Elsőre

Mindig is tudtam: a halál gyalázat,

megaláztatás. Nincs béke bennem.

Félelmet érzek, s haragot.

Kitörölném magam a létezésből:

a csimpaszkodó halandók közt

ne találj rám! Nem voltam. Nem vagyok.

Elegem van

Elegem van. De ez is elmúlik majd.

A semmiből sosem lesz majd elég.

Mit szóltok

Mit szóltok, kedves angyalok?

Nevessetek velem:

megsértődtem, mert meghalok.

Visszamenekülés

Regresszió? Visszamenekülés?

Hiába, hogy felismerem:

mint gyerek a játékait,

frissen tapétázott szobámat

s a laptopomat sajnálom. Miért

filóztam én végső kérdéseken?

Ennyi?

Látom magam a karjaidban,

egy kedves utcán sietni, a páston,

anyám fiatal mosolyát –

s mennyit nevettünk Klárival!

Városok két lüktető félszívét

egybeöltő büszke hidakon álltam

a Szajna, Néva, Duna, Moldva, Arno

tükre fölött, a fények közepén.

Hallottam a homokot énekelni,

érintettem duzzadt kis rügyeket,

és Szymborska, Nemes Nagy Ágnes, Borges,

Apollinaire bizalmasa lehettem.

Ennyi. Hát nem volt gyönyörű?

Álmodtam

Álmomban a fehér köpenyes bíró

a pálcaforma vizsgálati eszközt

kettétörte, s a lábam elé dobta.

„Istennél a kegyelem!”

Bár úgy legyen.

Méltósággal

Ha nem is telik tőlem

igazi nagylelkűség s alázat,

s szemem a végső percben is

e földi létre szegezem,

legalább méltósággal,

nemes daccal szeretnék

kivégzésemmel szembenézni,

ahogy a bitóval ötödízigleni

nagybátyám Aradon. Bár

a  „Hodie mihi, cras tibi”

helyzetemben nem elégtétel.

Elalvás előtt

Bal vállon-fekvő helyzetben az ágyon,

a bal kezemmel egy doboztetőt

s egy hozzáfogott papírlapot tartva,

jobbomban egy darabka ceruzát:

így készülök a versre, bárha nincs

kiforrott eszme, se ritmus, se ihlet.

A szörnyű fáradtság s az altató

mindjárt hat, érzem, és a félelem,

mely rohamokban jön, lassan csitul.

Imám, morfinom, végső menedékem

a várakozás, mit e póz jelez:

külön megváltás esélyére, még

az ébrenlét végső perceiben.