Több mint béranya
Mindig kisípol a mobilod, rettentő elfoglalt vagy, sosem tudod felvenni. Rögtön itt elkezdenéd persze, hogy még semmit nem reagáltál, és máris öntöm rád a szemrehányást. Te ezt unod, neked erre nincs időd, egyszerűen annyi fronton állsz harcban, nem tudsz újabb csatát indítani, ráadásul a saját hátországodban, ahonnan elvileg a hadtáp és egyéb ellátmány érkezne, s ehelyett hátba támadnak, ami igazán övön aluli. Szóval, ha valami érzelmileg feltöltővel és pozitívval tudlak keresni, például hogy kinyílott a kertünkben a bazsarózsa, az a link Feri végre kicserélte a radiátort, Misi hozott egy ötöst matekból, akkor mondjam csak nyugodtan. Dehogy vagy a negatív dolgok ősellensége, művész vagy, jó és rossz keveredéséből, egymást lerontó, öldöklő ölelkezéséből táplálkozol. De nehogy már én legyek a negatív impulzusbeviteled forrása. Én legyek béke, oázis, enyhület.
Na ja. Rettentően unom, hogy ezzel pattintasz le. A problémákat oldjam meg, ventiláljam, ahogy tudom, menjek pszichológushoz, a lelkiatyámhoz, a barátnőimhez, bárhova, csak ne hozzád. Szépen bevattáztad közénk és magad közé ezt a hízott pufferzónát, a szakmádat, amely varázsige, univerzális kód, érinthetetlenséged záloga. Ha valamit akarok, szíveskedjek elfáradni egy verniszázsra, egy finiszázsra, egy performanszra, egy szimpóziumra, egy konferenciára vagy valami ilyesmire. Ahol a hozzád hasonlóan fontos emberek szívják a légkonditól és egymás balzsamos leheletétől üde levegőt. Ahol egybeszikrázik szellem és kellem. Ahol a haza fényre derül, mert végre azon kevesek értekeznek róla, akik erre vannak kiválasztva, sors kegyeltjei, művészet papjai. Mindennek pecsétje némi fűrészporállagú pogácsa, tekintélyes alkoholbevitel, áporodott zakók, folyton ugyanazok a lemart arcok. „Az eredeti kontextusukból kiemelt, műalkotás pozíciójába áthelyezett kész tárgyak, installációk, jelegyüttesek előremutató módon dúsítják fel a befülledt művészi szcénát.” Emberek, akik évtizedek óta változatlanok, vagy egyre rosszabb mentális és főleg lelkiállapotnak örvendenek. Igen, szinte örvendeznek a saját hanyatlásukon, egyre hullaszerűbbek és egyre tekintélyesebbek, egyre monomániásabban teszik fel ugyanazokat a lemezeket. Ja, nem, tracklisteket, mert ők a korral is haladnak. De csak annyira, hogy bármi történjék, ők maradjanak uralmon, nehogy zavarba hozza őket pár neonsapis, orrpirszinges, deszkás hülyegyerek. Hohó, a bácsik vannak olyan forradalmárok a piros gatyájukkal, a Milka-tehenes nyakkendőikkel és a rossz fogsorukkal, mint bármelyik aszfaltkoptató! „A valóság objektivációjának különutasai a fősodortól elütő poétikával alkotó artmakerek.” Kemény meló lenne őket kilökdösni a zsíros kuratóriumokból, ahol egymásnak osztogatják a díjakat és ösztöndíjakat. „A szobrászat formaalakítási lehetőségeinek palettája szüntelenül bővül, számos új irányt integrálva.” A bácsik egyre gátlástalanabbak, egyre több mindenre teszik rá párnás mancsukat, és meg is kaparintják, amit szeretnének.
Néhány nénit is bevesznek a buliba a forma kedvéért. Amíg hamvasak a kis művésznők, a bácsik igyekszenek bemancsolni őket, aztán mikor a használatban elbácsisodtak, szert tettek a kellően kortalan kinézetre, lenyúzott arcbőrre, szétcigarettázott hangra, akkor ünnepélyesen műszálas nadrágokba öltöztetik, annektálják és hivatalosan is bácsivá ütik őket. Mennyit röhögtünk együtt ezen a gyülevész népségen, te jó ég! És most meg kell állapítsam, nehezen tagadhatnád, hogy teljesen elbácsisodtál. A drágalátos szakmád! És mielőtt rám sütnéd, hogy gyűlölöm őket, egy szemernyi szeretet sincs bennem irántuk, emlékezz! Emlékezz, hány bohém ebédet, vacsorát, borkóstolást, piknikezést, bográcsozást, grillezést, ivászatot vezényeltem le, úgy zsonglőrködve, hogy a terülj, terülj, asztalkám (meg a kifogyhatatlan hordócskám) is meglegyen, és a büdös bunkó, részeg kollégáidtól irtózó gyerekek is otthon érezhessék magukat mindeközben. Különböző jelentős művészek hányták le a kanapéinkat, tojták össze a vécénket, inzultálták a szomszédainkat, hoztak fel mindenféle szétesett nőket megveszekedett kangörcsük, oppardon, az univerzum köldöke iránti sóvárgás felszította nemi étvágyuk kielégítésére.
És igen, mielőtt védőbeszédbe fognál, voltak szép esték, jó pillanatok. Pintér népdalokat énekelt és gitározott a csillagok alatt. Tábortűztől füstös hajadba fúrtam az arcomat, és vele dúdoltunk, hogy fellegajtó-nyitogató, a harmatért majd meghalok, két kezével áldja meg az Úristen…
Az a ferde szájú, jó humorú fiú, aki aztán elmaradt, mert úgy ítéltétek meg, nem elég kimagasló tehetség. Elkallódott, ahogy mondtad. Nem ti kanászodtatok el inkább, s martátok el magatoktól, hogy ne homályosítsa el csillagotok fényességét? Micsoda jeleneteket improvizált a kertben, a kupacba túrt, frissen lenyírt füvet felhasználva, ma is felnevetek, ha eszembe jut! Előtört hirtelen a kazalból, mint egy robbanás. Zöld parókával, zöld bolyhos váll-lapokkal adott elő tánckoreográfiát. Focistaként szétrugdalta, kosarasként dobálta, szakács módjára formázta, vattacukrosként puffasztotta, buborékfújó gyerekként szétprüszkölte a zöld masszát. A kicsik fetrengtek a földön a nevetéstől, s végül ők is fejest ugrottak a játékba.
Vagy amikor Vereckei az egyik menő színészt utánozva egész este József Attilát olvasott fel, még a fülemben a hangja… akár egy tányér krumplipaprikás… futtam, mint a farkasok… az én falkám olyan falka… Egyszerre volt megható és vicces, raccsolt, orrhangon fuvolázott, váratlan gesztusokkal idézte fel az eredetit.
Vagy amikor hajnalig beszélgettem kettesben a nagy Boros Pista feleségével, gyerekkorról, szerelemről, mindenről. Míg a tisztelt férjek ricsajoztak a művészet szent nevében. Ott aludtunk el a kanapén.
Szóval nem tagadom meg a múltat, a közös múltunkat, de nézd, hova jutottál, hova jutottunk. Mert biztos az én hibám is, csak fogalmam sincs, mit és mikor rontottam el, és nem segítenek az igazságtalan vádjaid, felhördüléseid, viharos kirohanásaid sem. Elvagy a világodban, a szakmai pofafürdőkön kívül nulla emberi kontakt, senkinek az arca nem érdekel, szerintem a gyerekeidet sem ismernéd fel, ha szembejönnének az utcán. Egyáltalán, nem is jársz már az utcán. Vagy a műhelyben, vagy a fűtött ülésű terepjáródban gubbasztasz, és arról ábrándozol, hogy a fejedben ott lakik a világegyetem. Ami egyenlő húsz belvárosi galéria húszméteres körzetével. Meg néhány kávézóval, ahol interjúkat adsz. Nem mintha én közben szociográfiai mélyfúrást végeznék, de találkozom emberekkel, élek, boltba járok, tömegközlekedem, ülök helyetted a szülői értekezleteken, átveszem anyám postáját, feladom a csekkjeit. Nem hiányzik a valóság? Nekem a helyedben hiányozna. Nem te mondtad mindig, hogy a képzőművész-palántákat mind be kéne adni egy fél évre dolgozni valamelyik gyárba, a szocialista éra sok égbekiáltó hülyesége közt ez egyáltalán nem volt elvetélt ötlet. Mert a valósággal való kontakt híján elsorvad a művészet. Jó, tudom, te már túl vagy a gyári fél éveden, maga vagy a gyár, az emberiség, pulzusodban lüktet maga a sokszínű élet, s ha megszólalsz, rajtad keresztül a társadalom beszél. Na de mégis…
Tudtad, hogy a lányod legjobb barátnője anorexiás, és Blanka mindent megtesz, hogy segítse őt a küzdelemben? Annyira megszállott, félek, nehogy magával rántsa valami nagyobb erő. Beiratkozott kortárs segítő tanfolyamra, kiképzi magát, éjszakákat dumál át a lánnyal, végigkalandoznak a múltján, a családján, a komplexusain, a vágyain, az elfojtásain, az elakadásain.
Máté meg kezd kiszeretni a vívásból, miközben a trénere esküdözik, hogy most kéne komolyan venni, heti még egy edzést belerakni, felügyelni az otthoni futást, erősítést, mert itt a soha vissza nem térő pillanat, hogy szintet ugorjon. Ebben a döntéshelyzetben is magamra maradtam. Vajon kamaszos hiszti csak? Vagy valóban kiégés ez a fiunknál? Utóbbi esetben nem kéne erőltetni. Inkább dobjuk el az élsportot, mint hogy belenyomorodjon. Vagy utólag ő maga fogja verni a fejét a falba, miért engedtük, hogy abbahagyja?
Ákost látnod kellene, megcsinálták az osztállyal a szokásos szárazlevél-kompozíciós feladatot, és hát igen, a fiad műve kivilágít a többi közül. Nem az elfogult anya szól belőlem. Apró darabokra tépdeste a leveleket, és „örvénylő színfolyamatokat hozott létre”, ezt mondanám róla egy verniszázson. Csupa átmenet, sárgából zöldbe, barnából vörösbe, vadul hullámzó ősztenger. Ilyen kicsiként ilyen érzéket az absztrakt iránt, a lényeg iránt! Nem hiszed el. A tanítónő persze nem vette észre, elég fásult, bár kedves nőszemély. Nem hibáztatom, nem az ő világa a miénk. Bár inkább csak a tiéd ma már, de részese voltam én is. Ezt se fogod látni, az opus No1-et, pedig mondhatnád büszkén, a te fiad. Kimaradsz belőle. Mire szórakozottan rábiccentesz, hogy aranyos, a fiad már nem fogja érezni a benne felbuzgó büszkeséget. Mert már kihűl a lelkesedés, amivel csinálta. Remélem, amikor Ákosnak kiállítása lesz, azért odavonszolod még majd a csontjaidat! Vagy én tollak majd kerekesszékben? Esetleg valamelyik fiatal modelled, akikre, mint mondod, ok nélkül féltékenykedem. Azt azért megnézném! Hogy melyik csitri fogja majd letörülni a valagadat, mikor már nem leszel szobatiszta! Ilyenkor szoktak a vén kicsapongók alázatosan visszakúszni a régi asszonyhoz, hogy karjai közt fejezzék be magatehetetlen napjaikat. A csillogó szemű növendékek ritkásabban fogják látogatni az agg zsenit, nekem elhiheted! De talán akkor is engem vádolsz majd, hogy elüldözöm őket a vasvillatekintetemmel. Megtagadom tőled ezt a pár szál virágot, ezt a kis felfrissülést. Na igen, te meg a gyerekeidtől önmagad. Kvittek vagyunk! Az a különbség, hogy egy gyereknek jár az apja, egy elkötelezett férfinak viszont lópikula jár, nem csitrik vére. Egyem a vámpírlelkedet!
Tudtad, hogy Ákost kipécézte magának egy srác az osztályból? Balázska rászállt, veri, elveszi a dolgait, és az egész nem derül ki, ha véletlenül nem megyek érte korábban, és nem látom a dulakodást. Leszidtam a másik fiút, de makacsul hallgatott, leszegett fejjel. Szóltam a tanítónőnek, azt mondta, intézkedik, de nem történt semmi. Csak annyi, hogy Balázs anyukája nekem támadt, miért nem hozzá fordultam, miért kell beárulni a gyerekét, nem vagyunk az óvodában! Különben is Ákos hazudik, az ő gyereke megmondta, hogy soha nem bántotta. Most akkor próbálkozzam a tanítónőnél? Vagy az anyukával, aki szemlátomást engem néz gyenge láncszemnek. Ákos állítja, most már nem bántja senki, de szerintem félelmében tagadja csak. Az apjának lehet, jobban megnyílna, ha volna neki olyan. Lehet, még azzal a Balázs gyerekkel is jobban megtalálnád a hangot. Vagy legalább megpróbálhatnád.
Ez is vicces műfaj, hogy beszélek hozzád, de tudom, úgyse fogod hallani. Meguntam, hogy kisípol a telefonod, és átirányít. Tudom, nem használod az üzenetrögzítőt, sose hallgatsz vissza semmit. Akkor használom én. Kicsit olyan, mintha veled beszélgetnék. Még jobb is, nem szakítasz félbe folyton az okosságaiddal, nem tudsz mindent jobban, nem akarod megoldani rögtön a dolgokat az ismert művész magabiztosságával. Emlékszel? Régen tudtál hallgatni… Sosem bírtad ki hosszan szótlanul, de a mainál azért jobb volt a helyzet.
Szóval, megint, megint egyedül fogok dönteni. Téged hidegen hagy, nem is vagy itt, sehol se vagy, a nem létező művészetedben vagy. Jó, létező, persze, ott van a köztereken, nyomot hagytál, száz év múlva is mondják majd a gördeszkások, mikor felugratnak valamelyik műved talapzatára: „ezt meg ki a tököm csinálta”. Igen, lesz jó pár olyan, amelyhez talán fél század múlva is avas öltönyben viszik a koszorút meg a virágot évi egyszer, és a díszvendég politikus folyton az óráját nézi majd, mert várja a következő koszorúzás, míting vagy szalagátvágás. Te kalapálod össze a jövő emlékezetét, én meg itt vonyítok magányosan, mint sakál a sivatagban. És igen, az én kétségeimre senki sem fog emlékezni félszáz év múlva, most sem érdekelnek senkit. Még téged sem. De mégis itt, a jelenben dől el az életünk, ha megengeded, hogy fennkölten fogalmazzak. A művészettörténészeidnek meg szoktad engedni. De most nem csempészek bele csipetnyi iróniát, hogy a kedvedre tegyek. Nem kívánja az anyag. Tudod, mint a főzésnél. Kell-e még tárkony a levesbe, vagy sem. Amit mondok, az pucéran patetikus, olyan, mint egy önsegítő tanfolyam motivációs idézete. És mégis igaz. Zajlik az élet az ittben, a mostban. És te nem vagy itt. Hiába hitegeted magad, hogy más dolgozó férfi is így van ezzel. Amúgy hidegen hagy, ha a világon minden menedzser, kőműves, tanár, politikus, lelkész vagy kamionsofőr használhatatlan is, mikor munkából hazaér. Engem csak te érdekelsz. Meg főleg mi mind. Ahogy együtt vagyunk. Mondjuk családnak, akkor is, ha egyre kevésbé hasonlít családra.
És most itt ez a baleset is. Hát, nem tesz boldoggá. Mondod, hogy életed nagy lehetősége, de csak ürügyet látok benne, hogy még jobban eltávolodhass tőlünk. Mint amikor elfogadtad a német ösztöndíjat, ó, ugyan, csak két hónap, és ma már, a telekommunikációval, igazán nevetséges. Nem osztottál nekünk lapot, a te paklidban csupa férfilap, no meg az ászok… És mikor nem hívtál, és rád telefonáltam, és mindig az a kedvesen búgó hangú Inge vette fel, hogy sajnos a nagy művész nincs otthon, dolgozik éppen, megbeszélést tart, nem tudja adni, de nagyon szívesen továbbítja neki az üzenetemet, bármi is legyen az. Inge annyit hallott már rólam, nagy-nagy tisztelőm volt, olyan szívesen elbeszélgetett volna velem az élet kicsi és nagyobb dolgairól. Inge egy bűbáj volt. Ne bomoljak már, házvezetőnő, ennyi, cserélte a törülközőket, ételt hozatott, ellenőrizte a takarítást, járt a tisztítóba. És fiatal, bodybuilder pasija volt, teletetoválva, úgyhogy este hazament ahhoz, volt, aki szórakoztassa. Akinek nem Inge, ne vegye magára, röhögtél… Hány ilyen inget nem vettem magamra. „Mint mikor két ing között meztelen a melled…” Hányszor idézted ezt régen. Hányszor idéztél annyi mindent. Hogy „csillaghálóban hányódunk, partra vont halak”. A fülembe suttogtad elalvás előtt, hogy hozzád már hűtlen lettek a szavak… Most a te szavaid lettek hűtlenek énhozzám. Oké, néznél rám a nagy, okos dióbarna szemeddel, akkor legyünk konstruktívak, mi a megoldás? Vicces kérdés.
Megoldás, az nincs. Csak megoldatlan dolgok továbbgörgetett halmaza. Terhek megosztása. Kisírni magunkat egymás vállán. Késő éjszakába nyúlóan beszélgetni, mikor mindenki elaludt már. Egy pohár borral a verandán. Jelenlét, az kellene.
Ehelyett most is mi van? Rávetődtél erre a repülőgép-katasztrófára, mint gyöngytyúk a takonyra. Szeretted ezt a gusztustalan hasonlatot, talán most is használod. Értsem meg, ez nem egyszerűen egy baleset. Hanem A BALESET. A pillanat. Minden művész életében vannak meghatározó pillanatok, s már amikor olvastad, hogy egy katonai repülőgép lezuhant egy kis falu határában, huszonhat szlovák deszantos meghalt, már akkor mászott felfelé a gerinceden az érzés. Hogy ez élet, halál, diplomácia, nagyhatalmi kérdés, emberi sors, történelmi fordulópont, hatalmas vihar egy kis település csendes bilijében. Hogy ha lesz emlékmű, és lennie kell, ez nem akármekkora horderő, biztos elkülönítenek egy jókora büdzsét, ide nem elég egy márványoszlop vagy egy terméskő, sem egy bánkódó nőalak bronzból. Ez nem egyetlen síremlék, ez kéttucatnyi család, két nemzet, egy hadsereg szimbolikus gyászobjektuma. És hogy nagy büdzsé lesz, az nem a pénzhajhászat miatt fontos, ezt pontosítanád, még mit nem, ez csak annyit jelent, hogy végre normális léptékben lehet gondolkodni, és nem jönnek majd folyton azzal, hogy itt meg ott meg kellene nyesni a költségeket, nem lehetne-e bronz helyett alumíniumból, kőből, de ne márványból, műanyagból, papírmaséból, újrahasznosított szemétből. Meg hogy ez a munkaóra-mennyiség is túl soknak tűnik. És akkor magyaráznád nekik, hogy mit csináltál te, mit csinált a kőfaragó, az öntő, a csiszoló ennyi ideig ezen a darab izén, amit művészetnek nevez a sok ingyenélő. Míg a becsületesek a lelküket kiteszik a Tesco kasszájában.
Tudom én, hogy ezért sajátítottad ki az ügyet, ez a szobor okvetlenül a tiéd kell legyen, semmi pályáztatás, semmi zsűrizés. Latba vetve összes politikai kapcsolatodat, kilincselve a megyei nagyuraknál, akiknek a csöpp fejében közben az kattog, vajon hogyan juttathatnának egy kis tereprendezési, kivitelezési munkát a vállalkozó haverjaiknak, mi lesz a területkisajátítással, ki húzza le arról a sápot, hova lehet majd állni fényképezkedni, nemzetiszín szalagot átvágni, kinél lehet ezzel bevágódni a kis-, közepes és nagyfőnökök közül, milyen szívességgé tudják átkonvertálni ezt az ügyet, hogy minél jobban járjanak vele. Azt is tudom, hogy ebbe a sok ügyeskedésbe már mennyi időt öltél bele, ezt bizony nem fogod tudni felszámítani, mikor leadod a költségvetést. Ezt csak rajtunk tudod megspórolni magadnak, mert nem lehet, hogy az alkotóidőd rovására menjen, arra gondosan ügyelsz. Na meg persze hozzájön a leköltözős projekt, mert az alkotás folyamatának, ennek a három hónapnak ott kell lezajlania, magadba kell szívnod azt a levegőt, körbejárnod minden oldalról az esetet, látni a falusiak arcát, a mentés folyamatát, a roncsok eltakarítását, beszélgetni mindenkivel. Csak így lesz teljes a kép, csak így formálódhat ki organikusan a terv. Alulról, csemetéből növekedve, mint egy faóriás. Óriási! És hol a mi helyünk a növekedés folyamatában? Lehetünk táptalaj, kezi csókolom? Esetleg trágya? Este telefonálhatunk. Ha van valami rendkívüli. Ha valaki meghalt vagy megszületett. Pénzt hagysz majd. Köszi.
Igen, lehetnél tengerészkapitány, akit fél évig nem lát a családja. És a hat hónap, amíg itthon lennél, pont elég lenne, hogy alig várjuk, míg újra vízre szállsz. És a hat hónap nélküled épp elég lenne, hogy újra vágyakozni kezdjünk utánad. Csak, ugye, a szerződést az elején kötik, és én nem így vettem meg ezt a kapcsolatot, hát mérlegelni sem volt időm. Most persze utólag mérlegelhetek. Amennyit akarok. Csak már hiába.
És akkor még a kis Eszterkéről nem is beszéltünk. Persze, nagyon tehetséges. A lányod lehetne. Félig-meddig annak is tekinted. Na de a másik felében? A semmi kis trikóival, lapos, pucér hasával, a mininél kurtább szoknyáival meg a forrónadrágjaival. A hajzuhatagával. Tudom, mindig is elbűvölt az ilyen szőke kazal. Mégis engem vettél feleségül, aki barna vagyok. Így jártál. Nincs kedvem befestetni, megpróbálni más lenni, mint akihez az életedet kötötted. Vagy a csónakodat. Bárhogy is nevezzük. Meg hát nem is vagyok versenyképes. Három gyerek, feljöttek a kilók itt is, ott is. Bezzeg egy híres-neves művésznél nem számít a rozmártest, inkább szexi, a megbízhatóság, a megállapodottság ábrándja. Íme a tökéletes apapótlék egy elapátlanodott korban… A széttört ideálok mackós megtestesítője…
Kipufogtam magam, igen. A ,,megkeseredett feleség” paradigma. Valószínűleg már a rögzítőd sem veszi ezt az egészet, vagy ha igen, az pont annyit ér majd, mint egy soha fel nem fedezett kazamata vagy piramis titkos belső felirata. Azt hiszem, ebből állítok szobrot magamnak. A sok keserűség tajtékából. Egy egész tengernyi hullámzás lerakódása ez. Benne van minden, az összes örvény, áramlat, sirályvijjogás, mormoló bálnaének, viharok, napflitter, misztikus összhangban mozgó halrajok, késfogú cápák, fodrozódó ráják, korallok, erotikus táncot lejtő vízi növényzet. Te azt hiszed, benned van az élet. Nekem élő bizonyítékaim vannak rá, hogy énbennem. És ez nem afféle béranyaság, nem pusztán kihordtam őket, hanem ma is bennem folytatódik minden örömük és kudarcuk, ábrándozásuk és fájdalmuk. A meghosszabbításuk vagyok, bennem érnek az égig, a jövőig. Aminek én már elértem a partját. És ne legyenek illúzióid, van ilyen szobrod neked is, csak negatívban, kitöltetlenül. A tátongó hiányban. Egyes kurátorok vagy egyetemi oktatók gyönyörű elméletet szőnének e köré. Mi csak bekiabáljuk ezt a negatív teret, és halljuk, ahogy hangunk ide-oda verődik a semmiben.
Vissza a tetejére