A hómunkásnak jó
Kritikusnak lenni volna jó,
– mérgelődik az alanyi szerző –,
az ám a nagy móka, tét nélkül, tízezer év
irodalmának biztos fedezékéből
lefikázni lazán bármit,
ami kortárs, amit még élő,
esendő ember alkotott
vérverejtékkel, saját idegrendszerét
sanyargatva, miután
leadta az adóbevallását,
kiengesztelte anyósát,
aláírta Pistike intőjét,
vett banánt és szalámit,
végighallgatta a nyomasztó híreket.
És akkor iszonyú energiával,
szintetizálva a világegyetem
valamennyi jelenségét,
melyek pillanatok alatt átcikáznak
szinte betegesen érzékeny agyán,
megszül egy szöveget,
talán a túl korán érkező tavaszról,
talán a szomszéd flexelési szokásairól,
talán a béke törékenységéről,
talán férfi és nő természetéről.
És a darab lüktető húst
kitépi magából, felcímkézi,
és nosza, be a pultba,
sutty, a szerkesztőségnek,
mars, a kiadónak,
hopp, az internetre,
hadd legyen közkincs,
gyűljenek a hűséges olvasók,
az ítészek, mint a varjak.
Bezzeg a kritikus testét
golyóálló mellényként oltalmazza
jól bejáratott nevek
biztos marketingértéke,
feltépőzárazza magára
Shakespeare-t, Platónt vagy Proustot,
az épp most olvasott könyvbe
behajít pár hangzatos idézetet,
mint kézigránátot,
az olvasáshorizontról, bumm,
a nyelvi autonómiakísérletekről, bumm,
a narrativitás eredendő kockázatáról, bumm,
azzal becsapja gyorsan a borítót,
nehogy neki is baja essék,
óvatosan nyitja csak ki,
és perverz élvezettel szemléli
a szétszaggatott bekezdéseket,
verstesteket.
Bizonyára ízléstelen dolog
mostanában ilyen militáris nyelvezettel
beszélni irodalomról,
beszélni bármiről,
miközben minden a háborúról szól,
de hát békében is
minden a háborúról szól,
annak lelkekben továbböröklődő
lenyomatáról, és háború biza minden,
férfi a nő ellen, főnök a beosztott ellen,
gyerek a szülő ellen, szülő a tanár ellen,
tanár a gyerek ellen, tanár a politikus ellen,
politikus a politikus ellen,
mindenki a politikus ellen,
a politikus mindenki ellen.
Hogyan is beszélhetnénk
eltartott kisujjal a háborúról,
mikor a focibírót lelövik
a szent kikapcsolódás
igazsága jegyében,
mikor a brutális élettárs
kidobja párját a tizedikről,
mikor mi, fejlettebb országok,
nem lőjük agyon ugyan a fejletleneket,
sőt, rettentően tiszteljük
őket szavakkal,
ám a kaját mégis elesszük előlük,
meg a kis Netflix-előfizetésünket is akarjuk,
meg a fekete péntekünket,
meg az ingyenes házhozszállítást,
és nagyon sajnáljuk,
de nem tehetünk róla,
ha ebbe ők belehalnak
élelem híján, vakcina híján,
mely utóbbit mi vagy felvesszük,
vagy sem, attól függően,
hiszünk-e benne.
Ilyen az élet, igazságtalan.
Ezt dobta a gép.
Szóval harc van,
erre jöttem rá már
ifjonti, tudathasadt
irodalmárként, aki költött és prózaírt,
s mellette kritikuskodott.
Csakhogy bárkit elemez ki kegyetlenül
éles tekintettel az ember,
boncolva hibákat, nem hallgatva
a könyörület szavára,
fegyvere önmaga ellen fordul.
Hiszen ha nemzedéktársát húzza le,
csupa-csupa szakmai érvvel,
az nyilvánvalóan féltékenység,
vagy mert az illetőt jobban jegyzik,
vagy hogy ne is jegyezzék jobban
az irodalmi tőzsdén.
Ha valaki nagy öreget agyabugyál el
egzakt tudományos alapon,
akkor játssza a fenegyereket,
és úgy akar hírnevet szerezni,
hogy beleköt az élő klasszikusokba,
akiknek kisujjáig sem ér föl.
Nem kevésbé méltatlan és aljas
dolog részéről kezdőket kipécézni,
mintha már a kezdet kezdetén
szolidaritás helyett
földbe tiporni akarná
a kicsit, gyengét, védtelent.
Nincs jó megoldás, az éles hang
csak efféle nyegleséget jelent
ezen a tájon, s ha a kritikarovatokat
böngésszük, elcsodálkozunk,
hogy érdekes módon az összes
elbírált alkotó zseni.
Legcukibbak az elvi alapon
író kritikusok, akik felvázolják,
manapság hogyan szabad és lehet
újszerűen, forradalmian, érvényesen
alkotni, s mikor megrostálják
a kortársakat, hát hoppá-hoppá,
hát nem az jön ki a végén,
hogy a legnagyobb zsenik
pont az ő ivócimboráik,
luksógoraik, Tyukodi pajtásaik?
Micsoda elképesztő véletlen!
Úgyhogy mivel az életem arra is rövid,
hogy mindazt, mi jó, kritikusként
górcső alá vegyem, úgy döntöttem,
nem hadonászok szamurájkarddal,
arról írok, amit szeretek, ami igazán jó,
s hallgatok arról, ami nem tetszik.
Persze akkor már túl voltam
a „gyors és gyilkos” internetes rovat
csihi-puhi meccsein, ahol az (igaz, önkéntes)
véradóknak megmutattuk,
milyen pökhendi-magabiztosan
alkotunk ítéletet random szövegekről.
Ma meg már kritikát sem igen írok,
döntenem kellett, szét ne szakadjak,
néha egy-egy kötetbemutató,
kiállításmegnyitó, pici luxus,
mert amúgy saját műveim létrehozása izgat,
meg a párbeszéd a közönséggel,
meg hogy friss fejeket írni tanítok,
s közben élvezem a kincset,
mit lelkes olvasóra, rám bíztok,
gondos gyümölcsösgazdák, kollégák!
Vissza a tetejére