Költőnő vagy költő?

Nem mindegy-e (ha Ön nő),
hogy költőnő vagy költő?

Mindkettőnek szabad már,
mitől hideg szaladgál

a prűd háton, s ha téma
és stílus (mint a véna)

független a nemektől:
egy balítélet megdől.

Női mivolta mégse
mindegy. Személyisége

része: s kimondva sem kell,
hogy bármi mást jelentsen.

Lábjegyzet egy előző vershez

És mégis, költőnőnek
nehezebb, mint költőnek.

Ahogy szállnak az évek,
gyűlnek a nehézségek.

Nehogy kinevessék: a
szerelem tabu-téma,

de - kivált, ha nem szexel –
csúfolódik a szexszel.

A flörtökről letett már,
hát versekkel kokettál.

Viszontlátás

Ő volt az, akit mind imádtunk:
„Casanova”, latintanárunk.

Férfias charme-ja tudatában
némi gyöngéd iróniával

kezelt s tüzelt, kis pitymallókat;
élvezte, szemmel láthatólag.

Megpillantva, reflexszerűen
dobbant meg rég lehiggadt szívem,

bár csalódottan vettem észre,
hogy - legalábbis ránézésre -

többé Ő se kakas, se kandúr.
Hja, kérem: tempora mutantur!

Ez ellen nem hat semmi szérum;
mint tudjuk: „Tepmus edax rerum”.

Lefaragások

Mikor az Úr
új világot teremtett,
a büdzséből, biz’
nem mindenre tellett.

Míg Évának
nagy feneket kerített,
Ádám apánknak
bosszúsan beintett.

Elég az ott,
s ne érje szó a portát:
hordja csak fenn,
ha nem megy más, az orrát.

Agyonszeretnek

Megszabadulni tőlük, olykor:
mint gidának farkasgyomorból.
Bárhogy is, az emésztőnedvek
ürülék-sorssal fenyegetnek.

Ec, pec, kimehetsz...

„Volt egy brillős, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe.
Minden mimicre purrogó
Mómája ingibe.”
(Lewis Carroll: Szajkóhukky.
Ford. Weöres Sándor)

„Ec, pec, kimehetsz,
holnapután bejöhetsz.”
(Gyermekmondóka)

Élt egy legény, afféle gyáva
mómája-asszony katonája.
Az ágyba’ sem volt éppen brill hős,
csak gimbelt és gált, mint egy brillős.

Amikor hölgye, úgy nagyjából,
kiimádkozta a gatyából,
gondolta: lelép a klotyóra
(nesze neked, szép pásztoróra).

Hozzá is fogott kunyerálni:
- Kimennék most, kincsem, brunyálni.
- Mire való ez a sok kec-mec?
Ha megbasztál, kimehetsz, ec, pec!

Verset kért az Eső

Ma korán felriadtam,
a hajnal épp kigyúlt,
s rezes hangon rikoltott
három kukurikút

egy szomszédos kakas
(itt élhet valahol
az egyik Zagyva-parti
kis tanyaudvaron),

épp csak hármat rikoltott,
mint illendő szokás,
s azonnal érces válasz
zendült: a horkolás

(vékonyak a falak);
bedugtam a fülem
jóféle svéd vattával,
kéznél van szüntelen,

de felpiszkálta bennem
immár az ihletet
ez a kétféle hang, s így
nyugodni nem lehet,

eszembe jut az Eső,
meg ez, meg az, s tudom,
sarkantyúzni muszáj
kedves Pegazusom,

leülök hát a géphez –
ülnék bizony, ha volna:
jobb híján így vetettem
magvas versem papírra.