Fitneszezik a szívemben
Nem, nem röpültek még ki a gyerekeim, itthon
zsibong a ház, zűrös és örömteli méhkaptár,
csepp Magyarország, miniatűr univerzum bolygóközi
konfliktusokkal, halálos sírásokkal, őrült nevetésekkel,
élettér, mely túlbuggyan, túlcsordul, akár a teli pelus,
akár a kisbaba által viccesen vagy önkéntelenül
kiköpött, fröcsögő anyatejbuborék vagy sóska
vagy répapüré, mely beteríti a bolygófelszínt,
és lehet sikálni, ahogy minden nadrágszáramon,
kardigánomon, ingujjamon, zakómon, galléromon
felfedezek előbb vagy utóbb egy-egy gyanús foltot,
falatka ételmaradékot, egyszer öltönyben-nyakkendőben,
ballonkabátban futottam a busz után, hogy odaérjek
időben ikszedik rosszul fizetett munkám színhelyére,
talán tolmácsoltam, talán előadtam, talán felolvastam,
talán szerkesztőségi ülésen unatkoztam, már nem
emlékszem, nem ártott viszonylag elegánsnak lennem,
nagyon örültem, hogy elérem a járatot, elégedetten
vágódtam le az ülőhelyemre, ám ekkor kabátom
hajtókájára esett a tekintetem, és hopp, mindkét oldalt
takaros takonyplaccs-rendjelek borították a
decensnek szánt ruhadarabot, nyilván beteg
volt valamelyik gyerek, karban hurcibáltam,
s ő cserében nyomot hagyott felsőruházatomon,
így élünk mi itt a pannon vidék dombjai tövében,
mohos, nagy pincénk van, lehetetlen kihasználni,
nem vagyunk borosgazdák, de gyermekeink
odalenn műanyagmotoroznak, íjjal célba lőnek
egy hungarocelltáblára, élvezik, hogy visszhangzik
kiabálásuk, a jövő nemzedék présre érett szőlőszemei
játszanak odalenn, ki tudja, kik bujkáltak már ebben
a bolthajtásos üregben Bottyán János generális óta,
török elől, labanc elől vagy nácik, oroszok elől,
életüket rejtve hordómélyre, dongnak a dongák,
a levegőben meg telente jó kis füstszag úszik, szenesedő
egykori fatörzsek mesélik, mennyi jószág kerengett
a Zsámbék körüli mezőkön egykor, szellemnyájak
bégetnek most, bődül a nem létező marha, ködként
kavarognak elhalt ménesek, üvegharang a csontjuk,
tompán kolompol, bizony még a dombról lezuhogó
patak is tele volt vízzel, klottgatyás, nyírott fejű,
girhes bordájú gyerekek fulladtak bele árvíz idején,
ma is ott ücsörögnek a parton, cukros zsíros kenyeret
majszolnak, valamelyik szomszéd kanyarította
le a vekniből jószívűen, víztározó is volt ám
a környékbeli földeken, mutatom, merre, esőfelhőket
pöfögtetett, sokkal csapadékosabb volt akkoriban
az időjárás, harsányabb volt a békakoncert, és a
szúnyogmiriád vonagló rongycsomókként ide-oda
csapódó denevéreket táplált, mutatóba néhány
most is akad még, akármilyen zsebkendőnyi a
kertünk, belefér a teljes égbolt, gyerekmedencében
lebegek, a fű kiégett, a kínai fenyő a felhők horpaszát
cirógatja, köröttem megfulladt darázstetemek, Isten
telibe mosolyogja a kertet, felsistereg a bőröm,
párafelhőket pöfögve szárad a hajam, a Fennvaló
jól befűtött, és ezt a pillanatot is ő tervezte el
az idők kezdetén, egybekötözgette őseim csontjait,
vágyra gerjesztette őket egymás iránt, hogy a vér
patakja sorozatos medreiben engedelmesen csorduljon
énfelém, töltsön ki, zuborogjon bennem, s tovább,
a mi szerelmünkön keresztül utódaimba, egészen
a kislábujjuk hegyéig, azt is párnásra tölti a legorganikusabb
életanyag, az utánozhatatlan, a feltalálhatatlan plazma,
melynek színes részecskekaleidoszkópjába olyan
kedvtelve bámul az Atya, fel-felkacag, elmorzsol
egy-egy könnyet az idő végtelen csövének túlfelén
kukucskálva, miközben itt van az innenső felén is,
dobszólót rögtönöz halántékomon, fejest ugrik
a vesémbe, fitneszezik szívemben, testem és vérem
vad szeretkezését bámulja örömmel, nem kukkoló,
hanem alkotó, örömét leli a jószágban, amely
életszalmát habzsol mohón, a gépben, mely
életszecskát aprít precízen, a hullámtermészetű
létezőben, aki rózsaszín felhőként imbolyog
a térben, verset ír, szeret, altat, etet, továbbörökíti
a kapott génkombinációkat, gyermekagyakba
injekciózza saját álmait, nemzedékek sóvárgását,
élni tudását, élni nem tudását, csak tessék, csak tessék,
Zsámbéki Nagycirkusz, világszám, magról szaporítjuk
az életet, vadócba rózsát oltunk, visszük a vérvonalat,
a dalos kedvet, a kusza tánclépéseket, ez itt a ritmus,
ez itt a rítus, életbor érik életpincében, eső hull,
nap perzsel, jég mar, szél cserzi bőrünk, vagyunk,
hogy legyünk, mert a lenninél nincs több semmi,
mert a lenniből csírázik majd ki valódi fénylényünk.
Vissza a tetejére