Bemártott falat
Túl vagyunk minden áruláson, kérdés, mi is lenne
árulás manapság voltaképpen, mi nem minősül annak,
elnyálkásodott ez a fogalmunk, mint annyi más
fennkölt, reformkorízű rendszerváltási szóképződmény,
de persze tömegtermékké is vált, simán lehazaárulóznak
egyesek és mások is, voltam én is hazaáruló, vallásgyalázó,
ájtatos nénikék-bácsikák köpnek ki nevem hallatán,
kiáltanak tömjén után, s meglehet, tényleg áruló is vagyok,
könyveket például gyakorta árulok, nem is tudom,
tán álmomban árultam el valami fontos eszmét, amit nem
szabadott volna, vagy nem hízelegtem eléggé azoknak,
akik nagy tételben gyártják az ÁRULÓ-címkéket,
s ragasztgatják bárki emberfiára kis politikai vagy
anyagi haszon vagy egyenesen mindkettő reményében.
Túl vagyunk minden áruláson, átérzem a szavak lényegét,
hiszen gyerekkoromban folyékonyan beszéltem a hazugság
nyelvének ötven árnyalatát, tudtam, mit várnak el a suliban,
mi a dörgés otthon, mit szabad mondani a párttitkár
rokon előtt, aki amúgy azért a jóindulatúbbak közül
való, de kaptam volna nagy frászt, ha valamelyik
ellenzéki családi barátnak kezdem el nyomni
a Szovjetunió győzedelmét taglaló tirádát, persze bőszen
zengtem az ünnepségen, hogy könnyeimnek sűrű
fátyolán csillan át a Vörös Hadsereg. Akkor ez, legalábbis
bennem, nem árulásnak minősült, hanem a túlélés kódjának,
ki akarta volna pont a leroggyant késő kádárizmusban
egy hülyeség miatt börtönben látni apját?, árulás az lett volna,
ha pénzért vagy önként és dalolva mondom a lózungokat,
és nem csak akkor, amikor egy magamfajta nyomorult kis,
hányatott társadalmi hátterű úttörőnek, a máriaremetei
Georgi Dimitrov Általános Iskola diákjának elkerülhetetlen.
Túl vagyunk minden áruláson, szegény apám, Isten nyugosztalja,
kikelt utólag magából, mikor szóba hoztam a vörös hadsereges
szavalásomat, „nem igaz”, üvöltötte, „nem volt ilyen, nem hagytam
volna!”, vagyis visszamenőleg minősített árulásnak, s ezáltal meg nem
történtnek egy cseppet sem meggyőződésből, inkább puszta
konformizmusból fakadó tettet, melyet elsősorban az ő be nem
börtönzésére tekintettel követtem el. Jó, rajzoltam én a napköziben
Auróra cirkálót is, amire senki se kényszerített, csak érdekes
volt leutánozni, ahogy az ugyancsak papírra másolt középkori
páncéloknak vagy kastélyoknak vagy a huszáros és indiános
képregényeknek sem tulajdonítottam ideológiai jelentőséget,
pedig minden ideológia, minden az ég alatt, tudhatnánk, nem tudtam.
Hogy azóta hány áruláson vagyok túl? Emlékszem egy
rendszerváltáskori lakossági fórumra, ahol az előadó
először nevezte forradalomnak ötvenhatot, gyilkosoknak
a szovjeteket, égett az arcom, kicsordult a könnyem.
Túl vagyunk minden áruláson, ha ma valaki ugyanezeket mondja,
lejárt lemez, még pontosabban az az ellenállhatatlan
hátsó gondolatom támad, hogy az illető valamiféle
utazóügynök, aki nem Amway-termékeket vagy Aloe Verát,
hanem valami népi-nemzeti franchise-dolgot szeretne
nyakamba sózni, holott népünkkel, nemzetünkkel az én
nyakam elégségesen be van sózva, ebben a pácsóban
érlelődöm, mióta eszemet tudom, átjárta minden rostomat.
Reménykedem, hogy Jézust nem, ott, a Getsemáne-kertben,
hogy nem én voltam, aki esze nélkül, pucéran menekült,
kibújt a köntöséből, amit két marokra fogtak, és uzsgyi,
de persze hiú ábránd, elfutottunk mind, csak úgy porzott
az út mögöttünk, maga a Mester kért ki, mondván őt vigyék,
csak övéit kíméljék, s mi éltünk az engedelemmel.
Kis és nagy árulásaimmal futok újra és újra
lábához feloldozásért, csurog rám a vér a keresztről,
egy cseppje eltörli a világ minden bűnét, annyit
azért mégsem követtem el, de amit igen, az bőven
elkerülhető lett volna, nap nap után nem adok
eleget magamból, elég szeretetet, áldást, pedig
igyekszem lőni teli tárral, lenni maga a cső,
amelyből árad az Isten, remélni, nem, most nem
nekem fog jutni talán a bemártott falat.
Vissza a tetejére