Kedves Eszter, amikor a múlt év novemberében egy megtévesztően tavaszias délután felhívtalak, nem sejtve, hogy utoljára beszélgetünk, csupa jó dologról számoltál be. Kielégítő vizsgálati eredmények, bizakodó hangulat, merész tervek: megújítom a költészetemet, jelentetted ki, s kíváncsiskodásomra titokzatosan és vidáman felelted: majd meglátod; a hangodon éreztem, hogy mosolyogsz. Most is így jelenik meg előttem az arcod a bereki őszök aranyló hátterével; különleges kép: egy mosolygós ikon.
Hisz barátságunk, ha szabad annak neveznem, ezekben a szeptemberi egy hetekben szövődött a tizenvalahány év alatt; a közbeeső időben telefonok hébe-hóba, ritka találkozások rendezvényeken. Köteteink bemutatóira eljártunk, olvastuk és becsültük egymást.
Szeretem a verseidet, a meglepő, ritka erős hatású képeket, amelyek „ütősségét” csak fokozza a dalszerű, könnyed forma, akárcsak az oly jellemző fáradt rímek is. Ezt legalább el is mondhattam Neked; hisz barátai jellemét, megnyerő tulajdonságait szembe nem dicsérgeti az ember, amíg élnek; most már – fájdalom – megtehetem.
Szeretném, ha tudnád, nagyra becsültem mély érzéseidet, a szenvedélyt, őszinteséget, hogy mindig maradéktalanul vállaltad önmagad, s a hivatásodban olyan komolyan hittél. Téged idézlek: „Nekem a vers játék, sors, katarzis, döbbenet, falat kenyér. Verset írok magamnak, másokért.”
Hiányzol, kedves szobatárs! Hiányoznak a történeteid, szerettem, ahogy előadtad őket: színesen, és humorral a megrázó élményeket is. S bármit meséltél magadról, amit más talán elhallgatott volna, mindig elragadtad és magad mellé állítottad a hallgatóságodat. Sokakat megríkattál és megnevettettél.
Tanúja voltam az évek során súlyos betegségekkel folytatott küzdelmeidnek is, és sorstársad is ezek egyikében, de Berekfürdőn nem voltunk depressziósok! Utolsó beszélgetésünk jó hangulatát őrizgetve, alig három héttel később brutális váratlansággal ért a halálod híre. A személyes veszteség, és hogy nem lehet folytatás.