jelenik meg. Mindezt akár erőteljes művészi eszközökkel is lehetne bizonyítani, ám sablonos munka az egész, még botránykavarásnak is gyenge. Húszéves voltam, már családos ember, semmi pénzünk nem volt akkoriban, így kapva kaptam a munkán. Elég nagy arcom lévén, elhittem, hogy tudok fordítani, pedig sose tanultam. Elvégre francia szakra járok, írogatok is... Hát nem! Nemrég a kezembe került a kézirat, és lesápadtam. Csak a „fiatal voltam, kellett a pénz” jelszava mögé bújhattam volna, ha ez megjelenik. Kezdetleges mondatok, magyartalan szerkezetek, suta megoldások tömkelege... Még jó, hogy a kiadó kevesellte a tizennégyezer példányra rúgó terjesztői megrendelést, nem adta ki a világsikert, én pedig megúsztam. A honoráriumot viszont rendesen kifizették. A legjobb konstrukció! Fizettek, hogy tanulhassak, de a bizonyítékok nyomtalanul eltűntek. Én legalábbis gondosan elégettem a nálam lévő gépiratot.
Pofon akkor is érhet, ha az ember már nem egy, nem két éve van a pályán. Ezekért még hálásabb tudok lenni, hiszen arra figyelmeztetnek, hogy soha semmit ne vegyek félvállról. Egyszerűen nincs olyan, hogy valaki mostantól vérprofi, és hátradőlhet a fotelben. Egyetlen nap küzdelmét, erőfeszítését, odafigyelését sem spórolhatom meg büntetlenül. Molière összes műveinek új kiadását szerkesztettem, és felmerült, hogy két drámát jó lenne újrafordítani, mert Kazinczy magyarítása igencsak megkopott, jóllehet már Illyés Gyula is átdolgozta kicsit a szöveget. Örömmel nekiugrottam a két színműnek, gyorsan elkészültem, felvillanyozó kilátás volt fordítói névjegyemet is letenni a reprezentatív kötetben. Fordításaimat átküldték lektorálásra Lator Lászlónak, aki tanárom volt az egyetemen, elképesztő tudása, formaérzéke, lendületes stílusa lenyűgözött bennünket. Különös izgalommal és tisztelettel vártam, mit ír a munkámról ilyen komoly szakmai keretek között. Hívogattam a kiadót, ahonnan egy idő után váratlan választ kaptam: Lator a véleményét megírta, de arra kérte őket, ne mutassák meg nekem. Nagy szemet meresztettem, és addig nyaggattam őket, míg végül meg nem mutatták, hiszen ha valakinek húsba vágó, az éppen én vagyok. Vonakodva engedtek, nyilván nem akartak balhét. Lator írása döbbenetes erővel hatott rám: szerinte mintha nem is ugyanaz az ember fordította volna a két darabot, az egyik zavaros, erőltetetten népieskedő, pontatlan, nyögvenyelős, a másik érzékletes, profi munka. Elolvastam újra ilyen szemmel a fordításaimat, és lehullt a hályog: amelyik darabnak először estem neki, az rettentő gyengére sikeredett, a másodiknál már rátaláltam a hangra, működött is a történet. A mesternek teljesen igaza volt, kijózanító pofonja nagyon kellett. Így aztán a kötetbe az egyik darab az én verziómban került be, a másik maradt a Kazinczy-féle változat, újra nekiállni nem futotta már az időből. Mikor Latornak ezt hálával, köszönettel felemlegetem, mindig zavartan eltereli a szót, mintha csak neki lenne szégyenkeznivalója.
Hogy ne csak irodalmi példákkal álljak elő, jöjjön egy barkácsolós sztori. Nagyon szeretek fával dolgozni, mikor kifutottunk a felújításra szánt pénzből, magam eszkábáltam össze a konyhabútorunkat. Polcrendszerek, beépített szekrények, tanulóasztalok: botcsinálta asztalosként sok effélét szerkesztettem. Atyai örökségként rám maradt viszont, bárhogy küzdök is ellene, hogy rettentően felmérgesedem, ha az anyag nem akar engedelmeskedni. Csapkodok, üvöltök, török-zúzok olyankor. A jelenetsor finomodott az évek folyamán, de rendszeresen előtör belőlem az állat. Így volt ez például, mikor szétesőfélben lévő IKEA-s dupla ágyunkat próbáltam kicsit életre pofozni, és hihetetlenül feldühített a vacak anyag és a trágya munka, amellyel a svéd komák kiszúrták a kedves fogyasztó szemét. Nekiestem az ellenállást tanúsító deszkatákolmánynak, és szilánkokra rugdaltam dühömben a nívós fekhelyet. Feleségem félve kukkantott be az ajtón a csörömpölés elmúltával, vajon élek-e még. Kicsit megijedt a szoba látványától, mert este hat óra volt már, és nem úgy tűnt, lesz hol aludnunk aznap éjszaka. Lassan összeszedtem magam, lehiggadtam, és feltúrtam a fészert, ahol a használt anyagok parkoltak egymás hegyén-hátán. Ekkor jött a csoda: előkerült egy korábban a fürdőszobába készített, brutálisan erős polcállvány, mely centire passzolt a leromosított ágy fejéhez, egy órán belül lábon állt a bútor, és azóta is tart rendületlenül. Igazi terápia volt fejjel menni saját pukkancsságomnak, szétverni, majd türelmesen újragombolni az egészet.
Végül tizenhét éves tanári pályám egyik legmegmagyarázhatatlanabb élményét hoznám ide. Az egyetemi katedrán a kapcsolat megszállott híve voltam, nem az anyagot kívántam ledarálni lesütött szemmel, nem saját mérhetetlen bölcsességemet igyekeztem kiárasztani az előttem ülő beavatatlanokra. Inkább az érdekelt, hogy közösen rájöjjünk erre-arra, hogy megosszam velük, ami engem felajz az irodalomban. Így aztán, mikor lankadt a figyelem, laposodott a hangulat, inkább táncoltam, vicceltem, bukfenceztem, rajzoltam, énekeltem, rikoltoztam, csak hogy átlendüljünk a holtponton. Akadt azonban egy szeminárium, mely a péntek kora délutáni időpont miatt már eleve veszett fejsze nyelének tűnt. Ilyenkorra egyes motivált diákok már haza is utaznak gurulós kis bőröndjeikkel. Ők azok, akik már szerdán délben végigzörögnek az egyetemi kövezeten, és jó esetben kedden térnek vissza a végekről, olthatatlan tudásszomjtól gyötörve. Ami a kurzust illeti, az ebéd utáni agyhalál, az egész hét fáradtsága csak fokozta a nehézségeket. Én azonban bíztam benne, hogy az olvasmányos, sodró mai francia novellák megteszik a magukét, jó kis felforrósodó beszélgetésekre számítottam. Naivitás! A percek ólomlábakon tántorogtak, a kiselőadók makogtak, bizonytalankodtak, kínszenvedés volt hallgatni, kérdéseimre válasz nem érkezett, mintha csak minden diák arcizombénulásban szenvedett volna. Végül általában átvettem a szót, és végigdaráltam szenzációs gondolataimat az adott írásról, különösebb hatás és meggyőződés nélkül. Szégyelltem, hogy ezt művelem tanítás címén, és egy coachinggal foglalkozó barátom tanácsát megfogadva merész lépésre szántam el magam. Előtte álmatlan éjszakákon át vergődtem, gyomromban éreztem a félelmet, s rájöttem, minket, tanárokat arra szocializáltak, hogy fölényünket mindhalálig megőrizzük, bármi legyen az ára. Piszok nehezemre esett, egyik alkalommal mégis bevallottam a srácoknak, hogy vért izzadok ezeken az órákon, pedig ez nem így szokott menni, eddig működött a dolog, s nem értem, most hol rontom el. Kértem, mondják el, mit csinálok rosszul, min kellene változtatni közös erővel szerintük. Cserébe én is elmondom majd, nekem mi fáj. Rozsdásan indult a beszélgetés, de végül belelendültünk, megígértem, hogy ezentúl világosabb elemzési kritériumrendszert adok nekik, tisztázom az elvárásokat, lassabban és kevésbé csapongva beszélek, vázlatpontokat írok a táblára segítségül. Én pedig mertem remélni, hogy elolvassák majd az anyagot, hogy aktívabbak lesznek, személyes ügyüknek tekintik az egyes témákat, belevetik magukat, mernek asszociálni, kérdezni, megnyílnak egymás előtt. Nem állítom, hogy sokkal jobban gördült azután a szeminárium, de egy biztos: a hangulat oldódott, az utolsó órára kézműves csokikkal örvendeztetett meg mindenkit az egyik ilyen manufaktúra boltjában dolgozó diáklány. És évek múltán összefutottam egy volt hallgatóval, aki beszámolt róla, milyen nagy élmény volt nekik, hogy emberszámba vettem őket, nem takargattam a kudarcot, próbáltam keresni a megoldást. Ilyet mástól az egyetemen nem tapasztaltak, ezt sose fogják elfelejteni nekem. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Miért ennyire nehéz dolog megpróbálni megkeresni a közös nevezőt? Mindenesetre olykor megéri kockáztatni. Végül is mit veszthetünk? Miféle tekintélyt? A nyereség ellenben elég komolynak tűnik.
Vissza a tetejére