Lackfi János

2020/4 - A hulladékfüggőség zsoltára2020/2 - A légköbméterre jutó istentartalom zsoltára2019/4 - Az atommaghasadás zsoltára2018/3 - Válogatott kudarcaim2018/1 - Kontárok és cinikusok zsoltára2017/2 - Emlékezés egy suli-bulira; Osztályterem2016/3 - Szócikkek az irodalom(lesz)oktatási kézikönyvből2015/1 - Ámulat; Beszélgetéseink2014/1 - Másik felhõ; Legjobb esetben2012/4 - Emberszabás2010/2 - Ön2008/2 - Tódék2007/4 - Forradalom, Kilyukadt hangszerek, Trágár beszéd, Börtön2003/2 - Klampár vajas kenyere2002/1 - Csípősen nyers2002/1 - „Szüz összevisszaság”

A légköbméterre jutó istentartalom zsoltára


Uram, fújj át a te lelkeddel
az én sejtjeim térelválasztó függönyén,
fütyülj át rajtam, mint szélfuvallat
a szitává lőtt vadnyugati hősök testén.
Fújd ki atomjaim közeiből
a megalkuvásokat, sunyulásokat,
a pökhendi nagyravágyást,
a mások megítélését,
a bűzös gyanakvásokat,
a beposhadt szégyeneket,
az izzadságszagú félelmeket.
A templomok boltozata alá
rengeteg légköbméter szorult be,
mohó az ember,
szeretne minél több és töményebb
Istent beszívni magába,
átjáratni a testén,
felnézek a boltozatokra, és látom,
hogy több tíz méter magas légoszlop
jut rám, fokozott istentartalommal.
Mint tüdőbeteg a hegyi levegőt,
úgy inhalálom a templomszagot,
feloldozott bűnök szagát,
visszafelelt imaválaszok szagát,
meg nem bánt neheztelésekét,
kereszt gyanánt cipelt sorsokét,
beszívom a betegségek szagát,
a hálaillatot, az áldozati tömjént,
a szenteltvízpárát,
a különböző dezodorok és öblítők
vasárnapias leheletét.
Letüdőzlek, Uram,
betölt a te szent emberillatod,
barmok párája, mellyel mi,
emberbarmok szuszogjuk körbe
jászladat, keresztedet,
a kettő ugyanaz,
jászolból ácsolt kereszt,
keresztből szabott jászol,
mennyei fatakarékosság,
ugyanebből a használt faanyagból
kisikeríthető az egyház bárkája,
az utolsó vacsora asztala,
de még akár a szószék
vagy a felolvasópulpitus is.
Jessze fájának gyümölcse,
emberiség családfája,
melynek ágai között
zengedeznek a templomi
zászlókat zörgető légáramlatok.
Miért olyan nehéz, Uram,
az élőket szeretni?
Mintha szent templomodban
összegyűlt báránykáid
egymást akadályoznák legjobban
abban, hogy hozzád jussanak…
„Nézd azt a fiatalembert, Jolánka,
csak a mobilját matatja!
Figyuzd azt a kiszáradt nénit, Kevin,
arca csupa gyűlölet, s micsoda ruhák!
Csend legyen, kicsikém,
a bácsi nem tud így imádkozni!
Na, ez meg mit keres itt,
a gyereke sem a férjétől van…”
Sokkal könnyebb szeretni halottakat,
mondatni értük gyászmisét,
örök világosság fényeskedjék nekik,
biztonsággal kihűltek,
ránk hagyták súlyos örökségüket,
széjjeloszlottak, többé
össze nem illeszthetők,
bár írva vagyon, az Úr képes
húst ragasztani a csontokra.
Töredékesen felidézhetők,
üggyel-bajjal restaurálhatók,
annak rakjuk őket össze,
akinek akarjuk,
ezek szakmai döntések.
Találgatni kell már, vajon ez a darab
oszlopfő vagy karzatkorlát,
fülkagyló vagy orrporc,
lelkifurdalás vagy áhítat,
kulcscsont vagy anekdota,
koponyadarab vagy gyóntatórács.
Téged is kedves halottnak szeretünk?
Meglátogatunk az urnatemetőben?
Tested és véred, mormoljuk.
Hamu és mamu, gondoljuk magunkban.
Süvíts át sejtjeim
térelválasztó függönyén, Uram,
hogy szellősebb legyek a gyóntatórácsnál!

Vissza a tetejére